Ahogyan tavaly Anglia, néhány hete Franciaország volt (ismételten)
olyan súlyos faji zavargások színtere, amelyeket a politikai korrektség
dogmái és a hatalomnak való megfelelés kényszere között lavírozó
fősodratú média sem tudott negligálni. Ma a francia rendszer egy
vegyésztanulóra hasonlít, akinek a laboratóriuma robbanással fenyeget.
Rendszeresen egész városok lobbannak lángra spontán módon, akárcsak az
öngyulladáspontját elérő gyúlékony folyadék. A hatóságok minden
incidens után igyekeznek elbagatellizálni a történteket, és még több
pénzzel megvásárolni a társadalmi békét. Valójában azonban nem békét
vesznek, hanem csak időt, és mint minden túlélési stratégia esetében,
az idő egyre többe kerül, ahogy közeledik az elkerülhetetlen. Az a nap
pedig, amikor már nem képesek lépést tartani az exponenciális
inflációval, maga lesz az ítélet napja.
Szociális segélyeinek élősködésre csábító palettájával Franciaország
mágnesként vonzza az afrikai bevándorlókat. Egy olyan földrészen, ahol
egymilliárd háromszázmilliónyian élnek teljes szegénységben, a
szociális lakás és a heti ötven eurós segély kilátása önmagában elég
ahhoz, hogy ne legyen hiány a jelentkezőkben. Márpedig Franciaország
egyike a világ azon ritka országainak, amelyeknek az a mazochista
szokásuk, hogy gazdasági és erkölcsi tekintetben egyaránt nélkülöző
embereket importálnak, majd azért dotálják őket, hogy szaporodjanak. Az
afrikai bevándorlók nagy többségének eszében sincs beilleszkednie az
európai befogadó országok társadalmi közegébe és elfogadni azok
normáit, hiszen akárcsak a folyóvíz és az elektromos áram, ezek sem
egyetemlegesek. Az afrikaiak többsége nem hajlandó feladni a
hagyományait, a vallását, a szokásait, még akkor sem, ha bebizonyítják
nekik, hogy éppen ezek felelősek nyomorúságos állapotukért nemzedékek
óta. Többségük azért érkezik Franciaországba, hogy kihasználja a
szociális ellátórendszer nagyvonalúságát, miközben nemhogy lazítaná,
hanem éppenséggel erősíti kötődését a régi életmódjához.
Az a tény, hogy nyomorúságos életüket felcserélhetik a társadalmi
eltartott státuszára, lehetővé teszi számukra, hogy továbbra is
ragaszkodjanak származási országuk szokásaihoz. Franciaország pénzt,
szállást, orvosi ellátást, útlevelet ad nekik anélkül, hogy bármit is
követelne cserébe. Éppen ellenkezőleg: úgy tűnik, mintha a rendszer
egyenesen azoknak kedvezne, akik nem hajlandók integrálódni; akik
elutasítják a köztársaság törvényeit; akik köpnek a helyi kultúrára. A
legrosszabb, amit egy franciaországi bevándorló-aspiráns tehet, ha akár
a legcsekélyebb mértékben is elismerést tanúsít a befogadó országgal
szemben. Így nagyon gyakori, hogy orvosoknak sem adnak beutazó vízumot
szakmai konferenciákra, ugyanakkor viszont akár többszörösen visszaeső
bűnözők is megkaphatják a francia állampolgárságot. Ez kihívás minden
logikával szemben. Ez a francia kivétel.
A beilleszkedésre kész fekete-afrikaiak és maghrebi arabok töredékét
egész hadseregnyi „söpredék” (Sarkozy dixit) ellensúlyozza, fittyet
hányva a társadalmi együttélés legelemibb szabályaira. Ennek az
etnikai-vallási maffiának törvényen kívüli zónákra van szüksége, ahol
zavartalanul folytathatja hagyományos bűnöző életmódját: a zsarolást,
orgazdaságot, védelmi pénzek szedését, drogkereskedelmet, prostituáltak
futtatását. Éppen ezért gyakorlatilag megtisztították lakónegyedeiket
az őshonos lakóiktól, és a sors tragikus iróniája, hogy az elüldözöttek
közül sokan maguk is korábbi dél-európai bevándorlók leszármazottai.
Autóikat felgyújtották, postaládáikat kibelezték, lakásaikat
kirabolták, gyermekeiket addig inzultálták, amíg el nem menekültek.
Akik pedig nem tudtak elmenni, azoktól néma csöndet, teljes
alávetettséget és lesütött tekintetet követelnek, „dhimmi” létre
kényszerítve őket a saját hazájukban, akárcsak a vallási kisebbségeket
a muszlim országokban.
Ugyanakkor a külvárosok bevándorló népességével szemben a bekerítés
és elszigetelés politikáját alkalmazzák. Miután a környékről elüldözték
fehér őslakóikat és egymás között maradtak, menthetetlenül rájuk zuhan
az omerta törvénye, áthághatatlan határt szabva minden integrációs
törekvésnek több nemzedék után is. Még aggasztóbb, hogy az új
bevándorlók társadalma és az őshonosok társadalma teljesen ellentétes
irányban halad. A franciák kozmopolita tőkéscsoportok vagy a
kollaboráns rezsim tulajdonában álló tévécsatornákból kapják a „jó
szót” és az előre gyártott igazságokat. Megtanulják egymást gyűlölni, a
múltjukat pedig szégyellni. Megtanulják, hogy az identitásuk
felvállalásának puszta ténye is megbocsáthatatlan bűn. A bevándorlók
ellenben a hódító wahabitizmus által finanszírozott csatornák felé
fordítják parabola-antennáikat, sohasem létezett dicsőségeket találva
rajtuk vallási-etnikai szolidaritásuk erősítéséhez.
Ma egy katari vagy szaúdi prédikátornak nagyobb súlya van a
külvárosokban, mint az összes francia képviselőnek együttvéve. A
bevándorlók nem érzik magukra nézve kötelezőnek a köztársaság
jogrendjét, hiszen éppen a saját bőrükön tapasztalhatják nap mint nap,
hogy a franciák olyan törvényeket hoznak és tisztelnek, amelyek az
áldozatot büntetik és a bűnözőt jutalmazzák. Helyettük inkább „Allah
törvényeit” részesítik előnyben, pontosabban azokat, amelyeket az arab
média akként prezentál.
Ma a francia külvárosok élete az afrikai és maghrebi társadalmak
negatív lenyomata. Önmagában hordozza kudarcának csíráit, mivel
ugyanazok a perverz és torz szellemek manipulálják. Ideológiájuk
vegytiszta nekrofília: az emberi élet feláldozását követeli, cserébe
pedig túlvilági kárpótlással kecsegtet. Franciaország egyre inkább egy
spirituális romhalmazzá válik, miután teret engedett az értékek
féktelen relativizmusának. Azt remélve, hogy meghunyászkodásával
elkerülheti a fenyegető erőszakot, az egész ország engedelmesen térdet
hajtott. Ráadásul ez ma már teljesen nyílt titok, és csak további
bátorítást jelent az afrikaiak inváziójához. Egyre gyakoribb
erőfitogtatásaikkal is a térfoglalásukat demonstrálják Európa-szerte.
MD 2012. IX. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése