Modern rabszolgaság: „Ha nem tetszik, el lehet menni!”

Magyarország ebben is egyre jobban teljesít…

Három nő, három különböző munkahely, a problémák mégis szinte szóról szóra ugyanazok. Dupla műszak, illegális túlóráztatás ingyen, pár tízezer forintra bejelentve, embertelen stílus a főnök részéről – három tipikusan kiszolgáltatott terület dolgozói mesélnek.

Egy sörözőbe érkezem, ahol napközben egy, este hét után két alkalmazott dolgozik. Megkapom a kávémat. „Menjünk ki” – suttogja az alkalmazott, s nem értem, miért. Kint aztán kiderül. „Be van kamerázva és mikrofonozva az összes helyiség, a tulaj nézi, mit csinálunk.”

NÉGY ÓRA HELYETT HUSZONEGY

Bea egy éve dolgozik a sörözőben, ahova főleg fiatalok járnak. A hétvégi csúcsidőben kétszáz-kétszázötven vendég ül az asztaloknál, ilyenkor délelőtt 10-től másnap reggel 7-ig vannak nyitva, de előfordul, hogy csak egy órára zárnak be, a takarításra. Bea munkarendje némileg eltér attól, amiben eredetileg megállapodtak. „Egyik héten öt napot, a másik héten kettőt dolgozunk. Ha az ötnapos héten egy hosszú műszakot egy rövid követne, az még elviselhető lenne, hiszen ha reggel érsz haza, aznap csak este kell bemenned. Ehhez képest én itt öt napot hosszúzom rendszeresen, ami 20-21 óra munkát jelent egyhuzamban. Ilyenkor legtöbbször csak arra van időm, hogy hazaszaladjak lezuhanyozni, máris jövök vissza.” Hogy lehet ezt a sok munkát alvás nélkül csinálni? „Egy idő után az ember megszokja, persze azért könnyen átbillenhet. Amikor például helyettesítenünk kell a másikat, mert beteg vagy szabadságon van – ezekre az időszakokra egyébként nincsen pénz: csak akkor mehetünk el, ha ledolgozzuk, aki pedig beteg, az nem kap fizetést… Volt, hogy tíz napot hosszúztam egyben, a végén már hallucináltam és közel voltam az ájuláshoz.”

Gyors fejszámolást végzek, ha ennyi a túlóra, akkor havonta 250 órát dolgozik 160 helyett. Ugyanazért a bérért? Hát persze: Bea papíron, négy órára bejelentve nettó 35 ezer forintot keres, a valóságban 114 ezret, és egy minimális részt megtarthatnak a borravalóból. A fizetés általában csúszik, ha pedig valakinél betelik a pohár és felmond, a kauciót biztosan nem kapja vissza. Kauciót, igen, mert az is van, néhány tízezer forint arra az esetre, ha a felmondás után kiderülne, kárt tett a felszolgáló valamiben… Előre tudom a választ, mégis felteszem a kérdést: próbáltak bármit tenni a sok igazságtalanság, törvénytelenség ellen? Kiderül, hogy többször is próbáltak jobb feltételeket kialkudni. A válasz mindig ugyanaz volt: „Ha nem tetszik, el lehet menni máshova.”

TÍZ ÓRA A PÉNZTÁRBAN

Klári egy vidéki hipermarket pénztárosa. Üzletvezetői, bolti eladói és pénztárosi bizonyítványainak nem sok hasznát vette, az első interjún kerek perec közölték vele, hogy legfeljebb betanított munkásként tudják alkalmazni, csak így éri meg a cégnek. Hat órára vették fel, de sokkal többet dolgozik. „Tíz órát dolgozunk, szinte megállás nélkül. Amikor lejár a hat óra, kicsekkoltatnak minket, hogy hivatalosan úgy tűnjön, végeztünk aznapra, de aztán hátul vissza kell mennünk, és folytatnunk kell a munkát még minimum négy órán át. Kétféle jelenléti ív van, egy hivatalos, és egy, amin a tények szerepelnek. Amikor csúcsszezon van, tizenhárom órát is dolgozunk szünet nélkül, túlórapénzről pedig szó sem lehet. Az egyik kolléganőm egyszer rosszul lett, ő aznap úgy állt fel, hogy nem jön többet vissza. A többiekkel az lett a taktikánk, hogy a vevők előtt kéredzkedünk ki a mosdóba, hogy kínos legyen a csoportvezetőnek nemet mondani.”

Őt is megkérdezem, szóltak? Valakit megkerestek a panaszukkal? „Szóltunk, persze – válaszolja Klári – mit gondolsz, mit válaszoltak? »Százan jönnek a helyetekre, menjetek csak, ahova akartok!« Még azt is hozzátették, hogy pereljük csak be őket bátran, remek ügyvédjük van, és a büntetések ellenére sokkal jobban megéri a cégnek, mint ha mindenkit nyolc órára jelentenek be, és kifizetik a túlórákat is.”

Mi benne a legrosszabb, firtatom, és kiderül, hogy nem is a sok munka, hanem a stílus, amit el kell viselni, már ha másnap is kell még a munka. „Amikor megkérdeztük, hogy miért nem lehet emberi hangon beszélni velünk, csak nevettek.” Klári azt mondja, ő még fiatal, alig múlt negyvenéves, ő még bírja, de amint lesz egy másik hely, ahol emberszámba veszik, már megy is. De ezzel kapcsolatban nem túl optimista…

DUPLA MŰSZAK UGYANANNYIÉRT

Éva 60 éves, egy kereskedelmi cég alkalmazottja. Reggeltől estig egy hűtőház csarnokában csomagolja a mirelit árut, a csomagokat ládákba teszi, azokat pedig raklapokra. Egy-egy láda 25 kilót nyom, nem nehéz elképzelni, hogy mit jelent ez egy törékeny asszonynak fizikailag. Szombat este 6 órakor hívom, de csak a férje van otthon. Dolgozik az asszony, mondja, de jobb is, ha inkább őt kérdezem, a felesége nem biztos, hogy merne válaszolni a kérdéseimre. Próbálkozom azért, hogy esetleg másnap zavarhatok-e, kiderül, hogy nagy valószínűséggel másnap is munka van, hat nap a minimum, de havonta két-három vasárnap is be kell menni. Nem hiszek a fülemnek. Hat-hét nap hetente? És naponta hány óra? „Műszak nincs, fél 9-kor kezdődik a munkaidő, ami elvileg este 6-ig tart, de ha havonta egyszer megjön a hatórás busszal, már sokat mondok – feleli Éva férje. – Általában 10-11 között jön haza.”

„Egyetlen húszperces ebédszünettel ki kell bírniuk estig, ha pedig estére is maradni kell, legfeljebb még egy szünetet engedélyeznek. Ráadásul folyamatosan figyelik őket, ha kétszer-háromszor nem tetszik valami, például nem halad elég gyorsan a munka, ki vannak rúgva. Ugyanez igaz a táppénzre is: ha valaki másodszor marad otthon, utána azt mondják, már ne is jöjjön. Az egyetlen könnyebbség, hogy hozzák-viszik őket, és a mi esetünkben az, hogy nyolc órára van bejelentve a feleségem, mert nemsokára nyugdíjba megy, de ez minden. Másban nincs köszönet. Dupla műszakot csináltatnak velük, havi 80 ezerért. Az üzemben egyébként 70-80 alkalmazott van, köztük alig egy-két férfi, ők jobban kiállnak a jogaikért, meg nem is bírják fizikailag.”

„Miért, a felesége bírja?” – kérdezem. „Nem bírja, dehogy bírja. Sokszor borul ki, sokszor jön haza sírva. Nyolc éve csinálja, és három éve van még a nyugdíjig. Nem nagyon van választása, legalábbis ő így érzi. A környéken nincs más munka. Én sokszor mondom, hogy hagyja már ott a fenébe, nem embernek való az, amit ők ott csinálnak.”
„Ennyi munka mellett másra nem jut idő?” – kérdem. „Nem hát. A háztartás teljesen az én gondom – válaszolja a férfi. – Mosok, főzök, vasalok, takarítok, ellátom a jószágokat és tavasztól a kertet is, hogy legyen zöldség-gyümölcs a házban. Pedig csontritkulásom van és szívbetegségem… Soroljam még?”

A legutolsó történet sehogy sem megy ki a fejemből. Talán mert Éva annyi idős, mint a saját anyukám, vagy mert sok gyereket nevelt fel tisztességben, de az is lehet, hogy csak a női szolidaritás miatt. Ez már rég nem csak a kiszolgáltatottságról szól. Ezeken dohogok, közben, mint mindig, azon gondolkodom, mit lehetne tenni? Perelni? Feljelenteni a céget? Abban a percben elfelejthetné még azt a kis bevételét is, ami van. És ha sikerülne neki a dolog? Lehet, hogy egy büntetés ellehetetlenítené a munkaadót, miáltal nemcsak Évának nem lenne többé munkája, de a kollégáinak sem. Szép dolog a szólam, hogy „álljunk ki a jogainkért”, de ha az önérzet vagy a havi fizetés között kell választani, a „kisember” biztos, hogy még mindig az utóbbit választja – bár modern rabszolgatartásról inkább beszélhetünk, mint bármilyen választásról.
Forrás:  www.nlcafe.hu

Itt tart ma Magyarország…a helyzet egyre csak romlik és a kedves bűnöző politikusaink a problémákat szőnyeg alá söpörve hitetik el a már nagyrészt elbutított lakossággal, hogy jobb lesz…már most jobb…
De mi jobb? A halálozási arány? A depressziós megbetegedések száma? ….és még sajnos sorolhatnánk a napjainkban kialakult “hungarikumokat”.

Ha hasonló helyzetben találja magát kedves olvasó, ne féljen lépni az adott helyzetből, hiszen csak így lesz változás!

forrás: tudnodkell.info