Jövőnk.info megjegyzés: Bár az orosz írás csak a pozitív nacionalizmust ismeri, és gyakorlatban inkább a nemzetiszocializmusról beszél, a konnacionalista megközelítés miatt került feldolgozásra. Megjegyezzük azonban, hogy a nacionalizmus, és annak megnyilvánulásainak, gyümölcsének előjele nagyban függ a csatolt egyéb eszmei tényezőktől. Jobboldali eszmekörben csak a fenti szellemiség szerint illeszthető.
Az emberek hajlamosak azt az ideát vallani, hogy a nacionalizmus egyik nemzet másikkal való szembenállását jelenti. Valójában a nemzetek és etnikai csoportok közötti rivalizálás örök, mindig is volt – teljesen függetlenül attól, hogy az adott nemzet vezető képviselői nacionalistának vallják magukat, vagy sem. Ehhez semmi más nem kell, mint az „ők” és „mi” megkülönböztetés bevezetése a köztudatba. A nacionalizmus ideológiája meglehetősen későn jött létre – a 19. században – és sokkal többet tartalmaz, mint annak a receptjét, hogy hogyan vívjunk háborút egy másik nemzet, vagy népcsoport ellen. A nacionalizmus szerint a fő ellenség nem egy másik ország nacionalistája, hanem egy ellenséges ország keresztényellenes és kozmopolita ideológiája. Egy nacionalista, különösen egy szellemileg fejlett nacionalista jobban elfogadja egy másik ország nacionalistáját, mint egy liberális, aki nem ismeri el sem a saját, sem a másik ember nemzeti gyökereit.
A nacionalizmus ellenpólusának tekinthető a kapitalizmus, ami a nacionalista elvek –mint például a „vér és föld” – kiforgatott és nevetségessé alázott torzképét a saját hazug anti-nacionalista propagandája szolgálatába állította. Ez a propaganda sikeresen archaikus képpé homályosította az önazonosság alapelvét is a tömegek szemében. A kapitalizmus európai térnyerése egy anti-nacionalista jövőképen alapult. Ez szükségszerűen konfliktushoz vezetett el a nyitott szemmel járó nacionalista elvűek és az új liberál-kozmopolita elvű réteg között. Semmilyen nacionalista alapú ideológiai rendszer nem összpontosít „egy ország a másik ellen” jellegű konfliktusra, annál inkább annak a felismerésére, mekkora ellentét húzódik a nemzet és a liberális modernizmus között. Az idegenek, bevándorlók, hitetlenek, az anyanyelvet nem beszélők könnyű prédái és egyben faltörő kosai a liberális modernizmusnak, ami mögött minden esetben nemzetek fölötti pénzügyi csoportok, magyarul zsidók állnak.
Ha megfigyeljük a 20. századi Európa nacionalizmusát, észrevehetjük, hogy a század első felében minden európai nemzet a nacionalista mozgalmak erősödését tapasztalta. Ezt az erősödést a legállhatatosabban Olaszország és Németország tapasztalta, amit természetesnek vehetünk a két ország 19-20. századi történelmének ismeretében, amiben sok közöset fedezhetünk fel. A 19. század elején mindkét ország egy jövőbeli nemzeti egység ideológiáját teremtette meg. A század második felében az egységért folytatott harcuk sikerrel is járt, és mindkét nemzet elfoglalta a helyét az európai nagyhatalmak között, mint a globális politikát befolyásolni tudó ország. Szintén közös pont, hogy egyik ország sem szívlelte túlságosan azokat a nagyhatalmakat, akiknek az országuk az egységet megelőző feudális széttöredezettség áldatlan állapotát köszönhették – ezek leginkább Anglia és Franciaország. Ezenkívül az is közös, hogy mindkét ország számára megalázó volt a Versaillesi szerződés. Németországnak, mint vesztes fél, Olaszországnak pedig azért, mert úgy érezte, igazságtalanul kihagyták a háború utáni osztozkodásból. Legyen elég ennyi, bár lehetne tovább sorolni a második világháborút előidéző okokat. Jól ismert, hogy a nacionalizmus nagy hulláma sokkal túláradt Németországon és Olaszországon.
A nyugati és a szovjet történelmi propaganda rendszerint úgy állítja be, hogy a németek és az olaszok nekik megfelelő politikai rezsimeket hoztak létre a környező kisebb országokban. Valójában a nacionalista mozgalmak ettől teljesen függetlenül feljődtek ki, még olyan országokban is, akik végülis Németország ellen harcoltak. Ausztria, Magyarország, Románia, Horvátország, Spanyolország, Franciaország, Anglia, Finnország, Belgium, Hollandia, Dánia, Svédország, Svájc, Norvégia, Szlovákia, Lengyelország és Portugália – mindezen országokban aktív nemzetiszocialista mozgalmak működtek. Ennek az oka nem Németországban és Olaszországban, nem Hitler vagy Mussolini személyes vonzerejében keresendő, hanem a nacionalizmus erejében és átható természetében.
Az Olasz Fasizmus és a Német Nemzeti Szocializmus, mint a nacionalizmus megtestesülései természetes reakciók voltak a nagy világi hatalommal bíró, de természetellenes és igazságtalan talmudi kapitalizmus megjelenésére, ami az első világháborút követően meghatározó iránnyá vált az európai országok többségében. Érdemes megjegyezni, hogy a nacionalista rendszerek felsővezetői rendszerint komoly katonai múlttal rendelkező emberek voltak. Kipróbált, bátor frontharcosok, mint Adolf Hitler, Hermann Göring, Rudolf Hess, akik komoly kitüntetéseket szereztek helytállásukért. A kapitalista propaganda ezt azon a kifacsart és hazug módon tálalja, hogy a nacionalista rendszerek más országok bekebelezésére épültek, ezért voltak szükségszerűen katonák a vezetőik. A nacionalizmusnak az effajta primitív kiforgatására már rámutattunk az írás elején. Ezzel szemben a valóság nyilvánvalóan az, hogy a katonaembernél senki sem szereti jobban nemzetét. A front poklában a halállal szembenézve a szabadságharcos lélek leteszi az életét Isten elé a nemzet oltárára. Utána újra fölveszi, de amit fölvesz, már egy magasabbrendű élet. Hisz senkinek nincs nagyobb szeretete annál, aki életét adja barátaiért, nemzetéért.
A második világháború fő célja nem sarkítható le a határok átrendezésére. (Valójában a határrendezések legtöbbje meglehetősen békésen zajlott le, például Ausztria és a Szudétaföld csatolása, vagy a Bécsi Döntések.)
A háború alapvetően két világrend összecsapása volt. A konzervatív országok szövetsége, akik a nemzeti értékeken alapuló új rendszert szerettek volna kiépíteni; és a nacionalizmus összes ellensége, a bolsevizmus és a talmudi kapitalizmus közötti gigászi harc.
Ligeti János
Forrás: rusnation.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése