1945. február 13-15-én az angol-amerikai légierő több százezer
foszforbombát zúdított Drezdára, lerombolva az Elba-parti „ékszerdoboz”
nagy részét, megsemmisítve máig ismeretlen számú lakóját és a falai
között menedéket remélő menekültet. Németország újraegyesítése óta
minden évben félénk megemlékezéseket tartanak az áldozatok emlékére,
dacolva a hivatalos szervek tiltásával és a társadalom közönyével.
Drezda nem az egyedüli jelképe a szövetségesek bűneinek, de ezt a
jelképet nem szívesen emlegetik a rendszer politikusai. Ráadásul a város
elpusztítását és az áldozatok számát igyekeznek szisztematikusan
relativizálni a hivatalos történetírásban, egyszerűen csak „járulékos
veszteségnek” nyilvánítva az „abszolút gonosz” elleni harcban. Valójában
Németország minden sarkában és Európa minden szögletében azonos séma
alapján folyt a szövetségesek „felszabadító” háborúja.
A történelmi emlékezet globális konkurenciájában az áldozatok nem
élveznek egyenlő jogokat. Egyesekről nap mint nap megemlékeznek, szinte
már ad nauseam, míg sokan másokat hagytak teljesen feledésbe merülni. A
rendszer politikusai egymással versengve emeltetnek emlékműveket egyes
privilegizált népeknek és törzseknek, különösen az európaiak
áldozatainak. Egyre növekszik az emléknapok száma, az euroatlantista
rendszer vezetői egyre gyakrabban róják le kegyeletüket a nem európai
áldozatok emléke előtt, miközben ritkán emlékeznek meg a saját népeik
veszteségeiről, dacára mindannak, amit a kommunista és liberális
terrortól elszenvedtek. Az európaiakat, különösen a németeket,
„felülmúlhatatlannak” mondott bűncselekmények vérszomjas tetteseinek
állítják be és folyamatos bűnbánati rítusokra kényszerítik.
Drezda nem csak egy német város, nem csak a német sors szimbóluma,
hanem megszámlálhatatlanul sok magyar, olasz, osztrák, francia, belga,
holland, horvát stb. városé is, amelyeket az angol-amerikai
szövetségesek (a „perfid Albion”, a kontinentális Európa örök ellensége
és tengerentúli zabigyereke) bombáztak le, gyakran porig – minden
esetben „igazuk” biztos tudatában, a „Jó ügy” és persze Isten nevében.
Ez utóbbi momentum különösen ironikus, mert az angolszászok által a
földdel egyenlővé tett európai települések között volt a kereszténység
(pontosabban a katolicizmus) talán két legfontosabb európai kegyhelye,
az olaszországi Monte Cassino apátsága és a franciaországi Lisieux
városka is.
Az előbbit, a kereszténység legrégebbi – Szent Benedek által 529-ben
alapított – monostorát 1944. február 15-én a történelem egyetlen
célpontra irányuló legpusztítóbb bombázása során rombolták le, mint
utóbb kiderült, stratégiailag teljesen értelmetlenül. A Szent Teréznek
ajánlott Lisieux zarándokhely 1944. június 7-i bombázásában 1200-an
vesztették életüket (az akkori lakosság 10 százaléka), köztük 20 apáca,
és a város kétharmada megsemmisült. Egész könyvtárat megtöltenének az
európai kultúra ily módon elpusztított mementói, feltéve, hogy ezt a
könyvtárat nem bombáznák le ugyanúgy a „világ demokratikus átnevelői”,
és hogy a benne tárolt könyveket és dokumentumokat nem tiltanák be,
mondjuk „felekezeti uszítás” címén.
Jellemző, hogy még az elvileg háborús győztesnek számító
Franciaországban is legalább 70 ezer polgári áldozata volt az angolszász
és demokratikus bombázásoknak, amely számot igyekszik szégyenlősen a
feledés homályába száműzni a hivatalos történetírás, akárcsak az 1941 és
1944 között francia földre ledobott 600 ezer tonna bombát és 100 ezer
lerombolt épületet. Noha manapság a rendszer politikusai szívesen
tetszelegnek a kultúra (főleg a „multikultúra”) védelmezőinek pózában,
szellemi elődeik a különböző európai kulturális műemlékek
elpusztításában tüntették ki magukat.
Legutóbb az úgynevezett „demokratikus közösséget” nagyon aggasztották
az ex-Jugoszláviában történt etnikai tisztogatások. Mindent elkövettek
tehát, hogy a szerb és jugoszláv vádlottakat a hágai törvényszék elé
állítsák. A történelem torz fintora, hogy ezeknek az etnikai
tisztogatóknak tökéletes példaképeik voltak jugoszláv kommunista elődeik
és angolszász szövetségeseik: a második világháború vége felé borzalmas
népirtást végeztek Tito partizánjai a német és magyar őshonosok
körében, több százezer horvát civilt pedig, akik 1945 májusában
Klagenfurtnál próbáltak menedéket kapni, az angol-amerikai megszálló
hatóságok visszatoloncoltak és jugoszláv-kommunista hóhéraik kezére
adtak.
Nem is beszélve minden idők második legnagyobb etnikai
tisztogatásáról, a kommunisták által Keletről elüldözött
(Ostvertriebene) németek kálváriájáról. (A történelem leggyilkosabb
etnikai tisztogatását az amerikaiak követték el az indián őslakosok
ellen.) Visszatekintve megállapítható, hogy a nyugati „demokratikus
átnevelők” sohasem tudták volna megvalósítani messianisztikus terveiket
kommunista-antifasiszta szövetségeseik mértéktelen emberáldozata nélkül,
ahogyan ez utóbbiak sem tudták volna végrehajtani példátlan
tömegmészárlásaikat az előbbiek masszív anyagi támogatása és
szégyenletes cinkossága nélkül.
Ahogy a modern közélet számos más területén, úgy a második
világháború halottairól való megemlékezésben is gyalázatos kettős mérce
érvényesül. Azzal, hogy a győztesek legyőzött ellenségüket szörnyetegnek
nyilvánították, kivették az emberi jogok hatálya alól. Márpedig a
szörnyetegeket egyetlen törvény sem védi. Ugyanígy, amint egy
nonkonformista értelmiségi vagy újságíró elkezdi kétségbe vonni a
jelenlegi rendszer mítoszait, törvényszerűen azt kockáztatja, hogy
„fasiszta szörnyetegként” kezelik, eo ipso megfosztják emberi
mivoltától, és az emberi jogok ideológiája sem veszi védelmébe:
társadalmi kirekesztés és szakmai halál jut osztályrészéül.
Ez a rendszer, amely egyébként toleranciát tanúsít minden társadalmi
deviancia iránt, pária létre kárhoztatja a rendszerkritikus gondolati
disszidenseket. A „demokratikus átnevelők” szemében a drezdai német
civilek nem voltak emberi lények, hanem csak szörnyetegek, akiket el
kellett pusztítani. A rendszergazdáknak még hetven évvel a háború után
is a virtuális „fasiszta veszélyre” van szükségük jelenlegi gazdasági
kudarcaik és múltbéli háborús bűneik palástolásához.
MD 2013. III. 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése