Egy vallásos író egyszer álmot álmodott, amiről a következőképpen számolt be: “Sok évvel ezelőtt álmot álmodtam. Ez volt az egyike azoknak az összefüggő álmoknak, amelyeket valaha álmodtam, de annyira elevenen megmaradt, hogy még most is világosan emlékszem a részleteire. Álmomban meglátogattam a poklot, ahol az egyik beosztott körülvezetett. Meglepetésemre sötét, nyirkos sikátorok labirintusán vezetett át, amelyen számos ajtót láttam, és az ajtók cellákba nyíltak. Ahogy az egészet néztem, egyáltalán nem pokolnak látszott. Lényegében inkább vallásos és egyházi volt a kinézete. Minden cella egyformának látszott. A cellákban a központi bútordarab egy oltár volt, és minden oltár előtt térdelt (vagy egyes esetekben görnyedt) egy zöldesszürke, titokzatos személy az imádkozás és hódolat pózában. Megkérdeztem a vezetőmet: »Ezek itt kit imádnak?« A válasz azonnali volt: »Önmagukat. Ez puszta önimádat. Önmagukat és saját szellemi életüket táplálják egy afféle önszellemiesitő kannibalizmusban. Ezért néznek ki olyan betegnek és összeaszalódottnak.«Megdöbbentem és elszomorodtam a cellák sorának láttán, amelyekben bezárkózott börtönlakók voltak, akik az örökkévalóságot magánzárkában töltik, ahol ők az elsők és utolsók és imádatuk egyetlen tárgyai. Az álom folytatódott, de most a mennyre irányítom a figyelmemet. Az Újszövetség tanítása szerint a menny a közösség helye. Álmom emlékeztetett arra, hogy a pokol az elszigeteltség helye.