A Prágai Tavaszról - negyven év múltán

Vacláv Havellal beszélget Adam Michnik
Gazeta Wyborcza

1968 kapcsán Adam Michnik a Gazeta Wyborcza hasábjain hosszú beszélgetést folytatott Václav Havel egykori csehszlovák, majd cseh államfővel. Mindkettőjüket elsősorban egyfajta bevallott önreflexióra készteti a visszaemlékezés, hisz Csehszlovákia egykori megszállása a Varsói Szerződés államai által nem csak egy demokratikus kísérlet végét jelentette, hanem az ellenállás új formájának létrejöttét is, a mi majdan sikerrel megváltoztatta egész Kelet- és Közép-Európa politikai arculatát. E változásban pedig, az ellenzék vezéregyéniségeiként, mind Havelnek, mind pedig Michniknek különleges, meghatározó szerep jutott.

Hogy elkerülhető lett volna-e a ’68-as intervenció, s ha igen, akkor mi segíthetett volna elő egy ilyen kifejletet, ezzel kapcsolatban Havelt kétségek gyötrik. Bevallja, hogy akkor is és azóta is elképzelhetőnek tartott más megoldást, de véleménye szerint az akkori cseh vezetés nem mérte fel a valós helyzetet, és illúziókban ringatta magát. Elhitette magával, hogy van ereje megállítani a beavatkozást, nem fegyveres erővel persze, hanem a tömegek egyfajta mobilizálásával. Hasonló önáltatásnak fogja fel e reakciókat is, mint Csehszlovákia magatartását 1938-ban, München előtt és után.

Az akkori cseh vezetőket kommunista múltjuk is akadályozta abban, hogy felmérjék a Kreml agresszivitását, de még így is lehetett volna „belső” megoldást találni a válság kezelésére, ha akad egy cseh Jaruzelski tábornok, de ilyen személyiség nem volt az akkori prágai legfelső vezetésben – állapítja meg Havel.

Másrészt a közembert is egyfajta álomvilágban élt. A társadalom hirtelen felszabadult, lehetett szabadon beszélni, publikálni. A politikai foglyok kiszabadultak – mindenkit magával ragadott az eufória. Persze a lelkük legmélyén – jegyzi meg – mégis élt a kétség, hogy hova vezethet is ez, de az senkinek sem fordult meg a fejébe, hogy Prága utcáin megjelennek a tankok, itt Közép-Európa szívében, a détente közepette, a nukleáris fegyverek korában.

Az intervenció néhány pillanatra egyesítette a nemzetet, bár az ellenállás is inkább szimbolikus formákat öltött, de aztán gyorsan mindenkin úrrá lett az apátia és egyfajta demoralizáltság. „Sokkal erőteljesebben, mint azt bármikor azelőtt hittem volna” – vallotta be Havel.

Michnik azon kérdésére, hogy tudtak-e valamit azokról a vitákról és véleménykülönbségekről, melyek a Kremlben megfogalmazódtak a megszállással kapcsolatban, Havel azt feleli: gyorsan kiszivárogtak bizonyos hírek az SZKP Politikai Bizottságának döntésével kapcsolatban, például az, hogy egyetlen szavazaton múlt csak az elhatározás. Ő maga arról is hallott, hogy Hruscsov, akinek akkor már semmilyen funkciója, tehát hatalma sem volt, óvta volna a Kremlt az elhamarkodott döntéstől. De az ilyesmi ellenőrizhetetlen. Viszont az tény – és felfogható a beavatkozás egyetlen pozitív következményeként is –, hogy a Nyugat szemét felnyitotta mindaz, ami 1968-ban történt.

A társadalom egyébként nagyon gyorsan rájött, mi vár rá – állapítja meg Havel. – Gyakorta lehetett hallani a hivatalos érvelést: ha csendben marad az ember, akkor a rezsim is békén hagyja őt. A „normalizációs” folyamat azonban sok szenvedéssel járt, a társadalom java része számára szinte elviselhetetlen volt az a feszültség, ami a tisztogatásokat követte. Vagyis, amint az ember tanúja lehetett, hogy a Prágai Tavasz emblematikus figurái letűnnek a színről, amint napról napra az új rezsim visszacsinált mindent. Csak ezzel a különleges hangulattal lehet magyarázni az olyanok cselekedeteit, mint Jan Palach, aki nyilvánosan elégette magát.

Michnik megjegyezte, hogy amikor 1978-ban ők ketten a hegyekben – vagyis konspiratív körülmények között – találkoztak, egyiküknek sem volt egyértelmű elgondolásuk a kommunizmus végéről. Havel akkor írta híres esszéjét, A hatalomnélküliség hatalmát, mely aztán a kommunista rendszerek ellenzékének kiáltványa lett. Viszont amikor ismét találkoztak, 1989 elején, Prágában, Havel nagyon szkeptikusnak mutatkozott, és nem osztotta Michnik lelkesedését, pedig pár hónap múlva lezajlott a bársonyos forradalom… Mi volt ennek az oka – kérdezi Michnik?

Akkor kételyei a fordulat gyorsaságával kapcsolatban ébredtek – érvelt Havel –, nem a mélyfolyamatokkal. A Charta ’77 mozgalmának elindításakor gyakorta vezették szemére az újságírók, hogy akik a tiltakozást megfogalmazták, mindössze maroknyian vannak, ráadásul értelmiségiek, akiknek semmi kapcsolatuk a munkássággal, a lakosság többségével. Akkor ő mindig azt válaszolta e megjegyzésekre, hogy e maroknyi ember szerinte a társadalom mélyrétegeiben zajló folyamatoknak az előhírnöke. Szolzsenyicin például hosszú időn át egyszál maga állt csak ki olyan értékek mellett, amelyek aztán egycsapásra megváltoztatták egész Oroszországot. Havel bevallja: 1989 elején még nem tudhatta, hogy novemberben megdől a rendszer, hogy ilyen földrengésszerű gyors következményei lehetnek a társadalmi-gazdasági krízisnek, és a kommunista vezetés gyávaságának, de a végkifejletben sohasem kételkedett.

Ha már szóba került Szolzsenyicin, Michnik rákérdezett arra is, hogyan ítéli meg Havel, múltjának türkében, azt a szánalmas szerepet, amit Szolzsenyicin életének a végén játszott. Hogy a cári rendszer és a halálbüntetés visszaállítását követelte, Putyin támogatójává vált. Mi történhet vele, hogy magatartásában ilyen fordulat állhatott be…

Nem egyedül Szolzsenyicinnél figyelhető meg ez a radikális „fordított evolúció” – fogalmaz Havel. Számos olyan egykori orosz ellenzéki létezik, akikkel korábban mindenben egyetértettek, most pedig valamennyien egészen mást gondolnak például Csecsenföldről vagy Grúziáról, mint Havel. Az orosz társadalmon belül különleges csoportok szunnyadnak, akik veszélyeztetve érzik magukat. Furcsa ellentmondás – állapítja meg Havel –, hogy a világ legméretesebb országát milyen kicsinyes félelmek uralják. (Persze, meglehet, talán ezeknek a komplexusoknak köszönheti a világirodalom Tolsztojt és Dosztojevszkijt.) Mindazonáltal nagyon nyugtalanító ez a helyzet, és Havel attól tart, hogy az Európai Unió – gazdasági érdekeitől vezettetve – nem szentel ennek kellő figyelmet, könnyen kiegyezik a haszon ellenében az emberi jogok rovására. Csak három név ennek bizonyítására – jegyzi meg a politikus –: Litvinyenko, Anna Politkovska és Alexander Jakovlev. Ez a putyini rendszer – aminek egyelőre még neve sincs…

Michnik viszont úgy véli, van neve ennek az új rendszernek. Putyinizmusnak hívják, annak dacára, hogy nem ő, hanem belorusz kollégája, Alekszander Lukasenka találta fel. Vagyis Putyin egy plagizáló – jelentette ki. Heval viszont közbevetette, hogy a legutóbbi Fórum 2000 alkalmával találkozott az orosz demokratikus ellenzék egyik tagjával, aki azt mondta neki: Putyin ki nem állhatja Lukasenkát, mert saját karikatúráját látja benne.

Egy bizonyos, állapította meg Michnik: bármerre nézzen is az ember a közép-európai térségben, egyrészt az anyagi gyarapodás tűnik szeme elé, ugyanakkor – ezzel párhuzamosan – a politikai osztály lezüllését, degenerálódását kell konstatálnia. Lassan tönkremennek a demokratikus intézmények is. Oroszországban a populizmus diadalmaskodott, és bár Lengyelországban és Csehországban van még választási lehetőség, de ez nem más, mint a putyinizmus vagy a berlusconizmus közötti választás.

A fogyasztóorientált globális társadalom növekedésével nő azoknak a tömegeknek a nagysága is, melyeknek tagjai nem teremtenek értéket – feleli Havel. Ha a szupermarketben dönthet az ember, hogy nem ezt, hanem egy másik terméket választ, az nagyon jó, de ez nem értékválasztás. És ez áll a politikára és a politikusokra is. Gyökeresen meg kell változzon ez, mert különben az egész civilizáció elvész – állapítja meg –, újra meg kell vívjuk valamilyen formában létünk, létezésünk forradalmát. Nem akart ismét teljesen szkeptikusnak mutatkozni, ezért hangsúlyozta: segítség csak az önigazgató és önszervező civil szférától jöhet, amely képes újrafogalmazni társadalmaink céljait. Csehországban ezrével működnek olyan szervezetek és alapítványok, amelyek értelmet adnak a mikroközösségeknek, és az említett értékvesztésre ez lehet az autentikus válasz.

Michnik a beszélgetésben egy másik témát is felvetett, mely elsősorban az Unió belső stabilitásának kérdésére vonatkozott. Egyfelől – jegyzi meg – számos jel utal arra, hogy milyen ütemben zajlik az integráció: az euró bevezetése, Schengen stb. Másfelől azonban a dezintegráció nyilvánvaló jelei is mutatkoznak: Baszkföl, Korzika autonóm törekvései, vagy épp aktuálisan a két belga tartomány, Vallónia és Flandria távolodása. Valaha a kelet-európaiakban rossz érzéseket keltett Csehország és Szlovákia szétválása is, miközben ma mindkét oldalról olyan jelzések érkeznek, hogy hasznos volt ez az eltávolodás, hisz a dolgok ma jobban mennek, mint valaha…

A nacionalizmusokat ma sok tekintetben a globalizáció üteme inspirálja, ez egyfajta védekezés az uniformizmus ellen. Más kérdés a csehek és szlovákok szétválásának ügye – jegyzi meg Havel. Bizonyos népeknek meg kell ízlelniük a nemzeti összetartozás élményét ahhoz, hogy megértsék vagy becsülni tudják az integráció előnyeit.

Michnik közbevetésére, hogy ez efféle ellentmondásos megközelítések nem növelik-e a cinizmust, melyben egyébként térségünk olyannyira túlteng, s mely cinizmus fölött Barack Obama oly nagyszerű győzelmet aratott, amikor kampánya mottójává tette a választást a remény és a cinizmus között, Havel azt felelte: Zaklatott múltú nemzetek a közép-európaiak, nem véletlen, hogy bizonyos távolságtartással viszonyulnak mindenhez. Hogy csak a cseh példákat nézzük – emlékeztet –, a 20. században nagyjából 20 évenként minden ciklikusan megváltozott: 1918, 1938, 1968, 1989. Az efféle változásokat nem inspirálhatják, és még csak elviselhetővé sem tehetik az értelmiségi álmok, ehhez az egész társadalom vágyaira van szükség. Amint e társadalom eltávolodik a kommunizmus élményétől, és az új generációk rálelnek saját realitásaikra, ez meghozhatja e téren is a normalizációt.

Michnik viszont szerette volna, ha nem térnek oly egyszerűen napirendre a jelen realitásai felett, hisz a ma élő generációk életének ez mégiscsak a fő meghatározója. Ő, személy szerint teljesen egyetért Havel nyilatkozatával, amit a Milan Kundera állítólagos ügynökmúltjával kapcsolatos publikációk után jelentetett meg, s melyben arról szól, hogy a volt titkosszolgálatoktól kiszivárgó híreknek szinte narkotikus hatása van a társadalomra, de vajon hova vezet, ha ez az állapot meghatározó marad – kérdezte.

Havel szerint valamennyi poszt-kommunista országban rosszul oldották meg az átvilágítást, bár – figyelmeztetett rá – még ennél is rosszabb megoldások sem lettek volna lehetetlenek. Valamiféle tisztulást e folyamat elindított, ugyanakkor megteremtette annak lehetőségét, hogy a kortársak felelőtlenek legyenek, tönkretéve emberi életeket. Az egész civilizáltság kérdése, s a helyzeten csak ront a sajtó információhajhász profitorientáltsága.

Adam Michnik, a beszélgetés végén szeretett volna visszatérni Havel A hatalomnélküliség hatalma című esszéjének utóéletére. Világos – jegyezte meg –, hogy mit jelentett a rendszerváltó nemzedéknek ez a könyv, de vajon a szerző szerint jelenthet-e ez a mű egyáltalán valamit annak az embernek, aki ma húsz éves?

Václav Havel véleménye szerint a társadalom 1989 óta rengeteg dolgot elért, nincs totális diktatúra, vagy pedig – vetette közbe – senkit sem kötelezhetnek ma rá, hogy olyan alakok képét akasszák ki minden vitrinbe, mint Havel, Klaus vagy éppenséggel Kaczyńsi. De messze nem értünk el mindent, és épp ezért a „lét forradalmát”, melyre írásom utal, minden nemzedéknek önmagának újra és újra meg kell vívnia.

Orosz történészek a balti államok szovjetizálásáról

Érvek, amelyek negyedszázada is elhangozhattak volna

 

Az észtországi Tartuban A balti államok a sztálini időkben címmel történészkonferenciát rendeztek. A jelenlevőket főként az foglalkoztatta, eldönthető-e, hogy a térség országainak polgárai a náci Németországgal vagy a sztálinista Szovjetunióval kollaboráltak-e?

1940 nyarán a szovjet csapatok bevonulásával megkezdődött a három balti állam szovjetizálása, melyet egy időre - egész pontosan: a német megszállás idejére - az események megszakítottak, hogy aztán 1944-45-ben újra folytatódjék, és hosszú évtizedekre meghatározza a térség történelmi és politikai lehetőségeit. A szovjet történetírásban az eseményeket a kis népek felszabadításaként értékelték, és minden kommunizmus- (szocializmus-) ellenes küzdelmet fasisztának vagy banditizmusnak nyilvánítottak.

A balti államok 1991 után elnyert újbóli függetlensége az orosz történetírásban árnyaltabb nézőpontok kialakulásához vezetett, és a megoszló vélemények között két hangsúlyos irányzat bontakozott ki. Az egyiket liberális-demokrata nézetként aposztrofálja a szakirodalom, a másikat pedig nacionalistaként. A szemléletek efféle differenciálódását tükrözte és igazolta a tartui konferencia is.

A liberális álláspontot Jelena Zubkova képviseli a legmarkánsabban, akinek A balti államok és a Kreml (Прибалтика и Кремль 1940-1953, Moszkva, 2008) című könyve a szovjetizálás módszereit vizsgálja, valamint a politikai elit és a lakosság viszonyát a kialakuló új rendszerhez. Zubkova megszállásként értékeli a szovjet csapatok bevonulását, valamint kitér arra is, hogy a lakosság a katonai beavatkozás idején - és azt követően is - folyamatosan ellenállt.

Jurij Jemeljanov A balti államok. Miért nem szeretik ők a bronzkatonát? (Прибалтика. Почему они не люблят Бронэового солдата?, Moszkva, 2007) című könyve viszont jó példa a tipikusan nacionalista megközelítésre. Amellett érvel, hogy a Szovjetuniónak miért is volt joga a megszálláshoz, s a szerző szerint a balti államoknak híd szerepet szántak a nyugati és keleti államok kapcsolatában, ami jól kivehető volt a függetlenség kikiáltásakor megmutatkozó európai és amerikai, valamint szovjet-orosz konszenzusban. Ennél fogva a szerző nem is érti, miért táplál a három állam oly ellenséges érzelmeket Oroszországgal, illetve a volt Szovjetunióval szemben. Mihail Kriszin Baltikumi fasizmus (Прибалтиский фашиэм, Moszkva, 2007) című összefoglaló munkájában azt állítja: a két világháború közti balti kormányok épp úgy fasiszták voltak, mint a szovjet rendszernek ellenállók. Alekszandr Djukov az észtországi deportálásokról írott könyvében (Миф о геноциде: Репрессии советских властей в Эстонии 1940-1953.  - Mítosz és népirtás: A szovjet rezsim által elkövetett észtországi repressziók 1940-1953, Moszkva, 2007) az észt történészeket kritizálja, akik túlzásokba esnek az áldozatok számának megítélésekor. A három utóbbi véleményről egyöntetűen elmondható: a jelenlegi orosz politikai elit nacionalista, és bizonyos értelemben a birodalmat restaurálni kívánók elvárásainak megfelelően ítélik meg a balti államok egykori történeti helyzetét, illetve mai szerepét.

A leginkább Zubkova írása törekszik objektivitásra; a döntéshozatali és végrehajtási mechanizmusok pontos leírására koncentrál. A legfontosabb érve, hogy különbséget kell tenni az okkupáció és az annexió jól körülhatárolható történelmi fogalmai között. Ennek megfelelően Bosznia-Hercegovinát például az Osztrák-Magyar Monarchia 1878-ban okkupálta, vagyis katonailag megszállta, ideiglenes közigazgatást építve ki ott, míg 1908-ban annektálta. Szerinte a szovjet csapatok 1940-es bevonulása egyértelműen annexiónak tekinthető, hiszen a balti államok politikai rendszererének szisztematikus átalakítása már ekkor megkezdődött (útlevélcsere stb.), tehát nyilvánvaló volt, hogy nem rövid, ideiglenes katonai megszállásra (vagyis okkupációra) készül a Szovjetunió. Szerinte a németek csehországi és ausztriai bevonulása és a balti államok szovjet elfoglalása között mindössze annyi a különbség, hogy az előzőt, a második világháborút követően a nagypolitika elítélte, míg a baltikumit - más, később szocialistává tett országok okkupációjához hasonlóan - helybenhagyta.

A másik három orosz történész (Jemeljanov, Kriszin, Djukov) egyetért abban, hogy a szovjetek nem megszállók voltak a balti államokban, hanem a csatlakozás a Szovjetunióhoz úgymond az emberek szabad döntésén alapult, s ezt - szerintük legalábbis - számos korabeli dokumentum alátámasztja. Más kérdés, hogy e vélekedés hátterében inkább az az igyekezet húzódik meg, hogy már eleve elhárítsák azokat a jogos követeléseket, melyeket a szovjetek által elkövetett bűntettek kompenzációjaként a mai Oroszországhoz címezhetnének a baltiak.

Kriszin kifejezetten hangsúlyozza könyvében: a balti országok maguk felelősek a szovjetek bevonulásáért, hiszen megszegték a Moszkvával kötött kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, s ebből jogosan és egyenesen következik a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében történt szovjet fellépés. Az alulról jövő és széles néptömegek által támogatott „békés szocialista forradalom" szovjet-orosz álmának azonban ellentmond - egyebek mellett - az akkori (1940) lett miniszterelnök, Augusts Kirhenštein amerikai diplomaták előtt tett nyilatkozta, amely szerint Moszkva „nem tudta a kormányban megüresedett tárcákat szovjetbarát politikusokkal feltölteni", oly mértékben utasított el a lakosság egésze a Szovjetunióval bárminemű együttműködést. (A dokumentumot Albert Erich Senn amerikai történész ismerteti Balti lahinguväli [Balti hadszintér] című kötetében, Lett Történeti Intézet, Riga, 2005.)

Djukov szerint a szovjet akciókkal kapcsolatos vádak nem többek jól felépített észt mítosznál, bár különbséget tesz az „első" (1940) és a „második" megszállás (1944) között; az elsőt okkupációnak minősíti, hasonlóan a német bevonuláshoz, míg a másodikat már annexiónak. Azt azonban végig hangsúlyozza, hogy az észt történészek erősen túloznak a szovjet megszállás áldozatainak számát illetően, mivel 1940-ben szerinte, a szovjet hatóságok összesen csak 1843 halálos ítéletet hoztak, azt is leginkább köztörvényes bűnözőkre mondták ki. Viszont legalább annyit elismer, hogy pontosan nem tudni, mi is történ a 21 000 lengyel áldozattal Katyńban; és arról is említést tesz, hogy a szovjet titkosrendőrség statisztikái mélyen hallgatnak az 1940-1941-ben, a Baltikumban felállított statáriális bíróságok ítéleteiről és áldozatairól. Ekkor - a lengyelországi eseményekhez hasonlóan - elsősorban az értelmiség és a hivatalnokréteg állt a megsemmisítés célkeresztjében.

A deportálásokra - állítják a nacionalista történészek, és különösen Jemeljanov - a Szovjetuniónak mindenekelőtt hadigazdasági, illetve biztonsági okból volt szüksége. De - jegyzi meg nagyvonalúan - az efféle esetek a német vagy az amerikai történelemben sem számítanak példátlannak.

Az okkupáció kontra annexió témaköre, valamint a szovjet megtorlások áldozatainak száma után a következő markáns, megválaszolandó kérdés az orosz történészek számára a baltikumi ellenállási mozgalom erőteljes és kitartó volta volt. Zubkova szerint a három országot külön-külön kell megítélni, mivel míg az észteket és letteket minden további nélkül besorozták a német hadseregbe és ott önálló alakulattal rendelkeztek, addig a litvánokat - mint szerintük nem árja fajt - elutasították, és csak a sztálingrádi német vereség után változott meg irányukban a német politika, akkor, amikor már mindenkire szükség volt az orosz támadás feltartóztatására. Mivel az észt és lett hadtestet visszavonták Németország védelmére, ezért ezekben az országokban a bevonuló szovjet hadsereg - az orosz nacionalista történészek szerint - szinte semmilyen ellenállásba sem ütközött. E téren egyetlen kivételt említenek; a Kurmaale szigetére visszavonult lett SS-csapatok felszámolása 1944-ben jelentős szovjet erőket kötött le.

A nacionalista történészek egyöntetű álláspontja szerint gyér volt a szovjetek elleni partizántevékenység, s az „erdei barátok" (a három balti nyelvben ezzel a kifejezéssel jelölik a partizánokat) elsősorban egymással harcoltak, önös érdekből, német támogatással, a szovjetek által elvett vagyonok visszaszerzéséért. Zubkova kutatásai viszont feltárták, hogy például Litvániában - ahol a partizánmozgalom a legerősebbnek számított, mind a németek, mind pedig a szovjetek oldalán - a szovjetek által felállított különítmények rémtettei tudatos politikai elhatározás volt, mely megosztani és megfélemlíteni kívánta a litván társadalmat, illetve a partizánok ellen hangolni annak tagjait.

A konferencia és a kortárs orosz történészek vitája végül azzal a konszenzussal zárult, hogy sem a német, sem pedig a szovjet kollaboránsok nem ítélhetők el e háborús helyzetben, csak mert az egyik vagy a másik oldalon álltak. Elvégre ez sokszor családokon belül is megesett a balti országokban. Csak az emberiség ellen elkövetett bűnök, az áratlanok legyilkolása és az értelmetlen deportálás az, amiért a bűnüldözés és, végső soron a történelem előtt felelniük kell.

Bár az orosz történészek nagy része - a jelenlegi politikai elit nézeteit kiszolgálva - a „nagy honvédő háború" dicsőségét és felszabadító jellegét védelmezi, azonban álláspontjuk láthatóan árnyaltabbá vált a korábban kizárólag fasisztáknak bélyegzett balti államokkal szemben is.

A történelem végének vége

Miért tűnhet olyannak a 21. század, mint amilyen a 19. volt?
The New Republic

Robert Kagan, a Carnegie, valamint a German Marshall Alapítvány vezető munkatársa, hosszú esszét tett közzé a The New Republic hasábjain, mely összefoglalja legújabb, pár hónapja megjelent kötetének, a The Return of History and the End of Dreams főbb téziseit.

A ’90-es évek elejét a parttalan optimizmus jellemezte – írja Kagan. 1989-cel gyökeresen megváltozott a világ; nem csak a hidegháború békés lezárása következett be, de az érdekek és értékek hosszú távú konvergenciájára is okkal lehetett számítani, hisz mind Moszkva, mind pedig Peking osztani látszott a társadalmi liberalizáció szükségszerűségének gondolatát. Mindenki úgy hitte, a világ először gazdaságilag, majd fokozatosan politikailag is pont olyanná válik, mint amilyen a Nyugat.

A demokratikus kapitalizmus az egyetlen olyan modellnek számított ekkor, mely sikerre vihet egy társadalmat, így aztán nem csoda, hogy az ideológiák versenyében a liberalizmus végső győzelmet aratni látszott, „a történelem végén pedig – ahogy Francis Fukuyama fogalmazott – már egyetlen egy kihívója sem maradt a liberalizmusnak”.

Ám nem sokkal ezt követően, a jövőbe vetett bizakodás és az a meggyőződés, hogy a világ a 20. század szörnyűségei után valamiféle élhetőbb valósággá válik, hirtelen szertefoszlott. Oroszország visszatért a régi kerékvágásba, a cári hagyományok ismét életre keltek az állampolitikában. Ahogy Ivan Krastev szellemesen fogalmazott: „A Kreml ismét a lakossági szükségletek nem pedig a polgári jogok logikáját kezdte követni.” A választások formálissá váltak, nem a tényleges választás lehetőségét teremtették meg, hanem annak kényszerűségét, hogy legitimálja a nép Vlagyimir Putyin döntéseit, amint arra jó példa az új államelnök, Dmitrij Medvegyev hatalomra segítése is.

A lakosság pedig elégedettnek látszik ezzel a helyzettel, mindennapi életét ugyanis – szemben a kommunista évtizedekkel – békén hagyja az állam, feltéve, hogy nem avatkozik be a politikába. Sőt, büszkeséggel látja visszatérni országát a nagyhatalmi klubba.

Oroszország, mint „szuverén demokrácia” – ahogy mostanság Putyin nevezi – a globális hatalom és a belső önkény szerves egysége. Putyin szerint csak a nagyhatalmi helyzetét visszaállító Oroszország képes megvédeni érdekeit, illetve csak ez a pozíció teszi számára lehetővé, hogy kivédhesse a Nyugat reform-elvárásait. Az orosz vezetés számára a kínai modell a követendő példa; míg Oroszország, Mihail Gorbacsov majd Jelcin szándékainak megfelelően a ’90-es években megegyezésre törekedett a Nyugattal, addig Kína sikeresen ellenállt minden nyugati hatásnak, és eközben fellendült gazdasága, illetve megerősítette autokratikus belső hatalmát.

Az önkény és a gazdasági siker kombinációja életképesnek bizonyult; az oroszok és a kínaiak felfedezték a módját, hogyan egyesítsék a gazdasági nyitottságot a belpolitikai zártsággal. Az elmúlt évek fejleményei azt bizonyították számokra, hogy mindaddig, míg népeik jól élnek, nem is kívánnak politikai változásokat.

Kérdés, hogy milyen hosszú időn át, azaz milyen tartósan képesek ezek az országok fenntartani ezt az egyensúlyt, milyen tartósan lehetnek sikeresek. A gazdasági prosperitás és az önkény kettősségének sikere fogja alakítani a következő évszázad ideológiai képét, s eldönteni azt, hogy valóban léteznek-e „egyetemes értékek”, illetve, hogy a világot milyen mértékben fogja jellemezni az ideológiai harc a demokrácia erői, illetve az autokraták között.

A hidegháború viszonyai között könnyű volt megfeledkezni arról – írja Kagan –, hogy a liberalizmus és az önkényuralom vitája a felvilágosodás kora óta mindvégig hevesen zajlott. Ez állította szembe az Egyesült Államokat és Európát a 18. és a 19. században. Sőt, ez osztotta meg magát Európát is szinte az egész 19. században, és részben a 20.-ban is. És a jelek szerint e vita jellemzi majd a 21. század geopolitikáját is.

Nagy tévedés volt azt hinni, hogy az oroszországi és a kínai politikai változásokkal ezek az országok nem csak pragmatikussá, de egyben ideológiamentessé is válnak. Eszméik valóban nem hasonlítanak már egy afféle, mindent átfogó rendszerre, mint amilyen a marxizmus volt, de nagyon is egyértelmű meggyőződést tükröznek arról, milyen is legyen a kormányzás és a társadalom, milyen legyen a vezetők és a nép kapcsolata. Meggyőződésük, hogy országaik csak akkor kormányozhatók, ha erős a központi hatalom és gyenge a civil társadalom. Az oroszok és a kínaiak nem egyszerűen autokraták. Ők hisznek az önkényuralomban, s mielőtt „a történelem végét” vizionáló liberális kortársaink nagyon lesajnálnák ezért őket, vegyék figyelembe, hogy igen illusztris klubnak a tagjai ők. Elvégre Európa koronás fői az elmúlt évszázadok során, sőt a 19. században még maga az USA, Nagy-Britannia és Franciaország vezetői is éppúgy hittek az önkényuralmi módszerekben, mint manapság az oroszok vagy a kínaiak.

Annak ellenére persze, hogy egy Putyin típusú vezető nem tesz különbséget önnön érdekei és Oroszország érdekei között, nem kétséges, hogy pragmatikus, ezért kiszámítható politikát – és így külpolitikát – követ. Ám, míg a nyugati demokráciák külpolitikai törekvéseinek homlokterében az áll, hogy az egész világot biztonságossá tegyék, addig a pragmatikus autokraták számára csak addig érdekes a világ biztonsága, amíg az a saját érdekeiket szolgálja.

Oroszország a legjobb példa arra, hogyan alakítja a belpolitika minősége egy ország külpolitikai törekvéseit. A Gorbacsov vezetése alatt álló Szovjetunió számottevő erőfeszítést tett, hogy demokratizálja belső viszonyait, s ennek megfelelően partnert keresett a nemzetközi életben, a Nyugattal – és ezen belül a NATO-val – komoly partneri viszony kiépítését szorgalmazta. Putyin viszont, aki visszaállította az autokrata állapotokat a belpolitikában, kihívást lát a demokráciákban, gyanakodva figyeli a NATO-t és egyre agresszívebben viszonyul szomszédaihoz.

Moszkva és Peking reakciója – írja a szerző – akár még érthetőnek is mondható. Rezsimjeik ugyanis kisebbségbe vannak a világon. Számos kínai gondolkodó úgy véli, hogy a demokratikus liberalizmus dominánssá vált a kommunista blokk bukása után, és a nemzetközi politika hierarchiájának csúcsán az USA, illetve szövetségesei állnak, ők határozzák meg a szabályokat. Sőt lépéseiket olykor komoly kihívásként értékelik azok, akik nem osztják politikai életformáikat. A ’90-es években Washington dominanciája meghatározta az egész világot: megdöntötte például a panamai és a haiti diktatúrát, beavatkozott a délszláv háborúba, elsöpörve Miloševićet. A nyugati NGO-k behálózták nem csak egész Kelet-Európát, de Közép-Ázsiát is, nyugat és demokrácia-barát pártokat és mozgalmakat támogatva. Politikai és nem csekély mértékben anyagi támogatásaik nyomán kibontakozhattak a „színes forradalmak”.

Az, ami „színes forradalomként” Ukrajnában vagy Grúziában lezajlott, nem csak azért idegesítette Putyint, mert keresztezték regionális ambícióit, de azért is, mert a példa könnyen ragadóssá válhat, s megingathatja hatalmát odahaza is. A korábbi évszázadokban a nemzetközi jog által szentesített „be nem avatkozási” klauzúra az autokratákat védte. Ma a függetlenedési törekvéseket – mint amilyen az ukrán, grúz vagy épp koszovói – részesíti előnyben a liberális moralitás, ami – mint a példák mutatják – egyáltalán nem kedvez azoknak az autokratáknak, akik belső hatalmukat óvni akarják a külvilágtól, miközben szívesen vonnák befolyásuk alá regionális környezetüket.

Mindazonáltal a nemzetközi élet alapvető átalakulása nem csak a nagyhatalmi önkényuralmak gyors önvédelmi reakcióit vonta maga után, hanem „alsóbb” szinten, a kisállamok körében is nagy átalakulásokat, ilyen vagy olyan váltásokat okozott. A ’30-as és ’40-es években vált általános trenddé a társadalmak fasizálódása Dél-Amerikában, azt követően, hogy az autokrata rezsimek sikeresek lettek Itáliában és Németországban. A ’60-as és ’70-es években a kommunizmus jött divatba a harmadik világban, hasonló okokból, s nem kevésbé azért, mert a Szovjetunióban átmenetileg sikeresnek tűnt ez a megoldás. 1989-et követően a demokrácia vált általános trenddé. A mai Oroszország és Kína esetében nincs másról szó, minthogy most az inga ellenkező irányba leng ki, amit az autokrata vezetők igyekeznek alaposan ki is használni.

Így aztán igen nagy meggondolatlanság lenne szem elől téveszteni, hogy az orosz és kínai autokratizmusnak ne lenne egyfajta felvevőpiaca világszerte. A kínai gazdasági prosperitást máris igen sokan kapcsolják össze a központosító politikai akarattal, míg Közép-Ázsia országai számára is eléggé otthonosnak tűnnek Putyin „szuverén demokráciáról” vallott nézetei. Lehet, hogy az elmúlt két évtizedben az önkényuralom – legalábbis látszólag – vesztésre állt a világban, mára azonban jócskán javultak esélyei.

Szerencsére – állapítja meg Kagan –, sem Moszkva, sem pedig Peking nem exportál már ideológiát, de erre nincs is szükségük, az ideológiai verseny helyett elég számukra a politikai versengés, melyben kiterjeszthetik támogatásukat, olykor védelmüket olyan államokra, amelyek szögesen szemben állnak nem csak a Nyugat érdekeivel, de annak értékeivel is. Az autokrata megoldások miatt Irán, Burma vagy épp Zimbabwe bizton számíthat Putyinra vagy bármelyik kínai vezetőre, s ez a kapcsolatok prosperitását minden ideológiánál jobban garantálja.

Ismét versenyhelyzet van a világban – állapítja meg a szerző – ami meglepte a nyugati demokráciákat, akik úgy gondolták: a berlini fal ledőlésével ennek is vége, s az egyetemes értékek veszik birtokba a világot. Szergej Lavrov orosz külügyminisztert idézve: „Sok év után valódi versengés tapasztalható ismét a különböző értékrendszerek és fejlődési modellek között.” És orosz szempontból persze jó hír, hogy „a Nyugat lassan elveszíti monopolhelyzetét a globalizációs folyamatban”.

De ez a verseny, a szerző véleménye szerint, nem annyira a hidegháború korszakát idézi, mint inkább arra a 19. századéra hasonlít, amikor is a francia forradalom utáni Európát Ausztria és Oroszország monarcháinak paktuma csillapította le, s próbálta megakadályozni a liberális forradalmakat. Miközben ugyanezt tette a liberális brit kormány a világ többi részén. Ma Ukrajnában és Grúziában tűnik nagyon hasonlónak a helyzet, de persze azon is érdemes lenne elgondolkodni, milyen hatást váltana ki Délkelet-Ázsiában, ha Peking megpróbálná megdönteni a demokratikus tajvani rezsimet, és a szigetországra ráerőszakolni saját rendszerét.

Mindennek következtében ma már aligha jelentheti ki bárki is, hogy léteznék valamiféle „nemzetközi közösség”. A koszovói konfliktus nemzetközi recepciója bizonyította ezt a legjobban, és persze mindaz, ami ma Drfur, Irán vagy Burma kapcsán történik. És ha valaki azt hinné, hogy olyan fontos kérdésekben, mint a klímaváltozás, a szegénység, járványok vagy a nukleáris leszerelés kialakítható közös álláspont, nagyon téved. Egy új együttműködés, melynek részese lehetne Kína, Oroszország, az Egyesült Államok és Európa is nagyon valószerűtlen, mert hiányzik a közös moralitás és hiányoznak a közös elvek, azok, amelyek összezárták például az európai monarchiák sorait a 19. században Franciaország és Amerika liberális forradalmai láttán, melyek oly heves szimpátiát váltottak ki Németországban, Olaszországban vagy Lengyelországban.

Vajon túlléphet-e a világ ezen a megosztottságon a bővülő közös kereskedelem, az egyre növekvő gazdasági kölcsönös függőség vagy épp a világ globalizálódása folytán? Részben ige, de egészében aligha – állapítja meg Kagan. Ezt mutatja egyébként a történelem is; Nagy-Britannia és Németország kereskedelme sem függött kevésbé egymástól 1914-ben, mint ma Amerikáé és Kínáé. Nem a hideg számítás, hanem a hit, a gyűlölet, a félelem stb., azaz a „nem mérhető emberi jellemzők” azok, melyek a biztonság és a kölcsönösség szempontjából végső soron eldöntik a kérdéseket.

Efféle „jellemzőknek” egyébként sehol sincsenek oly bővében, mint az iszlám világban. Az iszlám indulatos harca a modernitás, a kapitalizmus, a globalitás és az ezzel összekapcsolt nyugati zsidó-keresztény kultúra ellen, a nemzetközi rendszerben korunk legdrámaibb konfliktusa. És a legékesebb bizonyíték arra, hogy nem léteznek „egyetemes értékek”. Viszont – állapítja meg Kagan – az iszlám radikalizmus nem újkeletű, de újkeletűen pusztító hatása épp azzal magyarázható, hogy a világ ismét megosztottá volt, épp az autokrata hatalmak és a demokráciák szembenállása teremtett esélyt az iszlámnak, hogy ily hatékonyan harcoljon minden ellen, ami modern. Minthogy a szélsőségesek a világ ellen nem csak régi fegyvereiket használják, hanem a legmodernebb kor vívmányait, így kijelenthető: a modernség nem csak felbőszítette, de fel is fegyverezte őket. Csak ez – illetve a nemzetközi élet megosztottsága – magyarázhatja eddig elér sikereiket minden olyan érték és erény ellen, melyet a felvilágosodás, a liberalizmus és általában a demokrácia tett számunkra lehetővé.

Annak dacára, hogy a radikális iszlámnak nincs esélye megvalósítani céljait, hisz végső fokon még a legautoriterebb államok sem szeretnének visszakényszerülni a középkorba, a nemzetközi élet meghatározó tényezői más és más megközelítéssel viszonyulnak az iszlámhoz. Európa közel sem mutat olyan lelkesedést a „terrorizmus elleni háború” iránt, mint amilyet Amerika elvárna tőle. Kína és Oroszország pedig kifejezetten előnyösnek tartja, hogy Amerika leragadjon az al-Kaidával folytatott iszapbirkózásnál. Ezért a nagyhatalmak közötti terrorizmus-ellenes együttműködésről beszélni nem több fikciónál. Moszkva, ha terrorizmust emlegetnek, akkor Csecsenföldre gondol, Peking pedig a Hszincsiang-Ujgur területeken élőkre. Ha viszont Irán, Szíria vagy a Hezbollah kerül szóba, akkor inkább előnyös partnereket látnak bennük, még akkor is, ha ezzel azt kockáztatják, hogy könnyen létrejön a közvetlen kapcsolat a terrorizmus és az atombomba között.

Tévedés volt azt hinni tehát – vonja le a következtetést a szerző –, hogy a liberális nemzetközi rend az eszmék diadala vagy a haladás természetes velejárója lenne, ahogy azt a felvilágosodás filozófusai és követőik hitték. Ez az illúzió persze eléggé igaz ahhoz, hogy roppant veszélyes legyen. Az emberiség legtöbb emberáldozatot követelő százada épp csak hogy letűnt, hagyatéka nagyon is itt maradt, eltüntetni azt közel sem oly egyszerű, mint ahogy álmainkban remélni mertük. Az önkényuralmi megoldásokat kedvelő nagyhatalmak és az iszlám radikalizmus kihívása nagyon gyorsan kijózanított sokakat, hisz azt kellett tapasztalniuk, hogy e kettős veszély nagyon meggyengítette a világban a liberális demokráciák befolyását, s arra kell számítanunk, hogy e befolyás a jövőben tovább enyészik.

El kell tehát gondolkodnunk azon, hogyan védhetjük meg érdekeinket és elveiket egy olyan világban, amely azokat radikálisan megkérdőjelezi.

http://www.tnr.com/story.html?id=ee167382-bd16-4b13-beb7-08effe1a6844

Fehéren feketén

Mi valósult meg Martin Luther King álmából?
Institute for Policy Studies

Dedrick Muhammad, az Institute for Policy Studies közpolitikai intézet kutatója a rangos intézmény honlapján azt összegzi, meddig jutottak az amerikai feketék Martin Luther King emlékezetes 1963-as beszédben lefestett úton. Mint ismeretes, száz évvel a rabszolgafelszabadítás után, Martin Luther King leghíresebb, washingtoni beszédében (I Have a Dream) fogalmazta meg az amerikai álomban gyökerező vízióját az Egyesült Államokban élő feketék felemelkedéséről. A változás lehetőségéről, az igazságossághoz, szabadsághoz, egyenlőséghez, testvériséghez vezető út kezdetéről beszélt. Annak végére azonban már nem érhetett, mert öt évvel később meggyilkolták.

Halála után negyven évvel a tanulmány egy jelentéssorozatba illeszkedik, amely időről időre képet ad arról, mi valósult meg King álmából. Jelentőségét a polgárjogi vezető halálának évfordulója és a közelgő amerikai elnökválasztás adja, amelynek fekete szereplője is lehet végül, ha lezárul a két nagy párt jelölési versenye.

Az „álomlátó” lelkész ékes szavaira egy grafikonokat és adatokat felvonultató jelentés felelget. Vajon beteljesedett King víziója? Muhammad már írása címével válaszol: az álom még nem vált valóra. Érthető a címadás, ha áttekintjük a szinte az első oldalon felsorolt legfőbb megállapításokat: ma több fekete jár közép- és felsőfokú iskolába, de arányuk még mindig nem éri el a fehérekét; a gazdasági-vagyoni egyenlőség szinte elérhetetlennek látszik; a feketék gondjai elválaszthatatlanok az össztársadalmi bajoktól. Távol még a faji egyenlőség, amelynek alapvető feltétele, hogy feketék és fehérek együtt próbálják megszüntetni a közöttük lévő gazdasági különbségeket – annál is inkább, mert ez az egész országnak kedvezne, ahogyan az 1960-as évek polgárjogi mozgalma változást eredményezett a nők vagy a bevándorlók helyzetében is. Muhammad igyekszik feltárni, hogyan alakult az elmúlt negyven évben ez a feketék és fehérek közötti szakadék.

Jelentése első részében azt vizsgálja – King utolsó, 1967-es könyvének a címére utalva („Merre tartunk, a káosz vagy a közösség felé?”) –, hogyan változott a feketék helyzete az oktatás, a foglalkoztatás, a szegénység és a jövedelmi-vagyoni viszonyok terén. Ma már középfokon kétszer, felsőfokon négyszer annyian tanulhatnak, mint negyven éve. Ilyen fejlődési ütem mellett mégis újabb nyolcvan évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az egyetemre járó feketék aránya elérje a fehérekét. Az ENSZ faji diszkriminációval foglalkozó szakbizottságának jelentéséből az is kiderül, hogy a feketék általában a szegényebb tanulókat befogadó, alacsonyabb színvonalú középiskolákba járnak. A gazdasági egyenlőtlenség semmit nem enyhült: bár a létminimum alattiak aránya valamelyest csökkent, a fekete gyerekek harmada még mindig szegénységben él, amelyet csak száz év munkájával lehetne felszámolni. Nem csoda, hiszen a felnőtt fekete népesség harmada is „éhbérért” dolgozik. King úgy vélte, hogy a „néger” félembernek számít, hiszen a javakból feleannyi jut neki, mint fehér honfitársának. Muhammad adatai szerint a feketék jövedelme mindössze 60 százaléka a fehérekének. Ha a különbség az eddigi ütemben fogy, akkor több mint ötszáz év kell ahhoz, hogy a feketék az egy főre jutó jövedelem tekintetében utolérjék a fehéreket. Az amerikai családok többségének legfőbb vagyona a lakása, nincsenek más, szilárd anyagi alapot biztosító megtakarításaik. A feketék eddig kiszorultak az otthonteremtési támogatásokból, sokszor másodlagos jelzáloghitelt kellett felvenniük, így ennek a szektornak a válsága ma őket sújtja leginkább. A gyorsan pénzzé tehető vagyontárgyak (takarékbetét, biztosítás, értékpapírok) terén is jelentős a feketék elmaradása, ami – különösen a gazdasági visszaesés idején – még kiszolgáltatottabbá teszi őket. King rámutatott, hogy az amerikai álom részben a fehérek önámítása, a fair play elve valójában nem érvényesül. Muhammad megerősíti ezt, amikor idéz az amerikai népességnyilvántartó hivatal jelentéséből, amely szerint a lakásvásárló fehérek kerülik a feketék lakta környékeket (az ázsiai vagy latin szomszéd nincs ellenükre), így a feketék tulajdonában lévő lakások kevésbé keresettek, és veszítenek az értékükből. Már King is felhívta a figyelmet arra, hogy a bűnözés nem kizárólag „fekete”, és más bajok sem köthetők egyetlen fajhoz, hanem az egész társadalomra jellemzőek. Ezt Muhammad adatai is alátámasztják, ugyanakkor rávilágítanak arra, hogy a fekete elkövetőket gyakrabban és szigorúbban büntetik. A csonka családok számának növekedése hasonló változást mutat: a fekete gyerekek 56 százalékát egy szülő neveli, és arányuk az 1960-as évek óta 155 százalékkal növekedett, míg a fehér gyerekeknél ez az arány „csak” 23 százalék, de a növekedés nagyobb mértékű, 229 százalékos.

A helyzetértékelés után a szerző azt fejtegeti, ami King szavaival „a néger dilemmája”. Bár alig pár száz éve még az ország afroamerikai népessége szenvedett rabszolgasorban, mégis mintha nagyobb felelősség hárulna rá az igazságosság és az egyenlőség megteremtésében. Hogyan szabadulhat ebből a helyzetből? King szerint úgy, ha többé nem szégyelli, hogy fekete, ha erős, összetartó közösséget épít templomain, sajtóján, szakmai szervezetein keresztül, ha élni tud a már kiharcolt szabadsággal és lehetőségekkel, ha erőszakmentes megmozdulásokkal és szavazataival fellép a még létező faji igazságtalansággal szemben, és ha gondjait úgy igyekszik megoldani, hogy közben a társadalom egésze számára új értékeket kínál. Muhammad negyven év múltán e „stratégiához” rendeli a szükséges politikai intézkedéseket, amelyek révén megvalósulhatna King álma. 1. Ösztöndíjakkal támogatni kell a feketék továbbtanulását. (A második világháború után az Egyesült Államok többet költött a leszerelt katonák oktatására, mint az európai újjáépítésre, ebből azonban a szegregált iskolarendszer miatt kimaradtak a feketék.) 2. Kedvezőbb hitelfelvételi lehetőségek kialakításával, kamattámogatással segíteni kell a feketék lakáshoz jutását. 3. A megtakarítást segítő programok kiterjesztésével támogatni kell a feketék vagyonosodását. 4. Minden amerikai számára átfogóbb, általános egészségügyi ellátást kell biztosítani. (Ma az afroamerikaiak negyedének nincs egészségbiztosítása, mert nem keresnek eleget.) 5. A fekete városrészek rehabilitációjának, élhetőbbé tételének támogatásával új munkahelyeket, „zöld állásokat” is teremthetnének. 6. Vissza kell térni a progresszív adózáshoz, mert az elmúlt negyven évben óriási mértékben csökkent a népesség 1 százalékát kitevő leggazdagabb réteg adóterhe (vagyis az ingatlan- és a nyereségadó), míg a bérből és fizetésből élők személyi jövedelemadója 25 százalékkal nőtt. 7. Az intézményrendszerben gyökerező diszkrimináció minden (nemi, nyelvi, gazdasági vagy faji) formájára igaz, hogy az esélyegyenlőség megteremtéséhez újra szükség volna a megkülönböztetést tiltó, megerősítő intézkedésekre (az affirmative action furcsamód Nixon elnök nevéhez kötődik).

Mi az elmúlt negyven év tanulsága? King azt írta, hogy a feketék csak akkor léphetnek előrébb, ha megváltozik a fehérek gondolkodása. Muhammad megerősíti, hogy a rasszizmus és a fehér előjogok ma is élnek: amíg egy álláshirdetésre jelentkező fekete pályázók közül feleannyit hívnak interjúra, mint a fehérek közül, amíg a hasonló bűncselekmények elkövetői közül rendre a feketéket büntetik szigorúbban, addig csak azt lehet megállapítani, hogy „Az Egyesült Államok sokszínű, sokféle kultúrájú népe az elmúlt negyven évben a faji és gazdasági egyenlőtlenség sivatagában bolyongott, és máig nem talált rá arra, amit Amerika ígért neki – a szabadságra, az igazságosságra és az egyenlőségre”.

Csak Amerika népén múlik, hogy megérkezik-e az ígéret földjére – kivált akkor, amikor az elnökjelölési kampány egyik jelszava a „változás”. Ha együtt tudják megtenni a döntő lépést, akkor nemcsak az afroamerikai közösség, hanem az egész ország számára elérhetővé válhat az igazságosság.

Egy új Izrael-lobbi

Mi legyen Amerika szerepe?

Gershom Gorenberg, a The Accidental Empire: Israel and the Birth of the Settlements (1967-1977) című könyv szerzőjének a Prospectben megjelent cikke szerint a hivatalos amerikai Izrael-lobbi, amely szüntelenül Izrael rövid távú érdekeinek védelmezésére igyekszik rászorítani az amerikai politikai elitet, valójában éppenséggel Izrael tényleges, hosszú távú érdekeinek érvényesülését akadályozza, noha az amerikai zsidóságnak csak egy kisebb részét képviseli. Gorenberg ezért egy új, liberális lobbi létrehozását sürgeti.

Az írás közvetlen indíttatását A.B. Jehosua paradox januári javaslata szolgáltatta. A baloldalinak számító író a Tel-Aviv-i amerikai nagykövet visszahívását javasolta azzal az indokolással, hogy bár az Izrael és egy palesztin állam egymás mellett élésére és a ciszjordániai izraeli telepek felszámolására alapozódó közel-keleti béke megteremtése ma már „unalomig tiszteletreméltó" nézetnek számít és a jobboldali Olmert is támogatja őket, semmi sem történik - a diplomata visszahívásával viszont Washington jelezné elégedetlenségét a huzavona miatt és ezzel segítené a belső ellenállás letörésében a kormányt. Gorenberg írásának távolabbi hátterét pedig John J. Mearsheimer és Stephen M. Walt tavaly megjelent könyve jelenti, amelyben azt fejtegették, hogy az amerikai külpolitikát eltorzítja Izrael feltétel nélküli támogatása, amelyet egy igen erős izraeli lobbi kényszerít ki.

Gorenberg szerint Jehosua javaslata már csak azért sem reális, mert ha bármely kongresszusi tag javasolna ilyen lépést, az AIPAC (American Israel Public Affairs Committee) bizonyára arra mozgósítana, hogy a novemberi választáson ellenfelét támogassák. Az AIPAC meggyőzte a kongresszus tagjait arról, hogy az Izraelnek szóló segítség és fegyverek feltételek nélküli támogatásával növelhetik kampánytámogatásukat - ám, folytatja a szerző, a térségben folytatott amerikai politikát más tényezők is befolyásolják.

A szerző felidézi McGeorge Bundynak, Johnson amerikai elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadójának 1967-es elemzését, amely kimutatta, hogy az USA-nak a Közel-Keleten egymással ellentétes érdekei vannak. Elkötelezte magát Izrael biztonsága mellett, de az arab országokkal is jó kapcsolatokat akar fenntartani. Washingtonnak még akkor is elég fegyvert kell biztosítania Izraelnek ahhoz, hogy meg tudja védeni magát, amikor nem ért egyet politikájával. írta Bundy. Amennyiben ugyanis Izraelt vereség fenyegetné, az USA számára csak az a .. „fájdalmas és egyáltalán nem vonzó választás" maradna, hogy vajon küldjön-e saját csapatokat a csatába vagy sem. Amerika számára ma is könnyebb, sőt olcsóbb is egy erős Izrael fenntartása, mint annak közvetlen védelmezése.

Ha pedig ugyanakkor az arab szövetségeseket is ki akarja elégíteni, a megoldást az jelenti, hogy az izraelieket és az arabokat olyan békemegállapodásra veszik rá, amely amellett, hogy feloldaná az amerikai politika ellentmondásait, Izrael biztonságának is a legjobb biztosítéka lenne.

A kérdés így az, hogy milyen mértékben kell az amerikai politikának Izrael azonnali biztonsági érdekeit kielégítenie és mennyire kell ösztönöznie Izraelt egy békeegyezményre, mint stratégiai megoldásra? Az AIPAC a kongresszus lobbista gyakorlatát ismerő források szerint az amerikai politikát szinte teljes mértékben az izraeli biztonsági szükségletek oldalán akarja tartani, de - fejti ki a szerző - nem képviseli az amerikai zsidóság egészét. 2004-ben az exit poll tanulsága szerint a zsidóknak csak 24 százaléka támogatta Busht, az American Jewish Committe legutóbbi felmérése szerint pedig az amerikai zsidók 46:43 arányban támogatják egy palesztin állam létrehozását.

Az AIPAC a maga támogatását, különösen a választási kampányokban, azoktól az álláspontoktól (position paper) teszi függővé, amelyet az egyes jelöltek tesznek közzé. Mind Hillary Clinton, mind Barack Obama közzétett ilyen dokumentumot. Az AIPAC áldása kétségkívül fontos egyes zsidó adományozók és szavazók szemében - azokéban, akik számára Izrael a legfontosabb szempont, de ez egy csekély kisebbség csupán. Ők erősen jobboldali nézeteket vallanak Izraelről és a Közel-Keletről, folyton úgy látják, Izrael végveszélyben van. Úgy tűnik, hogy ők a hangadók az Izraelről szóló diskurzusban a zsidó szervezeteken és magán az AIPAC-on belül is. A többi zsidó szervezetek többsége liberális nézeteket támogat olyan széles témakörben, mint Irak, a gazdaság, az abortusz, a környezet stb, de amikor a jelöltekkel találkoznak, nemigen fejtik ki Izraellel kapcsolatos nézeteiket.

Ezért az AIPAC ellensúlyozására első lépésként rá kellene venni azokat a zsidó adományozókat, akik támogatják a megszállás befejezését, a két állam-megoldást és az ennek eléréshez szükséges nagyobb amerikai szerepvállalást, hogy fejtsék ki hangosabban nézeteiket, és ezzel érjék el, hogy a politikusok ne tekintsék az AIPAC-ot a zsidó támogatás megtestesítőjének. A második lépés lenne rávenni az ilyen mérsékeltebb álláspontot valló adományozókat, hogy tegyék függővé anyagi támogatásukat, csekkjeiket a jelöltek mérsékeltebb álláspontjától. Hillary Clintonnak például tudnia kellene, hogy inkább nyerne, mint vesztene azon, ha álláspontja nem úgy hangzana, mintha Benjamin Netanjahu fogalmazta volna - jegyzi meg a szerző.

A cionista főáramlat álma egy demokratikus Izrael volt zsidó többséggel, teljes állampolgári jogokkal, egy olyan ország, amely békében él szomszédaival - ezt tartalmazta Izrael függetlenségi nyilatkozata. Ez összeegyeztethetetlen a megszállt területek további megtartásával. A Nyugati Part palesztinjainak elkülönítése katonai kormányzás alatt, napi mozgásuk korlátozása az izraeli telepesek biztonsága érdekében aláássa a demokráciát. Másfelől a Nyugati Bank és Gáza annektálása az állampolgárság egyidejű biztosításával a palesztinoknak kétnemzetű államot jelentene. A két nemzeti csoport konfliktusa egy államon belül valószínűleg inkább az 1990-es évek Boszniájára emlékeztetne, mint a mai Belgiumra.

Ezért Izrael számára stratégiai szükségesség a két állam-megoldás, ennek egyedüli útja pedig a békemegállapodás, amelynek keretében Izrael biztonságosan kivonulhat a Nyugati Partról és a palesztinok elfogadják a két állam elvét, a szülőföld felosztását. Erős palesztin kormány kell, amely képes megakadályozni a szakadár csoportokat a konfliktus folytatásában. A béke-megállapodás alapja pedig csak az izraeli kivonulás lehet a Nyugati Partról, némi területcserével - így a telepek feladása szintén elengedhetetlen Izrael jövőjének biztosításához.

Ez Amerika érdeke is, mivel Izrael az egyedüli közel-keleti állam, amelyre stabil amerikabarát országként számíthat - ez viszont nem lenne érvényes egy olyan állam esetében, amely idővel palesztin többségűvé válhatna és beépített közösségi konfliktus dúlná fel.

Egy igazi Izrael-barát lobbinak tehát arra kellene rávennie Amerikát, hogy vállalja a lehető legaktívabb szerepet, mindkét félre nyomást gyakorolva a kompromisszumok létrehozásáért - a palesztinok mondjanak le az Izraelbe való visszatelepülésről, az izraeliek a telepekről, amelyekhez eddig ragaszkodtak. A liberális lobbi feladata az lenne, hogy szorgalmazza a két állam-megoldást, de még ennél is fontosabb, hogy létezése több amerikai - főleg liberális - politikusnak tenné könnyebbé, hogy őszintén kifejtse véleményét. Szélesebb perspektívában pedig egy igazi Izrael-barát politika magában foglalná az izraeli-szíriai rendezést, Szíriának a Nyugat oldalára való állítását, ami meggyengítené Irán befolyását is a régióban. Végül Iránnal is rendezésre kellene törekedni, az USA elfogadná a rezsimet az atomdúsítás és a terrorcsoportok támogatása feladásának fejében.

Végső soron Izrael célja az, hogy része legyen a Közel-Keletnek, nem pedig az, hogy a térséggel konfliktusban álló garnizon-állam legyen. A legharciasabb amerikai vagy izraeli politika támogatása mindkét országnak árt. Ezt kell megértetnie Washingtonban egy liberális lobbinak - zárja gondolatmenetét a szerző.

A globális élelmiszerár-csata

Nem a szegény országok a válság okozói

Az élelmiszerárak hírtelen megemelkedése, és főként az emelkedés mértéke mindenkit megdöbbentett és váratlanul ért – állapítja meg elemzésében a Foreign Policy főszerkesztője, Moisés Naím. Az elmúlt igen rövid időszakban az árak és költségek megduplázódtak; ez a korábbi alacsony árszínvonal miatt a gazdagokat – értsd gazdag országokat – egyelőre nem érinti tragikusan, ám a kiadások tetemes része a szegények nagy megpróbáltatását idézi elő máris. Jövedelmeik felét ma élelmiszerre költik, és ez az arány egyre növekszik. A szegényebb országokban a kiadások átcsoportosulása jól nyomon követhető: itt az emberek egyre többet költenek napi élelemre, és az ehhez szükséges anyagiakat az egészségügyi vagy lakhatási kiadásokból csípik le. A jelenség lassan aláássa az elmúlt tíz esztendő fejlődésének minden eredményét, és – a Világbank kimutatása szerint – rövidúton egy újabb 100 milliós tömeg életszínvonalát kényszeríti a szegénységi limit alá.

Naím ugyanakkor utal a kialakult helyzet politikai fonákságaira is. A szegények nem csak egyre szegényebbek lesznek – állapítja meg –, de emiatt még szemrehányásban is részesülnek. Egyesek – így például maga az amerikai elnök – odáig mennek, hogy épp ezt a nincstelen tömegek okolják az élelmiszerár-növekedésért, mondván: a szegény régiók lakói, így például India számban is növekvő középosztálya körében nő a kereslet a minőségi élelmiszereke, illetve a megtermelésükhöz szükséges minőségi eszközökre s ez hajtja fel az árakat.

Az érvelés igazságtalan és ostoba – állítja a szerző –, és álláspontja igazolására a Világbank krízis-szakértőjének munkáját idézi. Donald Mitchell elemzése rámutat, 2000 és 2007 között a rizsfogyasztás évente 1 százalékkal emelkedett, a gabonafogyasztás viszont ennél jóval lassabban; eközben pedig a húsfogyasztás szárnyalni kezdett. A jelenség megmagyarázhatatlannak látszik, mert ha húst – például szárnyast – eszik valaki, az végül is annak a gabonának az elfogyasztását jelenti, melyből felnevelték a szárnyast. Ha az ázsiai húsfogyasztás lenne az oka a jelenlegi gabonaár-emelkedésnek, akkor a gabonakereslet permanensen magas kellene legyen, következésképp olyan államok mint Kína vagy India nem rendelkeznének exportálható gabonafelesleggel. Ám, miként azt Mitchell kimutatta: az elmúlt hét évben az e téren mutatkozó kereslet lassabban emelkedett, mint az azt megelőző periódusban (1995-2000), amikor is az árakat sokkal nagyobb stabilitás jellemezte. Mi több, az említett két ázsiai ország nettó gabonaexportálóvá vált, miközben lakosságuk robbanásszerűen gyarapodott, húsfogyasztásuk mértékével egyetemben.

Akkor mégis mi magyarázza a jelenséget? Talán a technológia lenne az egyik ok, kérdezi Moisés Naím? A Világban szakértője, Mitchell szerint ez mindenképpen fontos árképző tényező. A kutatás és fejlesztés az állati genetika terén, a takarmányok és a termelési módszerek megújítása forradalmasította a szárnyas, sertés és szarvasmarha-tenyésztést. Való igaz, az egységnyi gabonamennyiségre eső hús megtermelésének költsége 1990 óra 40 százalékkal emelkedett Kelet-Ázsiában. Ez magyarázná az árak világszerte tapasztalható emelkedését – teszi fel ismét kérdését a Foreign Policy főszerkesztője?

Van olyan álláspont is, amely az áremelkedést a szegény országok növekvő energiaszükségletével magyarázza – sorolja tovább a spekulációkat. Szó se róla, a magas energiaárak azonnal tükröződnek az élelmiszerárakban, a szállítás és egyéb kapcsolódó szolgáltatások révén. Ám ha egyes gazdag országok azon döntését vesszük alapul, mely a farmereket arra bíztatja, hogy az emberi fogyasztásra alkalmasa gabonákról térjenek át az etanol-termelést szolgáló fajtákra, akkor közelebb járunk azoknak az összefüggéseknek a feltárásához, melyek az áremelkedést okozzák. Ha ehhez hozzávesszük még, hogy az elmúlt öt évben a búzakereskedelemre vonatkozó előszerződések – előre rögzített árakkal – megnégyszereződtek, vagyis, hogy nagy volumenű spekulatív tőke áramlott ezekbe az üzletekbe a gyors haszon reményében, akkor már világosan láthatjuk az igazi mozgatókat. E tőke-mozgások, illetve az olyan állami döntések, amelyek kivonták a köznapi fogyasztásból a gabonát az igazi okozók, s az már könnyen átlátható, hogy e téren közel sem a szegény országok járnak elől, hanem a gazdagok.

http://www.foreignpolicy.com/story/cms.php?story_id=4347

Kína nagy menetelése

Milyen feltételek mellett válhat nemzetközi pénzzé a jüan?

A párizsi Le Monde hasábjain olvasható írásában Alain Batrow amerikai valutaszakértő azt vizsgálta, milyen feltételek mellett válhat a jüan nemzetközi fizetőeszközzé. A G20 legutóbbi, április elején Londonban tartott csúcsértekezletén a kínai hatóságok aggodalmuknak adtak hangot a dollár egészségét illetően és egy nemzetek feletti tartalékvaluta mellett tették le a garast. Szóba került az, hogy ismét szerepet biztosítanak az SDR-nek (különleges lehívási jogok). Ezt a nemzetközi tartalékeszközt 1969-ben hozta létre a Nemzetközi Valutaalap, hogy feltöltse tagállamainak tartalékait. Értékét egy valutakosár alapján számítják ki.

Peking magatartása azt jelzi, hogy nem mondott le az amerikai devizától való függőségének csökkentéséről. Így például a pénzügyi válság elleni küzdelem címén megsokszorozta a swap valutacsere-egyezményeket. Ez egyben lehetővé tette, hogy nemzetközi téren erősítse valutáját, amely ma még egyáltalán nem konvertálható.

Alain Batrow emlékeztet arra, hogy 2005. július 21-én a kínai Nemzeti Bank már bejelentette, hogy a jüan de facto dolláralapja helyett a jövőben a kínai pénz értékét egy valutakosár alapján fogják kiszámítani. A reform része volt a dollárral szemben elért kezdeti 2 százalékos felértékelődés és egy keskeny napi árfolyamingadozási sáv létrehozása. Ezt követően a Nemzeti Bank bejelentette, hogy a dollár, a jen, a koreai won és az euró lesznek a kosár fő valutái az olyan további pénznemek mellett, mint a maláj ringgit, a thaiföldi baht, az orosz rubel, az ausztráliai és a kanadai dollár, valamint a brit font. Nem közölték viszont az egyes valuták súlyozását a kosáron belül.

A legfrissebb ideiglenes swap-egyezményt Kína Argentínával kötötte, az összeg elérheti a 70 milliárd jüant (7,72 milliárd eurót) három év alatt. A Dél-Koreával, Hongkonggal, Malajziával, Fehéroroszországgal, Indonéziával és Argentínával kötött megállapodások összesen 650 milliárd jüant (71,7 milliárd eurót) érintettek.

Más hasonló megállapodásokról is folynak tárgyalások. Ezek az egyezmények jelzik, hogy Kína befolyása a világgazdaságra, főleg annak pénzügyi területeire egyre jelentősebb, bár persze hiba lenne az is, ha túlbecsülnék ennek következményeit. A swap révén jüant injekcióznak a nemzetközi pénzrendszerbe - egy olyan valutát, amelynek árfolyamát szigorúan ellenőrzik és amelynek konvertibilitása túl korlátozott ahhoz, hogy betölthetné a nemzetközi tartalékpénz szerepét.

A legtöbb olyan ország, amely ilyen megállapodásokat kötött Kínával, még nem használta fel ezt az eszközt. A jüan a kereskedelem finanszírozásán túl nem érdekli őket, mert Kínán kívül nem lehet felhasználni. A swap-egyezmények révén azonban Kína partnerei számára lehetővé válik, hogy kínai szállítóiknak fizethessenek vásárlásaikért és finanszírozzák a jövőben a kétoldalú forgalmat.

Ezek a megállapodások mind arra irányulnak, hogy csökkentsék a dollártól való függőséget. Mindazonáltal továbbra is a dollár a nemzetközi kereskedelem legfontosabb számlázási pénze, a központi bankok fő tartalékvalutája és a pénzpiacok uralkodó pénzneme.

A kínai monetáris politikában ugyanakkor egyre láthatóbbá válik az a törekvés, hogy olyan nemzetközi referenciapénz szülessen, amelynek értéke stabil és nincs alávetve (amerikai) belpolitikai megfontolásoknak. Ilyen körülmények között feltételezhető, hogy a dollár viszonylagos hátérbe szorulását az ázsiai valuták fokozott használata is előidézheti, nevezetesen Délkelet-ázsiai országok szervezete (ASEAN) tagállamai közötti kereskedelmi és pénzügyi csere erősítése révén.

Egyes megfigyelők - például Aglietta, a CEPII szakértője -  szerint a térség helyzete az 1970-es évek Európájára emlékeztet. Akkor hozták létre az európai monetáris rendszer (EMS) árfolyamrendszerét, hogy fenntartsák az egyes valuták közötti kapcsolatokat. Feltételezhető, hogy a kelet-ázsiai országok valamivel rugalmasabb rendszert szándékoznak megteremteni, mint amilyen az EMS kötelező mechanizmusa volt.

Egy következő szakaszban a kínai jüan - hivatalos nevén a Yuan Reminbi - a dollár alternatívájaként jelentkezhet, bár nehéz megmondani, mennyi időbe telik majd ez. Bizonyosnak látszik azonban, hogy ahogy Kína gazdasági súlya és kereskedelmi-pénzügyi kapcsolatai nőnek, arra fog törekedni, hogy nemzetközileg erősítse valutáját.

Mindehhez azonban Kínának teljesíteni kell néhány feltételt:

• - Szanálnia kell bankrendszerét bankjainak feltőkésítésével és a kétes hitelek rendezésével;
• - Erős és hatékony belső pénzügyi piacot kell teremtenie, s főleg olyan tőkepiacot kell kialakítania, amelynek révén a köztartozást finanszírozni lehet, elősegítve a belső megtakarítás felszívását.
• - Teljesen konvertibilissé kell tennie valutáját, rugalmas átváltási árfolyamot érvényesítve a többi valutával szemben.

Ha mindez megtörténik, érvényesülni fog a Mundell összeegyeztethetetlen tényezőinek háromszögeként emlegetett törvényszerűség. Ez az elmélet azt fogalmazza meg, milyen mozgásszabadsága van egy nemzeti banknak egy adott nemzetközi környezetben. Az önálló monetáris politika, amely a belső gazdasági egyensúlyt tekinti elsődlegesnek, nem egyeztethető össze a tőkék szabad külső mozgásával és ugyanakkor a nemzeti valuta stabil átváltási árfolyamával más valuták irányában. E három elem egyikéről le kell mondani, mivel egyszerre nem működhet az autonóm monetáris politika, a tőke mozgásának szabadsága és a fix átváltási árfolyam.

Manapság, a Bretton Woods-i rendszer összeomlása után a valuták többségének átváltási árfolyama rugalmas. Ez az egyedüli lehetőség a nemzeti monetáris politika önállóságának megőrzésére a globalizált gazdasági rendszerben, amelynek keretein belül, a liberalizált és nemzetközivé vált piacokon a tőke szabadsága szinte ellenállhatatlan erejű mozgást képvisel.

Kína tudatában van ezeknek a kényszerítő tényezőknek és megkísérli kibékíteni ezeket az összeegyeztethetetlenségeket. Megpróbálkozik a tőkebeáramlás bizonyos fokú ellenőrzésével, fix, de kiigazítható átváltási árfolyamokat alkalmaz és erősíti bankrendszerét, hogy hitelessé tegye belső monetáris politikáját - összegezi véleményét az amerikai valutaszakértő.

http://ecofi.blog.lemonde.fr/