Droppa György : Rendszerváltás alacsony fordulatszámon

 A köztulajdon a közösség tulajdonában lévő érték. Ilyen a társadalmi tulajdon és a közvagyon. A magánvagyon nem közvagyon. Ha a közvagyon magántulajdonná válik, a köznép, mindig gyanakszik. Szinte mindig okkal.

 

Előszó helyett

Összefutottam egy barátommal.

 -         Mi van veled?

-         Várnában voltam – mondta. Ott még mindig magyar trolibuszok futnak. Képzeld, egy fogadáson megkeresett Várna polgármestere. Kérdezte, hogy gyártanak-e még trolibuszt Magyarországon. Ha igen, biztosan tőlünk vesznek, mert elnyűhetetlenek.

-         Nem tudom, de szerintem nem gyártanak. Itt már csak kereskednek, bankolnak és irodáznak. Elvesztettük gyárainkat, a bennük lévő szaktudást, majd a telkeket is, melyeken a gyárak álltak. Öngyilkos viselkedés az, mikor senki nem termel, mindenki csak eladni akar.

Elválunk, elgondolkozom. A rendszerváltás alatt meghívtak egy szűk körű megbeszélésre az SZDSZ vállalkozói tagozatába. Nekem kis éttermeim voltak, tehát vállalkozóként voltam jelen. A többiek elméleti emberek voltak. Egyetértettünk abban, hogy a gazdaság tőkehiányos, technológiaváltás pedig csak működő tőke bevonásával lehetséges. Pénzt pedig csak onnan szerezhetünk, ahol van. Az én javaslatom az volt, hogy először is vegyünk fel nemzetközi megmérettetésre is alkalmas leltárt. Vegyük számba a cég értékét, múltját, az ott dolgozók szaktudását, aztán válasszunk ki néhány vonzó céget, azokat fényezzük fel, és próbáljunk meg eladni néhányat. Fontos, hogy a cég egy része dolgozói tulajdonban maradjon. Megmosolyogtak. Nem vettek komolyan. Úgy éreztem magam, mint mikor a melóst behívják az irodába, és hátratett kezében, válasz helyett a sapkáját gyűrögeti. Nem is mentem többet oda. Pedig kellett volna. Sokunknak kellett volna harsogni, hogy értéket, jó megélhetést, csak több lábon álló gazdaságra lehet alapozni.

Előzmények, hitek és tévhitek

A feleségem családjából sokan disszidáltak 1956-ban. Politikai okokból hagyták el az országot. Koncepciós perekben voltak érintettek, és nem elégedtek meg azzal, hogy kiszabadultak a börtönből. Nem mentek messzire, csak ide, Bécsbe. Amint lehetett, hazajártak. Mi is látogattuk őket, mihelyst lehetett. Így jól láthattuk egymás életét. Nekik mindent újra kellett kezdeniük, mégis mi voltunk a szegény rokonok. Azóta tudom, hogy adakozónak jobb lenni, mint adományozottnak. Egyre vonzóbb világnak láttuk Ausztriát. Kicsit unalmas volt ott, de az élet minden területét behálózta a jólét. Egyre többször tettük fel magunknak a kérdést: ha egy társadalom ilyen is lehet, akkor nálunk miért olyan izzadtságszagú minden? Miért van az, hogy mi fokozatosan lemaradunk, és eladósodunk? Talán az oroszok miatt? Ha a bécsi rokonoknak tettünk fel a kérdéseket a két társadalom különbségeiről, a válasz rendszerint elmaradt. „Mi nem politizálunk”, mondták. Így bennünk is kezdett megérlelődni, hogy mi se politizáljunk – legfeljebb addig, míg kivívjuk azt, hogy nekünk se kelljen politizálnunk… Az én rendszerváltásomnak ez volt az egyik, cseppet sem elhanyagolható mozgatórugója. Visszatekintve, több mint 20 év után, sivár a magyarázat. Sokan vélekedtünk így mégis. Egyszerűen nem fért a fejünkbe, hogy miért kellett ezreknek – már világútlevéllel a zsebünkben – az első burgenlandi faluig menni hűtőládáért. Miért nem lehetett hűtőládát gyártani Jászberényben? És ha nem lehetett, nem lett volna-e egyszerűbb a néhány osztrák kereskedő nyereségét nekünk itthon megkeresnünk? Egyre többünkben fogalmazódott meg: a gazdaság alapjait kellene megváltoztatni, hogy ilyen hibák többé ne ismétlődhessenek meg.

A ’80-as évekre a rendszer egyre nehezebben tudta tartani a tempót a rákényszerített versenyben. A globalizáció újabb és újabb csatákba kényszerítette az országot. A Nyugat örömmel adott el nekünk fogyasztási javakat, de korszerű, világszínvonalú termelőeszközöket, például a mikroelektronika jövőt ígérő termékeit, nem. Politikai okokra hivatkoztak, és összeállítottak egy ún. COCOM listát azokból a termékekből, melyeket mi nem vásárolhattunk meg. Az államadósság folyamatosan nőtt, sokunk félelme volt, hogy nem fogjuk tudni visszafizetni. Közeledtünk a 20 milliárd dollár adóssághoz, és sokak szemében ez egy rendszerváltás vízióját vetítette előre. Úgy véltük, ha az bekövetkezik, nálunk is olyan lesz minden, mint Ausztriában.

Nem lett olyan.

Hivatalosan rendszerváltás volt Magyarországon 1989 és 1991 között. Ha a rendszerváltás olyan természetű dolog, melyben minden megváltozik, akkor Magyarországon rendszerváltás volt. Ha ellenben a rendszerváltás olyan dolog, melyben a népakarat egy, a korábbinál jobb rendszert kényszerít ki, akkor Magyarországon nem volt rendszerváltás.

Nem lenne igaz azt állítani, hogy azóta minden rosszabbra fordult, azt ellenben nyugodtan állíthatjuk, hogy az emberek nagy többségénél az ún. rendszerváltás nem vált be, mert rosszabbul élnek, mint a rendszerváltás előtt. A többség számára megszűnt a békés gyarapodás és a hosszú távú kiszámíthatóság lehetősége. Mielőtt ezt a kérdést kibontanám, két alapvetően fontos dolgot leszögeznék.

1. Minden rendszer állandóan változik, ez így lett volna akkor is, ha nem következik be a rendszerváltás.

2. Hamis képet kap az, aki a Kádár-rendszerre úgy tekint, mint egy homogén egészre, mert három, kb. tíz-tíz éves periódusa egymástól nagymértékben eltért.

Ha a Kádár-rendszerre így tekintünk, akkor az azóta eltelt időben két újabb változási periódus ideje pergett le. Ha ezek folytonossági fejlődését, változásait vizsgáljuk, sokkal közelebb kerülünk a valósághoz, ellentétben azzal az ellentmondással, amelyet a ma divatos történelemszemlélet sugall.

Ezért fix pontként megpróbálom meghatározni, hogy a rendszer – kényszerű párbeszédben a tőkés, liberális világszemlélettel és belső ellenzékével – hol tartott 1989 végén. Ha az akkorra kialakult politikai helyzetet fogadjuk el kiindulópontnak, érdemes eljátszani a gondolattal: mi történt volna, ha az ún. rendszerváltás helyett egy lassúbb, átgondoltabb – ha tetszik: hazafiasabb, a világ változásai közepette a saját érdekeinket is figyelembe vevő –, valódi reformsorozat indul el? Már két ilyen tíz éves perióduson is túljuthattunk volna. Mielőtt azonban folytatom ezt a gondolatot, egy kicsit visszatekintek:

Az ’56 utáni megtorlásoktól kezdve a konszolidációig és a kiegyezés beindításáig sok minden történt. A megtorlások alatt a Magyar Népköztársaság elszigetelődött a világban, de miután Kádár János beszédet mondott az ENSZ-ben, fogadta őt a római pápa, az ország állampolgárai elfogadták pénznemét, kitüntetéseit, okmányait, útlevelét, és kényszerűségből politikai berendezkedését is. Magyarország nyitott külgazdaságú országgá vált, magyar motorvonatok gördültek szerte a világban, nemzetközi árucikké vált a magyar röntgengép, a Csepel varrógép, a József Attila daru, a Duna tengerjáró, az Ikarus csuklós busz, a Ganz transzformátor, a Láng traktor. A magyar gyárak és a mezőgazdaság főleg a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) piacaira termeltek, de árucikkeink, ha kisebb mértékben is, eladhatók voltak az egész világon. A termelésre fönnmaradtak a világháború előtti nagyüzemek, mint a GANZ és a Weiss Manfréd üzemeinek bázisára épült Csepel Vas- és Fémművek. Ezen üzemeknek önálló gyárai is voltak, mint például a Csepel Szerszámgépgyár. Önálló új gyárak is épültek, mint a Szinva-patak völgyében a Diósgyőri Gépgyár vagy a Szerszámgépipari Művek, (SZIM) melyet a legkorszerűbb technológiával hoztak létre 1963-ban, nyolc, szerszámgépeket gyártó vállalat összevonásával és egy fejlesztőintézettel. A rendszerváltás előtti évtizedben milliárdokat fektettek be korszerű feldolgozó-rendszerekbe például a növényolajiparban, a cukoriparban, a konzerviparban, gabonaiparban és a húsiparban.

Ha valaki Budapestre érkezett, minden főútvonal mentén termelő üzemek mellett haladt el. Ha a Váci úton keresztül érkezett a fővárosba, láthatta – a teljesség igénye nélkül – a világhírű, kitűnő, saját fejlesztésű termékeiről híres, Aschner Lipót által alapított Tungsramot, későbbi nevén az Egyesült Izzót, az Újpesti Bőrgyárat, a Budalakk és a Pannónia Szőrmegyárat, a MAHART Hajó- és Darugyárat, a Falemezgyárat, a Vízügyi Alkatrészgyárat, a ma már külföldi tulajdonban lévő, de még ma is működő Cérnagyárat, a Láng Gépgyárat, ahol világszínvonalon gyártottak erőgépeket és nagy dízelmotorokat, a Perion Akkumulátorgyárat, a Kender Juta és Politextil gyárat, a RICO Kötszerműveket, a Danubius Hajó- és Gépgyárat, a Csavarárugyárat, a Chinoin Gyógyszergyárat. Büszkék voltunk a Rubik-kockára, a Goldbergerre vagy a Panyovára, a BudaPrintre, az Egervinre, a Globusra, a Kanizsai Bútorgyárra, a Kispesti Traktorgyárra, az Alföldi Porcelángyárra, a Pécsi Kesztyűgyárra. Hol van ma már a MOM, hová süllyedt a Győri Vagongyár és a Rába Művek, az Orion és a Videoton, a FÉG, a Vörös Október Ruhagyár, a Május 1 Ruhagyár, a VBKM, az Elzett Zár- és Lakatgyár, az Óbudai Hajógyár, mi lett az Alföldi Cipőgyárral, a Csonka János által alapított, későbbi aszódi Kismotor- és Gépgyárral, hol vannak a nagy malomipari létesítmények, és hová lett a méltán világhírű magyar mezőgazdaság? Hol van a FOKA, a MAHART, a MALÉV? Arra is érdemes gondolni, hogy milyen kapacitással dolgoznak azok az üzemek, melyek még ma is működnek, például a még mindig üzemelő sertés- és marhavágóhíd, hiszen az állatállomány is megfogyatkozott. Vagy mi maradt meg a Baromfiipari Országos Vállalatból?

Ha valaki azt hiszi, hogy csak a fővárost sújtotta a világháborúnál is jelentősebb szőnyegbombázás, az téved. A nem túliparosított Szegeden például a rendszerváltással szűnt meg a Szegedi Nyomda, a Szegedi Kender- és Műanyag-feldolgozó, a Dél-magyarországi Rostkikészítő, az Újszegedi Szövőipari Vállalat, a Szegedi Bútorgyár, a Mary Cipőgyár, a Szegedi Konzervgyár, az Alföldi Bútorgyár, a Szegedi Ruhagyár, a Pannónia Szeged Szőrmeipari Rt., a Szegedi Textilművek, a Szegedi Férfi és Női Divatszabó Vállalat, a Szegedi Hangszerkészítő és Javító Vállalat, a Szegedi Kábelgyár, a Délalföldi Pincegazdaság, az IKARUS Szegedi Gyáregysége.

Van-e, aki elhiszi, hogy a rendszerváltás nem a felelőtlen, hozzá nem értő őrültek és erkölcstelen gazemberek dáridója volt? Így fel kell tenni a kérdést: mi történt volna akkor, ha a siettetett rendszerváltás helyett egy megfontoltabb gazdasági szerkezetátalakítás következett volna be? Vajon akkor is ily módon fejezték volna le a magyar ipart és a mezőgazdaságot, s szüntették volna meg az értelmiségi kutatóintézetek és műhelyek tucatjait? Nehezen képzelhető el.

A szomorú tény az, hogy a hazai ipart alapjaiban rendítette meg a rendszerváltás. Az Antall-kormány alatt, miközben a szovjet hadsereg kivonult Magyarországról, a magyar ipar kivonult a Szovjetunióból és a KGST többi országából. A magyar dzsentri korszak legrosszabb hagyományait idézve születtek meg sorozatban a felelőtlen döntések. A következmények önmagukért beszélnek. Százezrek váltak munkanélkülivé és váltak segélyfüggővé, a megszokott, mindennapos munkavégzés helyett. A főként KGST-exportra dolgozó gépiparnak közel 90%-a megsemmisült.

Az ostobán büszke, a piacvesztéstől padlóra került gazdaságot privatizációs pofonokkal gyengítették tovább. Piacot kereső multik, olcsó terjeszkedési lehetőséget látó középvállalkozók, pénztelen, de ígérgetésben gazdag nyerészkedők és szélhámosok jelentek meg a színen. Gazdagon osztogatták leleményes tanácsaikat, keresve a meggazdagodásra vágyó, birtokon belüli magyar partnereiket. Az ország új vezetői – ha más, súlyosabb vádakkal nem illetjük őket – teljesen gyakorlatlanok voltak. Sokaknak első munkahelyük volt a Parlament. Nemhogy a kapitalizmus gazdaságtanát és működését nem ismerték, de sokuknak még az első garzonlakás összespórolásának és megvásárlásának élménye sem adatott meg. A Parlament törvénygyárrá vált, és az új törvények tekintetében még a jogászok és az ügyvédek is tapasztalatlanok voltak. Az ország ideális terepévé vált a zavarosban történő halászásnak. Felborult a korábban kialakult erkölcsi rend. Míg egyesek, akik korábban a cipőjük mellett jártak, hirtelen meggazdagodtak, addig mások azon keseregtek, hogy hiába tanultak, nem boldogulnak. Nagyon lecsökkent a tanulásra és a munkára alapozott életideál vonzereje.

Eleinte mindenki csodálkozott azon, mikor az ott dolgozókat figyelmen kívül hagyó szerződések aláírása után az alkalmazottakat gyorsan elbocsájtották. Hiába tűntek el így a magyar ipar korábbi fellegvárai, a privatizációs szerződések megkötésének gyakorlata nem változott. Ez maradt a gyakorlat, nemcsak a tőkeszegény és elavult gyárak esetében, hanem a legkorszerűbb üzemek esetében is. A törvénygyár mással volt elfoglalva. A korábban már említett SZIM a COCOM listákat is kijátszva, a legkorszerűbb szerszámgépekkel volt felszerelve. Mégis úgy adták el, hogy az új tulajdonos a gépeket azonnal elvitte a Távol-Keletre, ahol azok azóta is üzemelnek. Az embereket, a műszaki értelmiség színe-javát, szélnek eresztették. Maradtak az üres hangárok, ahol parányi cégek tengődnek siralmas pótcselekvésekkel. Máshol a gyárak gépeit és tartalék alkatrészeit ócskavas áron herdálták el, mialatt újabb és újabb ezrek kerültek az utcára. Az ócskavas áránál is olcsóbban adták el a MAHART-DETERT tengerjáró flottáját is. Nehéz elképzelni, hogy az ilyen üzleteket nem a korrupció mozgatta.

Abban az időszakban mesés vagyonok születtek. Néhány használt írógéppel és némi „szellemi apporttal”, az első bérleti díjból visszafizethető kölcsönnel kifizették járandóságaikat, mások pedig az unalomig mondott, „jó hely és idő” felhasználásával vagyont érő gyárakhoz jutottak. Az ilyen gyarapodásokat néha nehéz, máskor könnyű lett volna bizonyítani, de ezen tudás megszerzésében, a gyakorló hatalmak csak a retorika szintjén jeleskedtek. Egy dolog a privatizációval kapcsolatosan biztosan volt: a profitorientáció. Ennek következményeként a cégeken belüli rejtett munkanélküliséget is azonnal felszámolták. Ez újabb tízezrek állásvesztését jelentette.

A rendszerváltás egyetlen igazi sikere a széles körben kiépült demokrácia volt. Csak feltételezni tudjuk, hogy a demokratikus intézményrendszer mennyit fejlődött volna egy lazább és irányítottabb rendszerváltás esetén. Azt ellenben ma már jól látjuk, hogy mai gazdasági mutatóink rosszabbak, mint a rendszerváltás előttiek. Miközben gazdaságilag ellehetetlenültünk, adósságállományunk megsokszorozódott, kíméletlenül eladtuk az állami vagyont, demokráciánk is vészesen apad. Pont azok veszik el tőlünk, akik oly nagy magabiztossággal jelölték ki az új demokratikus utat. Az új hatalmat gyakorló többség a múltra is hamisan tekint. Miközben elfelejtik, hogy az általuk ránk erőszakolt rendszerben diplomát sem szerezhetnének, a Horthy-korszak úrhatnám, a tömegeket cselédsorban tartó társadalmát majmolják. Egy olyan társadalmat, melynek nem volt sajátja az általános választójog, a teljes körű egészségügyi ellátás, az ingyenes oktatás.

Az okozott károkat csak nagyon hosszú idő alatt lehet helyrehozni. Első lépésként legalább akarnunk kell a változást.

* Droppa György a Zöld Demokraták alapítója, a Zöld Baloldal tiszteletbeli elnöke, a Duna Kör ügyvivője
http://www.magyardiplo.hu/2012-marcius/717-rendszervaltas-alacsony-fordulatszamon