Nemrég közzétett
és a Daily Mail által kommentált (2013. május 5.) statisztikák szerint a
fehér britek tömegesen menekülnek el azokból a zónákból, ahol
kisebbségbe kerültek. Az utóbbi évtizedben több mint 600 ezer fehér
hagyta el Londont: 2001-ben a brit főváros lakóinak 58 százaléka volt
fehér, 2011-ben már csak 45 százalékuk. Franciaországban hasonló
folyamat zajlik: a nagyvárosok népi negyedei és külvárosai elveszítik
fehér lakóikat, akik a vidéki és elővárosi övezetek fajilag homogén
környezetét láthatóan előnyben részesítik a multikulturális
olvasztótégellyel (melting pot) szemben.
Érthető
módon a fehérek menekülése ("white flight") különösen azokat a
körzeteket érinti, amelyeket szó szerint elözönlöttek a harmadik
világbeli bevándorlók, és ahol ennek következtében az életmód teljesen
elveszítette európai jellegét, sőt mi több, egy alternatív politikai és
társadalmi rend váltotta fel a nemzeti kultúrát és a jogállamot.
Erre
a jelenségre a globalista elitek primitíven leegyszerűsítő választ
ajánlanak. Szerintük a gazdaság és csakis a gazdaság irányítja a
világot, vagyis a növekedés visszatérte és a munkanélküliség csökkenése
automatikusan a faji feszültségek feloldódását fogja eredményezni.
Diagnózisukat a múlt század '30-as éveinek európai megrázkódtatásaira
alapozták, amelyek szerintük kizárólag a korszak gazdasági válságának
tulajdoníthatók, elfeledve a századforduló óta Európában zajló jelentős
migrációs és demográfiai folyamatokat (mindenekelőtt a galíciai zsidók
tömeges bevándorlását Közép-Európába), valamint következményeiket az
érintett nemzetek identitására és kohéziójára.
A
globalisták nem hajlandók olyannak látni világot, amilyen az valójában;
nem akarják elfogadni, hogy mielőtt homo oeconomicus, vagyis termelési
és fogyasztási tényező lenne, az ember először is politikai és
társadalmi lény, egy közösség tagja, aki kötődik a saját egyedi
kultúrájához. A csoportok együttélése szisztematikusan egy erőviszony
függvénye. Azok a közösségek, amelyeket egymástól túlságosan eltérő
értékek és kultúrák irányítanak, tartósan képtelenek a békés
együttélésre: az immáron multikulturális európai társadalmak
multikonfliktusos társadalmakká váltak. Letagadván az emberek közötti
szociokulturális és etnikai határokat, hogy úgymond megteremtsék az
"egyetemes békét", és hogy mesterségesen létrehozzák a gyökértelen
"világpolgárt", a globalisták nolens-volens a faji összecsapások doktor
Frankensteinjei lettek.
Ilyen
körülmények között nem csoda, hogy sürgető igény mutatkozik a fehér
férfiak megmentése iránt, leginkább ott, ahol momentán talán a
legnagyobb veszélyben vannak, vagyis az Egyesült Királyságban. Ez nem
vicc. A Les Échos francia pénzügyi napilap egyik cikke (2013. január 6.)
arról számol be, hogy a brit oktatásügyi miniszter egyenesen etnikai
kisebbségként szándékozik kezelni a bennszülött angolokat, így segítve
elő az egyetemekre való visszatérésüket, ahonnan az utóbbi évek során
szinte teljesen kikoptak.
Mostanra
ugyanis az emberi-jogi lobbi kedvenc vesszőparipája, az etnikai
kisebbségeket favorizáló pozitív diszkrimináció (affirmative action)
olyan sikeresnek bizonyult az egykor "nagy" Britanniában, hogy a brit
egyetemek tele vannak bevándorló fiatalokkal, többségükben lányokkal,
miközben a népi osztályokhoz tartozó fehér fiúkból mutatóba is alig
maradt. Komolyan felmerült tehát annak az igénye, hogy bevezetik a
"szegény fehér fiúk" kvótáját a felsőoktatásban. A jelenség nem új
keletű, hiszen egy néhány évvel korábbi felmérés már kimutatta, hogy
közülük csak 6 százalék jut be az egyetemekre, szemben az etnikai
kisebbségekből származó fiúk 26 és lányok 36 százalékával. Ráadásul a
válság tovább erősítette ezt a tendenciát. Talán a britek kezdik végre
felfogni, hogy az egyesek érdekében alkalmazott pozitív diszkrimináció
valójában negatív diszkriminációt jelent másokkal szemben.
Ennek
a fehérellenes rasszizmusnak már neve is van: ez a leukofóbia, és mint
neologizmus a fehérek gyűlöletét jelenti. A széplelkek, akik mindig az
élvonalban haladnak, ha az önkéntes vakságnak lehet hódolni, alig egy
évtizede még felháborodottan utasították el az ún. külvárosi
antiszemitizmus - azóta már teljesen nyilvánvaló - létezését. Ez a fajta
rasszizmus szerintük csak az európai fehérek apanázsa lehet. Ab ovo
lehetetlennek tartották, hogy arab vagy afrikai származású emberek
antiszemiták vagy rasszisták legyenek, elvégre ők alávetettek és
kizsákmányoltak. Ugyanazok, akik tegnap ezt a külvárosi antiszemitizmust
tagadták, ma ugyanezen népességek körében a leukofóbia terjedését
tagadják.
Mindeddig
a tudományos szakirodalom csak az ún. uralmi rasszizmusról prédikált, a
győztesek, a hódítók, az uralmon lévők rasszizmusáról, amely ideológiai
és érzelmi kaucióként szolgál számukra uralmuk fenntartásához. Első
európai példája a spanyol "vértisztasági" törvények, amelyeket a
reconquista után léptettek életbe a nemzeti identitásra veszélyesnek
tartott mór és zsidó kisebbségek, pontosabban azok látszólag katolizált
(valójában azonban titokban az eredeti vallásukat gyakorló) elemei
ellen. Az uralmi rasszizmus legismertebb múltbéli formája a nácizmus és a
dél-afrikai apartheid volt, többé-kevésbé állami rasszizmusként
funkcionálva, akárcsak egyébként napjainkban a cionizmus Izraelben.
Létezik
azonban a neheztelés rasszizmusa is. A neheztelés (a nietzschei
"ressentiment") az a fajta gyűlölet, amelyet a gyönge érez az erőssel
vagy azzal szemben, akit annak tart. Ez az alávetett közösségek
rasszizmusa az uralkodó közösségekkel szemben. Valójában a "kréta-arcok"
gúnynévvel illetett fehérek szisztematikus és alkalomszerűen erőszakos
gyűlöletéről van szó.
Az
európai színes bőrű népességek körében tapasztalható "külvárosi"
leukofóbia társadalom-lélektani szempontból a népi antiszemitizmushoz
hasonlítható, amely ugyancsak a nehezteléses rasszizmus kategóriájába
tartozik. A különbség csak annyi, hogy míg az utóbbi elítélendő és sok
helyen büntethető is, addig az előbbiről tudomást sem akarnak venni, sőt
gyakran maguk a fehérek bátorítják. Az eredmény magáért beszél. Nem
csak a briteknél...
MD 2013. XI. 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése