1945. augusztus 6-án a „Little Boy” (kisfiú) kódnévvel illetett amerikai atombomba százezer halottat követel Hirosimában (150-200 ezret, ha beleszámítjuk a sugárzás hosszú távú hatásai következtében elhunytakat is). Három nappal később a „Fat Man” (kövér ember) újabb 60 ezret Nagaszakiban, a Tokiót és más japán városokat vitrifikáló gyújtóbombázások több százezer áldozata után.
Miért? A hivatalos történetírás szerint Japán kapitulációra kényszerítéséhez, mert különben hónapokig, sőt akár évekig tartott volna, míg a japán hadvezetés bedobja a törölközőt. Az atombomba tehát csupán a „szükséges rossz” volt, amelynél sokkal rosszabb lett volna, ha Japánt hagyományos módszerekkel kellett volna meghódítani. Lényegében ezzel indokolta az amerikai kormányzat az utókor előtt az atomfegyver bevetésére vonatkozó döntését. Ahogyan hasonló esetben gyakran, a valódi ok egészen más volt. Truman tökéletesen tudta, hogy Japán már összerogyott. Egyedüli és valódi célja az volt, hogy Sztálin értésére adja, mi vár rá, ha nem tartja tiszteletben a jaltai és potsdami megállapodást. (Mindezt Robert McNamara, Kennedy és Johnson elnök hadügyminisztere később maga is elismerte, vö. The Fog Of War - Eleven Lessons From The Life Of Robert McNamara.)
Hatvanhét évvel később Irán esetében hasonló politikai helyzettel állunk szemben. Mindenekelőtt a rendszer belső propagandájával összefüggésben, vagyis a nemzeti büszkeség és a Nyugat-ellenesség húrjain játszva az iráni vezetők igyekeznek nukleáris fegyverzetre szert tenni. Ugyanakkor a síita perzsa teokrácia a világ és különösen szunnita arab szomszédjai szemében hiteles és respektált regionális hatalomnak akar látszani. Ezért törekszik arra, hogy - hangsúlyozottan elrettentő, nem pedig csapásmérő célzattal - atombombával erősítse meg katonai arzenálját.
Utóbbi időben azonban az amerikai és az izraeli kormány folyamatosan arra dresszírozza saját és a világ közvéleményét, hogy „valamit tenni kell” Iránnal szemben, mert az általa jelentett fenyegetés úgymond „elviselhetetlen”, és így egy akár hagyományos, akár nukleáris fegyverzettel végrehatott megelőző csapás opciója komolyan számításba veendő. Akárcsak 1945-ben, az okok most is egészen mások. Ma már nem Sztálin elvtársat kell impresszionálni, hanem a Kínai Kommunista Párt Politikai Bizottságában lévő elvtársakat, és egy füst alatt megerősíteni a nyugati befolyási övezetet Eurázsiában. Különösen annak tudatában, hogy expanzionista politikájuk központi elemeként a kínai vezetők az utóbbi években magukévá tették az amerikai pionírok „Go West” stratégiáját, amelynek jegyében Peking Nyugat felé keresi a maga Konstantinápolyát.
Márpedig ez a nyugati konkurencia, ahogyan sejthető is volt, valóban elviselhetetlen az amerikaiak számára, akik a Karachi-Taskent-Tbiliszi háromszöget egyfajta stratégiai zárnak tekintik, amelyet minden áron meg kell védeni, mert blokkolja az átjárást egyrészt az arab félsziget olajmezői, másrészt Törökország és a Nyugat felé (és itt visszaköszön McNamara „dominóelmélete”). De már nem 1945-ben vagyunk, a kétpólusú világ hajnalán: ma már az Egyesült Államok egy hanyatló hatalom, amely még igyekszik illúziót kelteni, pedig az amerikai óriást az izraeli törpe vezeti orránál fogva, arra sarkallva, hogy a saját érdekeivel radikálisan ellentétes döntéseket hozzon.
Meglehetősen kényes helyzetben van tehát az USA, mivel két egyformán rossz döntés közül kell választania: vagy nem avatkozik be, és így hagyja, hogy Peking fokozatosan kiterjessze befolyását Nyugat felé, vagy beavatkozik, akár úgy is, hogy támogat egy esetleges izraeli légicsapást Irán ellen. Mindkét esetben garantált a kudarc. Egyrészt katonai-politikai téren, különösen az iraki, afganisztáni és líbiai beavatkozások kontraproduktivitásának a tükrében, másrészt diplomáciai-stratégiai téren, miután mára már teljesen egyértelművé vált, hogy az Egyesült Államok nem képes tartós politikai megoldást kierőszakolni tízezer kilométerre a határaitól.
Az amerikai stratégák nyilván tanultak a líbiai katonai kudarcból, miután a NATO, a tálibok, az al-Kaida, a katariak, a szaúdiak stb. „széles frontjának” hét hónapra volt szüksége, hogy legyőzze egy alig hatmilliós ország hadseregét. Azt is tudják, hogy milyen következményekkel járna egy konvencionális háború Irán vagy Szíria ellen, éppen ezért részesítik előnyben a „nem katonai”, ún. destabilizáló intervenciót, ahogyan azt most éppen Szíriában próbálják sikerre vinni. Ön- és közveszélyes messianizmusukban az izraeliek nem riadnak vissza egy Irán elleni katonai csapás eshetőségétől, még ha ez a harmadik világháborúhoz is vezetne. Villámháborúról fantáziálnak, az állítólagos atomlétesítmények öt napig tartó bombázásáról, amelyet az amerikaiak támogatása, sőt előzetes figyelmeztetése nélkül hajtanának végre. Leon Panetta amerikai hadügyminiszter szerint az izraeli támadásra még június előtt sor kerülhet, de egyes szakértők márciusra várják azt.
A Tel-Aviv és Washington közötti nézeteltérés tehát valójában a stratégiai opciók megválasztására korlátozódik. Az izraeliek már az elkövetkező hetekben meg akarják támadni Iránt, miközben az amerikaiak az iráni probléma megoldásához a „második típusú” (destabilizáló) háborút preferálják. Jól látható, hogy az USA védelmi politikája még felemás: egyrészt a konvencionális háborúban nem fogadja el az alárendeltséget, nevezetesen Kínával szemben, ezért ragaszkodik patetikusan a költséges és veszteséges F-35 vadászbombázó-programhoz, másrészt a háború felé sodródik, amelyet még megnyerhetőnek hisz, és a destabilizációs folyamat kiterjesztése felé, a drónflotta 30 százalékos, a különleges egységek állományának 10 százalékos növelésével.
Mostanra az amerikai vezetők lassanként kezdenek rádöbbenni a mozgásterük fokozatos beszűkülésére, és ez magyarázza a mind gyakoribb pánikreakciókat részükről. Az Oroszország ellen Európában felemelt „rakétavédelmi pajzs”, az Irán, Pakisztán, Kína elleni fenyegetés dacára ugyanis a jenki thalasszokrácia és az eurázsiai blokk közötti konvencionális háborút az előbbi már nem nyerheti meg. És az idő múlásával egyre kevésbé...
MD 2012. III. 7.Ahmadinedzsád vezetésével alakul az új parlamenti bizottság
Kahameni ajatollah, az Iszlám Forradalom szellemi vezetője megbízta Mahmud Ahmadinedzsád elnököt a "Kibertér Legfelsőbb Tanácsának" megalakításával. A szerdán kiadott rendeletben az iráni vezető felsorolja az internet egyéni és társadalmi életre gyakorolt főbb hatásait, felhívta a figyelmet az internet által okozott károk megakadályozásának szükségességére, illetve annak fontosságára, hogy mindeközben az állampolgárok számára elérhetőek maradjanak a szükséges szolgáltatások.
A tanács felállítja a Nemzeti Kibertér Központot, aminek elsődleges feladata az adatgyűjtés a hazai és nemzetközi interneten zajló tevékenységekről, illetve döntésjogosultsága lesz, hogy az interneten előtérbe kerülő veszélyek kezelésének módjáról határozzon.
Az Ahmadinedzsád vezetése alatt álló tanács magába foglal olyan magas pozíciójú vezetőket, mint a kormány szóvivője, az igazságszolgáltatás vezetője, a kommunikációs és információs technológiák minisztériumának vezetője, illetve a kulturális és hírszerzési miniszterek.
Az szervezet létrehozása logikus lépés volt az iráni állam részéről, mivel a mindennapi szintre emelkedő amerikai háborús retorika elhúzódása azt feltételezi, hogy a katonai beavatkozás előtt a nyugati titkosszolgálatok minden erejüket a belső ellenzék felépítésére fordítják. Ebben tekintélyes szerepe lenne az internetnek (a tömegbázis kiépítésében mindenképp) és az internet feletti ellenőrzés ebből a szempontból egy időszerű védelmi módszer a nyugati bomlasztás ellen.
Molnár IstvánSzíriában növekszik a letartóztatott nyugati zsoldosok száma
Szíriában naponta egyre nagyobb ütemben növekszik az idegen országokból származó letartóztatott zsoldosok száma. A szíriai hadsereg által felügyelet alá vont városrészekben Homsz területén eddig 700 idegen fegyverest fogtak el. Tőlük nagy mennyiségben foglaltak le izraeli, amerikai, nyugat-európai gyártmányú fegyvereket, éjjellátókat, izraeli gyártmányú gránátokat, és rádiókat. Találtak rejtett fegyverraktárakat és alagutakat, ahol ideiglenes fegyverraktárak működtek.
Az idegen zsoldosok elmondták, hogy valamennyiüket egy katari iroda szervezte szíriai bevetésre, ahol amerikaiak is dolgoztak. Ők szervezték az embereket, és biztosították a szükséges forrásokat, valamint a Szíriába jutásukat. A letartóztatottak között vannak olyanok, akik közvetlenül a CIA-val, van aki a Moszaddal tartotta a rádiókapcsolatot. Ugyanebben az irodában dolgoztak még más arab államok titkos ügynökei, valamint a Szíriai Átmeneti Tanács tagjai is.
A szíriai vezetés még nem kívánt érdemben nyilatkozni, valószínűleg kivárja a tárgyalásos lehetőség végét, amennyiben sikerül valamilyen elfogadható kompromisszumot kötni a katonákért cserébe.
Bashar al-Assad, Szíria elnöke többször is felhívta a figyelmet rá, hogy nem lázadókkal, vagy tüntetőkkel kell megbirkózni a hatalomnak, hanem idegen országból jött zsoldosok harcolnak a kormány ellen. Ezeket a híreket addig nem vette komolyan a nemzetközi közvélemény, ameddig le nem tartóztatták az első külföldieket.
Tálas AndrásHazudik a nyugati sajtó - nem mondott le a szíriai miniszter-helyettes, mert nincs is ilyen személy
A tegnapi napon bejárta a világsajtót, hogy a szíriai kormány egyik tagja, az olajügyi miniszter helyettese lemondott, és átállt a lázadókhoz. A hír egy nagy hazugság.
A fent említett átállás egy videó megosztóra feltöltött filmecske, melyen ez hangzik el: "Én, a mérnök Abdo Hussameddin, olaj-helyettes miniszter, ezúton bejelenti, elutazásom a rendszer és én lemondását". Ezek után beszél a forradalomról, amit a brutális kormány nagyon kegyetlenül leverni igyekszik. A személy azt álltja, hogy 33 éve a kormányban dolgozik.
A videót feltöltő személy azt állítja a videó kommentjében, hogy a film Bejrútban kalandos körülmények között készült, az ellenállás segédletével. Az elkészült film azt sugallja, hogy az Asszad kormány esik szét, mindenki menekül, és most jön egy hős, aki megmutatja mit kell cselekedni.
Nos, hát egy a baj. Illetve több is, de kezdjük az elsővel. Egyetlen egy személy, sem média, sem politikai vonalon senki nem vizsgálta a film eredetiségét. Hogy valóban hol is készült a film. Akár én is elkészíthettem volna itthon egy garázsban. A másik, hogy ha megnézzük a szíriai kormány összetételét, láthatjuk, hogy nincs külön olaj miniszter, így olaj-miniszter helyettes sem lehet! Csak egy hasonló minisztérium van, a kőolaj és ásványi erőforrások minisztériuma. Ennek minisztere Sufian Allav, és milyen érdekes, nincs helyettese.
Ki is akkor Abdo Hussameddin? Itt a válasz: Al Furat Petroleum Company,
PO Box 7660, Damaszkusz, Szíria
Tel.: 963 11 618 3333 Fax: 963 11 618 4444
Elnök: Abdo Husameddin
Abdo Husameddin
Ez az úr 2009 óta egy olajfinomító vezérigazgatója. Az olajfinomítónak pedig ki is a fő részvényese? A SHELL! Abdo Hussameddin neve egyetlen egyszer merül fel a kormány kapcsán egy 2010-es híradásban, mint asszisztens egy delegációban. Tehát a filmmel további bajok vannak, ugyanis ami abban elhangzik, egy pillanatok alatt lenyomozható hazugság. Ez az úr ugyanis 2009-ig, mielőtt a finomító vezérigazgatója lett, a magánszférában dolgozott, mint a Shell megbízottja. Vagyis nem dolgozhat 33 éve a kormányban. És egy utolsó, de fogós kérdés! Ha a SHELL megbízottja, vagyis a Nyugat embere, akkor miniszter helyettes lehetne a szír kormányban?
Nos ez az egész videó egy nagy átverés, amit akarva akaratlanul, de sokkal inkább akarva bekapott a sajtó. Egészen biztos, hogy a filmet valamelyik titkosügynökség készítette, azzal a célzattal, hogy Líbiához hasonlatosan megpróbálja egy illegitim, de mutogatható kormányzat vázát létrehozni. A legjobb az olajügy, mert akkor gazdasági vonalon is van mire hivatkozni.
Tehát a filmről ezzel le is rántottuk a leplet, kíváncsiak leszünk rá, ezek után mit kezd vele a fősodratú sajtó. Valószínűleg folytatja tovább a mesterkedést, és még a csillagokat is lehazudja az égről, hogy a videó milyen igaz és valóságos. Mi tudjuk, hogy egy hazugság.
Kemény Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése