Két
területe van jelenleg a világnak, ahol éles kontraszt alakult ki a
nyugat és a keleti partnerség hatásai között. Az egyik Líbia és Szíria, a
másik Ukrajna és Örményország.
Ukrajna és Örményország vonatkozásában:
Mindkét
ország a volt Szovjetunió tagállama volt. Kapcsolati rendszere tehát
mindkét esetben moszkvai orientációjú volt. Mindkét volt tagállam
független lett a Szovjetunió széthullása után. Moszkva ugyan aláírt egy
megállapodást az atlantista körökkel (NATO, EU, USA) hogy a volt
tagállamokban és volt szövetségesek területén semmiféle terjeszkedés nem
lesz, de természetesen a nyugat csak addig állta a szavát, amíg alá nem
írták a megállapodásokat. Az atlantista gazdasági és katonai
terjeszkedés azonnal kezdetét vette.
Az
atlantista terjeszkedés következő lépcsője lett volna Ukrajna és
Örményország bekebelezése. Míg Örményország önként kívánt csatlakozni az
EU-hoz, addig Ukrajna rendkívül drasztikus atlantista nyomásának volt
kitéve. A televízióból más sem folyt mint az EU csatlakozás előnyei, a
rádiók reggeltől estig ezt harsogták, az újságok, szórólapok,
óriásplakátok szinte másról sem szóltak. Örményországban nem kellett
ekkora nyomást gyakorolni, mivel ez az ország területi és politikai
helyzete miatt kénytelen valamely nagyobb gazdasági tömbhöz csatlakozni.
Helyzetéből adódóan (grúz és török szomszéd országok) logikusnak
látszott az EU csatlakozás. Mindkét ország a mostani vilniusi csúcson
írta volna alá a csatlakozást jelentő társulási szerződést. Mindkét
ország az aláírás előtt egy-két héttel jelentette be, hogy nem írja alá a
megállapodást.
Örményország
rendkívül jó érzékkel politizált. Moszkvával hosszútávú katonai
megállapodást írt alá. A tervezett EU csatlakozás után felszámolásra
ítéltetett orosz katonai bázist most kibővítik, és a legmodernebb harci
egységekkel látják el, többek között Mi28 as helikopter századok, S300
légvédelmi rendszer, Szu35 bombázók, Jak és Mig repülő ezred települ
Örményországba. A meglévő katonai kontingenst 5000 fővel bővítik. Ezzel
Moszkva szakított a csupán gazdasági alapú társulásokkal, és amerikai
mintára a gazdasági együttműködéssel együtt politikailag és katonailag
is terjeszkedik. Örményország így biztosította magát Azerbajdzsán felé,
és a törökök felé is. Örményországban nem volt olyan erő a nyomás, a
nyugatnak nem sikerült olyan mély beépülést kiviteleznie mint
Ukrajnában. A társulási szerződés visszamondásával nem kezdődtek
demonstrációk, az ország nyugodt és békés maradt. Moszkva egy héttel
később megállapodott Jerevánnal. Moszkva ugyanis elfogadta az örmények
Eurázsiai Vámunióba való belépési kérését, és a vámkedvezményeket
azonnal életbe léptette. Így most Örményország szinte féláron kapja a
gázt és egyéb energiahordozókat. A vámunió jelentős könnyítést jelent a
több mint 1300 darab orosz-örmény vegyes cégnek is.
Ezzel
szemben Ukrajnában, ahol a nyugati behatás erősebb, teljesen máshogy
alakultak a dolgok. Rendbontás, lázongás, etnikai feszültségkeltés, és
folyamatos zűrzavar a fővárosban. Ahova a Nyugat a lábát beteszi, ott
két irányba mozdulhatnak el a dolgok, vagy totális kizsákmányolás, vagy
anarchia. Ukrajnában jelenleg a második próbál elhatalmasodni atlantista
felbujtásra. Míg Örményország stabilitást és komoly előnyöket szerzett
magának, Ukrajna éppen a széthullás felé indult meg. Délkeleten, az
orosz lakta területeken (8 millió orosz) kezdett szervezkedésbe, hogy ha
kell elszakadnak Ukrajnától.
A másik hasonló kontraszt Líbia és Szíria.
Mindkét
országot a nyugat által pénzelt tízezerével oda csempészett terrorista
próbálta megdönteni. Líbiában még Moszkva nem tudta akaratát megfelelő
szinten érvényesíteni, ráadásul az atlantista csürhe újra csak
felülmúlva önmagát hazudott, csalt a tárgyalóasztaloknál (legfőképpen
azzal, hogy a repüléstilalmi övezet bevezetése nem jogosított fel
egyetlen bomba ledobására sem) Megölik Kadhafit, megdöntik a fennálló
rendszert, és anarchiába döntik azt az országot, amely jóformán az egész
Észak és Nyugat-afrikai régiót stabilizálta. Egy olyan országot
döntöttek nyomorba, amely a leggazdagabb volt egész Észak-Afrikában.
Most a nyugat felelőssége lenne, hogy rendet tegyen valahogy, de
képtelen rá. Az ország mára (még nem hivatalosan) három részre szakadt.
Nincs elegendő élelem, víz, a nyersanyag kitermelő lehetőségek
tönkrementek, vagy egymással csatázó hadurak kezében van. Líbia lassú
léptekkel halad a teljes megsemmisülés felé. Ezzel szemben Szíriában
hasonlatos módon folyt a harcok megkezdése mit Líbiában, csak éppen itt
már észnél voltak más országok is. Összefogva átsegítették át a hatalmat
a legkritikusabb időszakon, így Szíriába a helyzet lassan de biztosan
stabilizálódik. Mára a visszafoglalt területeken megkezdődött a normális
élet, kinyitottak a boltok, visszaköltöztek az elvándoroltak,
megkezdődtek a külpolitikai tapogatózások, mivel a hatalom láthatóan túl
fogja élni a felforgatást. Az ország így is nagy veszteségeket
szenvedett, de stabilitása, és a normális kerékvágásba visszakerülése
ezerszer gyorsabb és biztosabb lesz.
Ezen
a két régión felmérhető az oldalak közötti hatalmas különbség, mely
alapvetően a két régió közötti hatalmas erkölcsi különbözőségen
nyugszik. A Nyugat rettentően felelőtlen, kapzsi és felkészületlen,
ezzel szemben a keleti régiós tömb céltudatos, megfontolt és az
egyensúlyra törekszik. Elutasít mindenfajta drasztikus gazdasági alapú
hatalmaskodást, de ha kekeckednek vele, akkor rettenetesen odavág. Míg a
Nyugat pont fordítva viselkedik. Rablott vagyonból felépített
potenciálja rombol és pusztít, építeni, krízist kezelni, helyretenni
pedig képtelen. Válságmegoldó képessége nulla. Csak felforgatni bír.
Reméljük
a felforgatott területek népei is mielőbb megtalálják a kivezető utat,
de egy biztos, hogy annak a Nyugathoz semmi köze nem lesz.
Kemény Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése