A kis- és nagycsalád azonos nevet viselő gazdasági egység, mely az
esetek többségében azonos telken, házban él. Ezzel szemben a nemzetség,
a had gazdaságilag nem tartozik együvé. A szorosabb vagy lazább
kapcsolatot a közös családi név, azonos apai őstől való származás
pontos számontartása, a településen belül a közös érdekek megvédése
jelenti. A nemzetség és a had között nagyon nehéz különbséget tenni,
mert egyes esetekben csak vidékenként megmutatkozó azonos jelentés
szinonimái, míg máshol egymás mellett élve közöttük bizonyos
különbségek állapíthatók meg. Az előbbi általában nagyobb, az utóbbi
kisebb egységet foglal magába.
A nem, nemzet, nemzetség vidékenként, de nem egy esetben azonos
területen belül is, több kis- vagy nagycsaládot magában foglaló
rokonsági intézmény elnevezése. Jelenlétét a nemesek esetében egészen a
honfoglalásig, míg a jobbágyoknál elsősorban a XVI. századig tudjuk
nyomon kísérni, amikor a családi nevek egyre inkább állandóvá váltak.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy sokkal korábban is ne ismerhették
volna általánosan.
A nemzetséget régebben hetedízig tartották, ez a múlt században már
állandóan csökkent, míg az utóbbi időben csak harmadízig terjedt (vö.
582. l.). A nemzetségbe az élőket és a holtakat egyaránt beszámították,
általában a dédszülőktől elkezdve egészen a harmadik-negyedik
unokatestvérekig. A nemzetség idős tagjai ezt mind számon tartották, és
tudunk egy olyan bukovinai székelyről, aki 273 név szerint megnevezett
személyt sorolt fel, akik nemzetségéhez tartoztak, illetve tartoznak. A
magyar nemzetség szigorúan exogám volt, vagyis a keretén belüli
házasságot nem engedték meg. Ez a tilalom a nemzetség határának
szűkülésével együtt korlátozódott, és később már csak a második
unokatestvérekre terjedt ki. A feleség általában nem tartozott bele
férje nemzetségébe, hanem megtartotta a magáét. Ahhoz való kapcsolata
elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a falu szóhasználatában
megtartotta leánykori nevét. Nemzetsége legfeljebb akkor nyújtott
számára védelmet, ha férje részéről valami rendkívül nagy
méltánytalanság érte. A nemzetségen belül a patriarchális szenioritás
elve erőteljesen érvényesült, vagyis a legidősebb, vagyonilag és
erkölcsileg legkiemelkedőbb tagok tartották azt össze. Mivel a
nemzetségek szerepe a paraszti társadalomban területenként, etnográfiai
csoportonként különböző, ezért általánosítás helyett inkább két
archaikus formát mutatunk be a nyelvterület keleti feléből.
A bukovinai székelyek a XVIII. században vándoroltak ki a
Székelyföldről, és 1945-ben foglalták el mai településüket a Dunántúl
délkeleti szögletében (l. még 43. l.). Itt a nemzetséget a XVIII.
század közepétől kezdve számon tartották, és ez csak az utóbbi
évtizedekben kezdett elhomályosulni. A nemzetségek között elsősorban a
vagyoni helyzet alapján tekintélyi sorrendet különböztettek meg.
Mindegyik élén nemzetségfő állt, aki az egész közösséget képviselte.
Kiemelkedő szerepet {H-59.} játszott a lakodalmak, temetések
alkalmával, bemutatták neki az újszülöttet, az új asszonyt.
Disznóöléskor kóstolót küldtek számára. A fiatalokat képviselte a
törvényben, a vásárokon helyettük és számukra is vásárolt lovat,
tehenet. Időnként fontosabb kérdések megtárgyalására összehívta a
nemzetség kiemelkedő tagjait. Itt igazították el a nemzetségen belüli
ellentéteket, torzsalkodásokat. A nemzetségfő a község igazgatásába is
bekapcsolódott, mert nagyobb egységet képviselt. Közülük kerültek ki,
mint legtekintélyesebb emberek, a bírák is.
A nemzetségtudat elsősorban egymás segítésében nyilvánult meg. A
közösen végzett munkára házépítéskor, nagy betakarítás idején került
sor. Ha valamelyik tagot elemi csapás ért, azt igyekeztek talpra
állítani. A beteget meglátogatták, az elhaltat közösen kísérték ki, és
a lakodalomban együttesen vettek részt. A nemzetségek különleges
jelekkel is rendelkeztek, így a Csibi családban a férfiak kalapjuk
mellett pávatollat hordtak, amit csak megöregedve adtak át a fiatalabb
nemzedéknek. Még századunkban is élt a vérbosszú, mely sok halálos
áldozatot szedett. A nemzetség egy tagját ért sérelmet a másik
nemzetségen igyekeztek megtorolni, sok esetben olyan tagon, akinek
tulajdonképpen köze sem volt az egészhez.
7. ábra A temető a falu településének tükörképe.
Rákosd, Hunyad m. XX. század eleje.
1. Idegenek, 2. Bertalan, 3. Jakab, 4. Balázsi, 5. Dávid, 6. Farkas,
7. Gergely. 8. Váradi–Pető családok, 9. Vendégek, 10. Papok, 11.
Bikfalvi-Farkas, 12. Másod-rendű famíliák
Az erdélyi Rákosdon a nemzetségek között ugyancsak vagyoni helyzet
szerint tettek különbséget, de számon tartották azt is, hogy az régi
vagy pedig újonnan betelepülőket foglal-e magába. Itt még a
településben is kimutatható az egyes nemzetségek elkülönülése. Az
elsőbbek, az előkelőbbek a falu alsó részén, a tágasabb, termékenyebb
területen éltek, míg a később jövők, a szegényebbek a Felszegen
szakítottak maguknak helyet, melynek nemcsak talaja volt gyengébb,
hanem az erdő közelsége miatt a vadaktól, rablóktól is több kárt
szenvedett. A nemzetségek egymás között a templom körül elterülő
temetőt is felparcellázták, és itt is a falu települési rendje
érvényesült. Ugyancsak ennek megfelelő szigorú rendet tartottak a
templomi ülésben is, mert minden nemzetség csak a maga padját
használhatta
{H-60.} a férfiak és nők oldalán egyaránt. Már a templomba történő
bevonulás is ebben a rendben történt, míg az idegenek, vendégek a
számukra kijelölt helyet foglalhatták el. A fiatalasszony elhagyta
saját nemzetsége padját, és anyósával, sógornőivel ült egy helyre.
Míg a nemzetségfogalom az egész nyelvterületen ismert, addig a had
viszonylag kis területen, a palócoknál, a Jászságban, Kunságban,
Hajdúságban, a Bodrogközben és a Nyírségben található meg. Ugyancsak
apaági leszármazás alapján fogja össze a családokat, de mintha kisebb
egységnek látszódnék a nemzetségnél. Sok esetben a nagycsalád
fogalmával keveredett, sőt azonosult. Az újabb megfigyelések azt
bizonyítják, hogy időben is kisebb területet ölel fel, mert csak az
élőket foglalja magába, míg a holtakat nem számítják a hadba. A
terjedelme az élők között is három, legfeljebb négy generációra terjed,
így a Bodrogközben az egyik faluba a Tisza túlsó oldaláról betelepült
vőként egy Hegedűs nevű ember, és felnövő fiaival, unokáival együtt
mintegy hat évtized alatt megalapítója lett a Hegedűs hadnak. Vagyis a
had ezen a területen olyan fogalom, mely az adottságoknak megfelelően
mindig újabb és újabb tartalommal telhet meg.
A had azonban kapcsolatban lehet a kunok, hajdúk bizonyos katonai
szervezetével is, mely lényegében egészen a múlt század közepéig
érvényesült. Erre utal e területeken az ún. hadas település, amikor az
egymással rokonságban álló családok a falu vagy mezőváros egy-egy
helyét szállták meg, és sok esetben 4–20 házban is azonos nevű, egy
hadhoz tartozó család élt önállóan gazdálkodva, de a munkában és
bármilyen nehézségben kölcsönösen segítve egymást. A Jászságban a had
elnevezést használják akkor, amikor az öregek benn laknak a
településen, míg a fiatalok kinn a tanyán gazdálkodnak, pedig ez
esetben együtt gazdálkodó, de külön élő nagycsaládról van szó.
Az előbbinél szélesebb körű a rokonság, mely nemcsak az apai, hanem
az anyaági leszármazottakat is magába foglalja, sőt helyenként a
műrokonságot is beleértik. Sohasem számolják ide azonban a már
elhaltakat. A rokonság jelentősége különösen az utóbbi évtizedekben
nőtt meg, amikor a nemzetség erőteljesen háttérbe szorult. Általában
harmad- vagy másodízig számolják a rokonságot, de a legtöbb esetben az
első unokatestvérrel befejeződik. Eddig hívják meg lakodalmakra, eddig
illik elmenni a temetésekre, és a szükségnek megfelelően eddig
igyekeznek a családok egymáson segíteni.
Várhegyi Kálmán gyűjtése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése