Mérlegen az amerikai külpolitika fél évszázada

„Szerencsétlen döntések” és „szándékos félreértelmezések” sorozata

Az Egyesült Államok világban játszott szerepe és politikája az elmúlt nyolc évben „szerencsétlen döntések" és „szándékos félreértelmezések" nyomán torz fényben lett feltüntetve, állítja Brian Urquhart a The New York Review of Books internetes kiadásában. Most itt az idő, hogy egy új, „koherens nemzeti program" főbb elemeit meghatározzák, amelyekkel minden amerikai azonosulni tud. Ehhez pedig a különböző gondolkodású politológusoknak, történészeknek, diplomatáknak stb. is hozzá kell járulniuk. A szerző cikkében három, az Egyesült Államok nemzetközi helyzetét, szerepét és küldetését elemző könyvet mutat be.

Az első könyv (The Irony of American History) szerzője Reinhold Niebuhr, akit Barack Obama egyik 2007-i interjújában a kedvenc filozófusának nevezett. Egyesek szerint ez az „Egyesült Államok külpolitikájáról írott legfontosabb könyv". Kétségtelen, hogy a szöveg a történelem alapos ismeretéről tanúskodik, a szerző jól ismeri az ember egyéni és csoportos cselekvésének mozgatórugóit. A mű 1952-ben jelent meg, de az utóbbi ötven évben semmit sem vesztett jelentőségéből. Niebuhr protestáns teológusként és „társadalmi reformerként" erőteljesen támogatta az Egyesült Államok belépését a második világháborúba, ám 1946-ban aláírta az Egyházak Szövetségi Tanácsának ama nyilatkozatát, mely „erkölcsileg védhetetlennek" minősítette a Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadásokat.

Niebuhr arra figyelmeztet, hogy „a történelem irányítására vonatkozó álmunk" potenciálisan halálos veszélyt jelent az Egyesült Államokra nézve. 1952-ben, amikor az Egyesült Államok a világ leghatalmasabb országa volt, ez a nézet érthetetlennek tűnt. Niebuhr azonban előre látta a veszélyeket: „A televízió ugyanolyan fenyegetést jelent a kultúránkra, mint az atomfegyverek a civilizációnkra." A szovjet fenyegetésre való hivatkozással az Egyesült Államok az atomfegyvert a béke megőrzésének zálogaként alkalmazta, amit Niebuhr „jelenlegi helyzetünkben tragikus elemként" aposztrofált. „Ezzel egy »ártatlan« nemzet végül elérkezett történelme ironikus tetőpontjához." A kommunista veszély miatt elindult mccarthysta üldözéshullámot és a civil szabadságjogok elleni egyéb támadásokat a szerző élesen elítélte. Nem szabad, hogy az Amerikában elterjedt messianisztikus küldetéstudat irányítsa a külpolitikát, hiszen az, amiről az amerikaiak úgy vélik, jó a világnak, nem biztos, hogy találkozik más népek egyetértésével. „Az általunk egyetemesnek tartott értékek nem igazolhatják azt, hogy erővel akarjuk azokat másokra kényszeríteni. (...) Ne potenciális urakként, hanem az emberiség nevelőiként (tutors) tekintsünk magunkra a tökéletesség felé tartó vándorútján." Urquhart szerint az utóbbi nyolc évben az USA képtelennek bizonyult arra, hogy eme szerepét beteljesítse.

A második világháború után Amerika példátlan hatalma türelmetlenné és érzéketlenné tette az országot a történelmi folyamatok lassúságával és olykor az ellentmondásaival szemben. „Az ember nem arathat könnyű győzelmet a történelmi sors felett." Amerika béketörekvéseinek lényeges eleme azon képessége, hogy áldozatokat hoz és minduntalan erőfeszítéseket tesz a siker bizonyossága nélkül. Mintha Niebuhr előre látta volna Bush nemzetbiztonsági politikáját. De nemcsak azt, hanem az amerikai politikai és gazdasági rendszer gyenge pontjaira is rámutatott. Szerinte a szabadpiaci (laissez-faire) elvek hasonló katasztrófához vezethetnek, mint az 1929-1933-as világgazdasági válság volt, ami veszélyezteti a világ stabilitását. Hasonlóképp elítélte Niebuhr azt, hogy az erős nemzetek „jókra" és „rosszakra" osszák fel a világot aszerint, hogy a nemzetek elfogadják-e a „szabadságot" vagy nem.

A második könyv (The Limits of Power: The End of American Exceptionalism) írója a Niebuhr-tanítvány Andrew J. Bacevich. Bacevich ezredesként szerelt le az amerikai hadseregből, majd történelmet és nemzetközi kapcsolatokat tanított a Boston Universityn. Már korábban sem értett egyet azzal a mítosszal, hogy az Egyesült Államok az egyedüli szuperhatalom és sürgette, hogy hazája a világ „jó szándékú vezetőjeként" (benevolent leader) cselekedjen. Katonás egyértelműséggel, nagy lendülettel megírt könyvében a fiát 2007-ben Irakban elvesztő Bacevich az egymást követő amerikai elnökök hibáira mutat rá. Szerinte sem a vezetők, sem a nép nem értették meg, hogy Amerika „kivételessége" nem teszi őt ellenállóvá a normális ok-okozati viszonnyal szemben. Ebből hármas válság származik (gazdasági és kulturális, politikai, valamint katonai).

Bacevich végigköveti a „tékozlás válságát". 1947-ben az amerikai gazdaságnak nem volt riválisa. Ez a pillanat azonban elmúlt. 1950-től az Egyesült Államok kőolajimportba kezdett. Először 1971-ben vált deficitessé az amerikai kereskedelmi mérleg, 1972-ben pedig az amerikai olajtermelés elérte a csúcsát. A következő évben az olajválság 40%-kal megemelte a benzinárakat. Jimmy Carter figyelmeztetései a fogyasztás túlzott mértékéről süket fülekre találtak. 1980-ra a „termelés birodalma" a „fogyasztás birodalmává" változott. Erre Carter úgy reagált, hogy a Perzsa-öblöt amerikai felügyelet alá helyezte. Bacevich szerint Ronald Reagan még nagyobb hibákat vétett. „Hamis konzervatívnak", „a pazarlás modern prófétájának" nevezi, aki bátorította azt a fantazmagóriát, hogy a hitelek határtalanok. „Ravasz módon azt mondta az amerikaiaknak, amit hallani akartak." A prosperitás az olcsó hitelekre és az olcsó olajra épült. 1990-ben az Egyesült Államok már olajszükségletének 41%-át importálta, ennek következtében pedig belebonyolódott az iszlám világ problémáiba. A deficit és az államadósság egekbe szökött, az Egyesült Államok megszűnt hitelező ország lenni.

A Sivatagi Vihar révén az ország állandóan jelen volt az Öbölben, ennek nyomán létrejött az al-Kaida. Szeptember 11. után Amerika beleesett a „kivételesség orgiájába": megvetette a szövetségeseit és az ENSZ-t, semmibe vette a nemzetközi jogot, lelkesen hirdette a megelőző háború eszméjét. Ám Amerika hatalmának tényleges korlátai hamar világossá váltak. Irak inváziója az első lépés volt „a globális dominancia" megteremtése felé.

1947-től kezdve egy „informális nemzetbiztonsági elit" (James Forrestal, Paul Nitze) elültette a permanens krízis érzését, elvonta a Kongresszustól a döntési jogai egy részét és elhitette, hogy az Egyesült Államok a szabadság és a demokrácia nevében cselekszik. 1950-ben Nitze megírta az NSC 68-at, amely „a háború utáni amerikai politikai dokumentumok egyik legfontosabbika". Ebben kifejti, hogy Amerikát történelmének legsúlyosabb veszélye fenyegeti (kínai forradalom, szovjet atombomba stb.), ami „nemcsak a köztársaság, de egész civilizációnk pusztulásával járhat". A valóság helytelen értelmezése a későbbi korokra is rányomta a bélyegét (Szaddám Huszein fenyegeti Amerikát). Ennek az eredménye az amerikai politika „militarizálása" lett. Bacevich szerint a nemzetbiztonsági elit ideológiájában „az amerikai kivételesség a legkárosabb formájában jelent meg".

Kemény bírálattal illeti Bush elnök mellett a hadsereg tábornokait is, főleg Tommy Frankset. Szerinte Marshall és Eisenhower óta egyetlen tábornok sem értette meg Churchill szállóigéjét, hogy „végeredményben a politika és a stratégia egy és ugyanaz". Ma nincs stratégiai tervezés az amerikai hadseregben, ami Afganisztánban is látható. „Amerikának nem nagyobb hadseregre, hanem szerényebb külpolitikára volna szüksége." Konklúziója végzetszerű: „Amerika - úgy tűnik - elhatározta, hogy beváltja Niebuhr axiómáját, és elpusztítja önmagát."

A harmadik mű szerzője  James Traub.  Könyvében (The Freedom Agenda: Why America Must Spread Democracy [Just Not The Way George Bush Did]) tartózkodik mind Niebuhr prófétai stílusától, mind Bacevich bibliai mennydörgéseitől. Műve kimért, de kritikus vizsgálata annak, hogy Amerika hogyan vette magára a szabadság és a demokrácia globális terjesztésének a kötelességét. A „Freedom Agenda" Bush második beiktatási beszédében elhangzó kifejezés, ekkor mondta azt, hogy az amerikai szabadság fennmaradása attól függ, a szabadság sikerrel meggyökeresedik-e más országokban is. A Bush-kormány e tekintetben kudarcot vallott.

Traub szerint a Freedom Agenda az utolsó megnyilvánulása volt annak, hogy a gondviselés Amerikát jelölte ki a szabadság globális elterjesztésére. A szerző a Fülöp-szigetek 1898-i elfoglalásától kezdve nyomon követi, milyen politikát és eredményeket hozott ez az amerikaiakban mélyen gyökerező hit. Alapvető kérdéseket tesz fel. A fejlettség mely fokán lehet a demokráciát haszonnal bevezetni? Előfeltétele-e a demokráciának a gazdasági fejlődés? Létezhet-e szabadság demokrácia nélkül? Mennyire fontos a hagyomány és a liberális intézmények létrehozása? Egyáltalán mennyire tudnak külföldiek segíteni a demokratizálás folyamatában? Hogyan bánjon az Egyesült Államok a létfontosságú, de autokrata szövetségeseivel? Traub nagyszerűen írja le a demokratizálás folyamatát Németországban, Japánban és Kelet-Európában, illetve azt, hogy miért nem járt ez sikerrel Oroszországban vagy Szerbiában. Afrika - ahol hiányoznak a demokrácia előfeltételei - továbbra is problémát fog jelenteni.

Traub bemutatja, hogy az iraki háború miképpen diszkreditálta Bush Freedom Agendáját, mivel az elnök és a neokonok azt hitték, fegyverekkel is megteremthető a demokrácia. Azt is leírja, miként próbálták meggyőzni Hoszni Mubárak egyiptomi elnököt a rendszer demokratizálásáról, ami felveti a szövetséges „liberális autokráciák" kérdését Washington számára. Újabb demokratikus „baleset" volt a Hamász 2006-i választási győzelme, s jóllehet az Egyesült Államok előzetesen ragaszkodott a választásokhoz, utólag már nem volt hajlandó tárgyalni az iszlámista szervezettel. „Ezek szerint egyes törvényes és demokratikus választások nyilvánvalóan törvényesebbek, mint mások..." Az iraki háború pedig eleve elvette a közel-keleti országok demokratizáló kedvét.

E három könyv arra példa, hogyan tudják a könyvek segíteni és inspirálni a politikai vezetőket és a közvéleményt fontos döntések meghozatala előtt.

http://www.nybooks.com/articles/22472

Veszélyben Japán „középosztályi társadalma”

Sokasodnak a szociális lesüllyedés jelei

Japánban sokasodnak az elszegényedés, a szociális lesüllyedés jelei. A mostani válság tovább súlyosbíthatja a magát középosztályi jellegűnek tekintő japán társadalom problémáit. A Neue Zürcher Zeitung tudósítója, Urs Schoettli ennek a veszélyeztetett identitásnak a történeti alakulását vizsgálja oszakai keltezésű elemzésében.

Ha valaki egy japán társadalmi állása felől érdeklődik, általában azt a választ kapja, hogy az illető a középosztály tagja. Így van ez akkor, ha az érintettet másutt akár a munkája, akár az életviszonyai alapján alacsonyabb státusba sorolnák, és akkor is, ha a kérdezett komolya vagyonnal és magas jövedelemmel rendelkezik. Ennek az önértékelésnek egyaránt vannak nemzetgazdasági és kulturális okai. A sogúnok mélységesen feudalisztikus rendszerét a 19. század utolsó harmadában, a Meidzsi-restauráció idején számolták föl. Előtte a japánok többsége mélységes nyomorúságban, alultápláltságban élt. A második világháború utáni újjáépítés a hetvenes évek végéig lezajlott, megkoronázva a nyolcvanas évek fellendülésével. Az ekkor aktív nemzedékek a munkára összpontosítottak. A szórakozás és a luxus a háttérbe szorult, viszont számítani lehetett az életszínvonal folyamatos emelkedésére. A teljesen lerombolt ország újból felépült, Tokió békeszerető és megbízható partnernek bizonyult, belül pedig megszilárdult a biztonság és a jólét. Az átlátható és egyértelmű vállalati hierarchián belül nem voltak látványos különbségek.

A középosztályhoz csatlakozás vágya, amelyet a Liberális Demokrata Párt sikeresen lovagolt meg politikailag, nem volt megalapozatlan. A fellendülés lehetővé tette, hogy egyre többen rendelkezzenek saját házzal, autóval, háztartási gépekkel. Az elit pedig tartózkodott a hivalkodó magamutogatástól.

A törést az ingatlanspekulációs léggömb kipukkadása okozta a nyolcvanas évek végén. Eddigre a jövedelmi különbségek is egyre élesebben és látványosabban mutatkoztak meg: olyan éttermek nyíltak, ahol egyetlen vacsora ára egy fizetésből élő átlagember egyhavi keresetének felelt meg. Mesés összegekért vásároltak gazdag japánok műtárgyakat a nemzetközi piacon.  A tőzsdeindex lezuhanása aztán számos vállalatot ráébresztett, hogy jövedelmeit már nem az általa előállított termékekből vagy szolgáltatásokból, hanem spekulációs befektetésekből szerzi.

Az ezt követő tíz szűk esztendőt az angolszász média előszeretettel emlegeti elvesztegetett évtizedként, jóllehet a vállalatok világában komoly változások történtek: a hatékonyság érdekében megtört két alapérték, az élethossziglani foglalkoztatás és a munkában eltöltött időhöz igazodó fizetés mindenhatósága, következésképpen megnőtt az időszaki munkavállalók aránya. Az ezredfordulóra új fellendülés kezdődött. Ráadásul az elöregedéssel összefüggő munkaerőhiány körülményei között a szerződéses munkaerőnek megvolt a felvevőpiaca.

A mostani válság viszont fordulatot hozott - állapítja meg a Neue Zürcher Zeitung elemzése. Az elmúlt hónapokban elbocsátott tízezrek többsége ilyen szerződéses munkaerő. Ráadásul a japánok középosztályi öntudatát kikezdte sokak elszegényedésének a tudatosulása, nevezetesen, hogy vannak, akik az ott nagyon alacsonynak számító, 100 svájci franknak megfelelő napi bérért dolgoznak, és kilátásuk sincs a felemelkedésre. Emellett egyre inkább kitolódik a szerződéses munkavállalók életkora, amely hagyományosan nem érte el a 35 évet.

A japán sajtó újabban egyre gyakrabban foglalkozik ezeknek a „dolgozó szegényeknek" a helyzetével, akik között egyre több a hajléktalan, aki vagy sátorban vagy internet-kávézókban éjszakázik. Súlyosbítja a helyzetet a lakások állapota is. A szociális lakások jó része a 60-70-es években épült, rossz állapotuk miatt sok lakóépületet le kellett bontani, arról nem is szólva, hogy tömegek élnek egészen szűkös körülmények között. A fejlett országokat tömörítő OECD szerint a jövedelmi különbségek nagysága tekintetében Japán a negyedik helyen áll az ipari államok rangsorában. Ezért is figyelmeztette a szervezet az országot, hogy vegye komolyan ezt a problémát.

http://www.nzz.ch/nachrichten/international/gefaehrdete_japanische_mittelstandsgesellschaft_1.2247748.html

Kadarkúti Hétfői üzenetek -22- A Mennyei Atya beszél a Keresztút 7, 8. 9. stációjáról

Mennyei Atya: Drága engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok, Mennyei Atyátok és eszközömön keresztül szólok hozzátok. Ma a Keresztút 7.,8., és 9. állomásáról tanítalak benneteket.: Jézus másodszor esik el a kereszttel, Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat, Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt.

Kezdjük a 7. stációval:

7. stáció: Jézus másodszor esik el a kereszttel.

Ez a második elesése Jézus Fiamnak - már említve volt múlt hétfőn - mikor Édesanyjával találkozott. Amikor vérbeborult szemeivel nagy részvéttel nézett gyötrődő anyja felé. A kereszt terhe alatt a gyengeségtől elbotlott és a térdére, kezére esett. Nagyon megütötte magát a kemény kövezeten, de a hóhér szolgák oly gonoszok voltak, hogy miután Máriát elráncigálták onnan, elkezdték ütni, verni, rugdalni, hogy álljon fel. Senki nem segített neki. Minden erejét megfeszítette, csak úgy remegtek a karjai, lábszárai, de a folyamatos ütlegelések zuhatagában csak harmadszori próbálkozásra tudott felemelkedni.

Egy festőművész festett egy olyan képet, melynek azt a címet adta: „Ha Krisztus ma ismét eljönne..." Nos, gondoljatok bele, mit történne, ha ismét eljönne!? A kép egy mai modern városrészletet ábrázol, és az úttesten megy a töviskoronás Krisztus nehéz kereszttel a hátán, csupa vér az ütlegeléstől, és a festményen azt a mozdulatot látni, ahogy éppen térdre esik. Van néhány jólelkű ember, aki részvéttel nézi egy kapualjból, de rejtőzködnek, nem merik együttérzésüket nyíltan megvallani. Az ablakból kíváncsi, szenzációra éhes fejek nézik ezt a jelenetet. Senki nem meg oda segíteni. Gyermekeim! Ez a kép szimbólum. Minden szenvedő emberben Jézus viszi a keresztjét, és Jézus esik el. A tömeg pedig érzéketlen a szenvedő iránt, úgy mint a képen, Krisztus iránt. Mint Atyátok, Én mindig köztetek vagyok, és gyakran látok, és hallok ilyen eseteket:

• 1.) Két asszony találkozik bevásárlószatyorral a kezében. Az egyiknek ki van sírva a szeme és kérdi a másiktól: - Van egy kis időd? - Jaj, ne haragudj, most sietek, majd legközelebb! A kisírt szeműnek a csalódás könnyei szöknek a szemébe. Olyan jó lett volna valakinek elmondani, hogy milyen nagy igazságtalanság érte, de senki sem hallgatja meg.
• 2.) Az iskolából hazatérő gyerek nagy lelkesedéssel mesélné Anyukájának, hogy ma az ő matek dolgozata lett a legjobb az osztályban, de türelmetlen anyja így felel: Most hagyjál! Nem látod milyen sok dolgom van? Ez a kislány, ha 16 éves lesz, bizonyára nem fogja megosztani fiú-ügyeit édesanyjával.
• 3.) Az öreg mama szeretetotthonban él, mert a fiataloknak útban volt. Nem látogatja senki. Ha valaki kérdezi: „Miért nem jönnek magához sose?" Akkor védelmébe veszi fiát, lányát, unokáit, hogy ők igazán nem érnek rá, nagyon elfoglalt, fontos emberek, s közben nyeli a könnyeit.
• A kisírt szeműben, az iskolásban és az öreg mamában Krisztus szenved, akivel nem törődnek, akit nem hallgatnak meg. Drágáim, emlékezzetek Jézus szavára: „Bizony mondom néktek, amit nem cselekedtek egynek a legkisebbek közül, Nekem sem cselekedtétek!" Mindig szakítsatok időt az elesettekre, mert megértésre, szeretetre vágynak. Ez annyi, mintha a másodszor térdre eső Jézust felsegítenétek.

8. stáció: Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat.

Amint Jézus véresen vánszorgott tovább keresztútján, az egyik utcában egy csoport asszonnyal találkozott, akik sajnálkozva, hangosan siratták Őt. Rájuk nézett, mély, lélekbe hatoló tekintetével és mondta: Jeruzsálem leányai! „Ne miattam sírjatok, hanem sírjatok magatok és gyermekeitek fölött!" Szent Fiam és Én is többre tartjuk, ha bűneiteket siratjátok, mint Jézus szenvedését. Ne legyen részvétetek meddő sopánkodás, hanem ha szánjátok Jézust, ne bántsátok többé! Magatokon sírjatok, ez azt jelenti, hogy sírjatok a hiányos, erkölcstelen öltözékben járó kifestett nőkön, az ifjúság romlottságán, a nyílt házasságtöréseken, a fajtalankodásokon, a dolgozókat igazságtalanul megnyomorító munkaadókon, az elszaporodó rablógyilkosságokon, a magzatgyilkos anyákon, a hitetlen és közömbös emberek millióin. Jézus így folytatta az asszonyok felé fordulva: „Mert íme eljő az idő, midőn azt mondják: Boldogok a magtalanok és a méhek, melyek nem szültek és az emlők, melyek nem szoptattak. Akkor majd kezdik mondani a hegyeknek: Szakadjatok ránk! És a halmoknak: Takarjatok el minket! Mert ha a zöldellő fával ezt cselekszik, mi lesz a szárazzal? Ezzel az utolsó Ítéletre utal Uratok, amikor majd mindenki felelősségre lesz vonva.

Az anyák hitre és szeretetre neveljék gyermekeiket, nehogy száraz ág váljék belőlük, hogy tűzre, vagyis kárhozatra jussanak. Jézus, az ártatlan Isten-ember a zöldellő ág jelképe. Ti is, gyermekeim, zöldellő ág legyetek, mint Ő, hogy elnyerjétek egykor a jutalmatokat. Ez a stáció bemutatja nektek az Én Szent Fiam végtelen önzetlenségét. Ugye, ha bajban vagytok - betegség, szomorúság, szegénység - milyen jól esik, hogy sajnálnak benneteket. Jézus a nagy testi-lelki szenvedése óceánjában nem kívánta, hogy Őt sajnálgassák, hanem az asszonyok könnyeit áthárította saját magukra és gyermekeikre. Nem önmagára gondolt nagy bajában, hanem rátok.

Kicsinyeim! Ezt próbáljátok eltanulni Tőle! Ha valami nagy gondotok van, vagy fizikai fájdalmatok, betegségetek, lelki sebetek, emelkedjetek felül magatokon, és Krisztust követve teljes szívvel más problémájával foglalkozzatok. Erre csak az életszentség útján járók képesek.

9. stáció: Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt.

A menet egy régi városfal boltíves kapuján ment át. Itt Jézusnak megint egy nagy követ kellett volna átlépni, de a bilincsövet tartó pribékek akkorát rántottak rajta, hogy hiába emelte fel a lábát, elvesztette az egyensúlyát és teljes hosszában elzuhant. A fejét alaposan beütötte a kőbe, elöntötte a vér. Mozdulni se bírt tovább. Hiába ütlegelték, rugdosták, nem tudott felállni. Ekkor kényszerítették Cirenei Simont - ahogy múlt hétfői tanításában Édesanyátok említette - és ő segítette felállni.

Tudjátok-e, hogy Jézusotok eleséseivel és ezzel a harmadikkal is mire buzdít titeket? Két dologra: 1.) Ha olyan nehéz is a keresztetek, hogy összerogytok is alatta, minden erőtökkel igyekezzetek felállni, és ne akarjatok mindenáron szabadulni tőle, hanem vigyétek tovább, ameddig Én, Atyátok jónak látom. Minden szenvedést lelketek érdekében engedek meg. 2.) Üdvözítőtök azért esett el harmadszor is, hogy kiengeszteljen Engem, amiért mindig újra és újra visszaestek ugyanazokba a bűnökbe. Arra szólít fel titeket ezzel a harmadik elesésével, hogy törekedjetek levetkőzni megrögzött, megszokott hibáitokat, csak így tudtok fejlődni. Azt is tanítja nektek, hogy nincs olyan bűn, amiből ne lehetne felállni, bűnbánattal megtisztulni és új lappal kezdeni.

Drága Engesztelőim! Most a nagyböjt ideje alatt, legyetek különösen hálásak az Én Szent Fiamnak, amiért értetek a Föld porába hullt, megalázkodott, egészen felsebezte, összetörte magát, hogy bűneitekért engesztelve Engem, megszerezze nektek az Örök Életet. Tanuljatok meg jól sírni az Őt sirató asszonyoktól. Vannak, akik elolvasnak egy romantikus regényt és megsiratják szegény főhőst, de ugyanakkor hidegen néznek a feszületre. Vannak, akik hetekig zokognak agyonkényeztetett, imádott macskájuk pusztulása felett, de a szomszéd kisgyermek halála egy cseppet se rendíti meg őket. Van, aki siratja anyagi nyomorúságát, a másik elveszett állását, a harmadik édesanyja elvesztését, de ki sír Krisztus miatt?

Ki siratja az Ő 2000 évvel ezelőtti kínszenvedését és kínhalálát? Ki siratja az Ő nagy lelki szenvedését a szentmisék áldozati részében? Ki siratja a bűnök sokaságát, mellyel töviseket szúrnak a Szívébe? Kicsikéim! Ti vagytok azok. Látlak benneteket a szobátok mélyén, ahogy egyedül imádkoztok, és könnyek között felajánljátok Nekem szeretett Fiam szenvedését, szent Sebeit, kiontott Vérét. Köszönöm nektek és gazdagon megjutalmazlak benneteket érte.

Megáldalak titeket az igazi, értékes könnyek ajándékával az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Az „5 Szent Seb" Rózsafüzér előtt:

Én: Ezt a rózsafüzért drága Megváltónk, a Te szenvedéseid enyhítésére ajánljuk fel és engesztelésül a bűnökért, melyekkel mindig megbántunk.

Újra kérünk valamit: Add meg nekünk a kegyelmet, hogy legalább most a Nagyböjt alatt - miközben a kis szobánkban imádkozunk, nagyon mélyen át tudjuk érezni szenvedéseidet!

Jézus: Drága Kincseim! Szívemnek nagyon kedves ez a kérés, hogy is ne teljesíteném! Hiszen az emberek milliói semmibe veszik, hogy életemet feláldoztam értük, el se hiszik, hogy megváltó Istenük vagyok, talán még történelmi létemet is kétségbe vonják. Ezek után a ti kérésetek balzsam a Szívemnek. Ti nemcsak elhiszitek az Én életáldozatomat, hanem együtt akartok szenvedni Velem.

Elmondom nektek, mit tegyetek, hogy ez valóban sikerüljön. Ha a keresztutat vagy szenvedésemmel kapcsolatos bármelyik imát mondjátok, elmélkedve és szemlélődve tegyétek. Először elmélkedjetek, és utána mondjátok a szóbeli imát. Ha pl. vérrel verítékezésemről van szó, képzeljétek el a rettegésemet, félelmemet, magányomat ezen az utolsó éjszakámon, és képzeletben töröljétek le arcomról a véres verítéket. Utána csókoljátok meg Arcomat jobbról-balról, és köszönjétek meg, hogy vállaltam bűneitekért az előttem álló szenvedést! Mintha most lenne, úgy szemléljétek ostorozásomat és gyengéden, szeretettel simogassátok meg a korbácsütések helyeit. Gondolatban óvatosan vegyétek le töviskoronámat, és a homlokomra, arcomra, szememre folyó vérpatakokat szárítsátok fel. A keresztúton vállsebemről képzeletben emeljétek le a nehéz keresztet, és könnyeitekkel mossátok le e mély Sebet. Gondolatban enyhítsétek kínzó szomjúságomat egy pohár hideg vízzel. Mikor térdre esek, nyújtsátok kezeteket Felém és segítsetek felállni! Behunyt szemmel gondoljatok arra, hogy a kereszt ott fekszik a földön, és Én rá vagyok feszítve. Képzeletben ti is feküdjetek rá a keresztre kitárt kezekkel, kinyújtott lábakkal, hogy kezeitek és lábaitok az Én véres Sebeimre simuljanak, hogy átérezzék végtagjaim fájdalmát. Közben homlokotokat szorítsátok töviskoronás homlokomra, hogy érezzétek Velem együtt a töviseket. Képzeljétek el, ahogy haldoklom, és kékülő arcomhoz simítsátok hozzá a ti arcotokat és súgjátok bele a fülembe: „Jézusom! Köszönöm"

Kedveseim! Ha így elmélkedve imádkoztok gondolataitok nem fognak száguldozni, hanem Velem maradnak, és ezzel jelentősen enyhítitek fájdalmaimat, amit a bűnök miatt érzek.

Megáldalak benneteket a mély Istenszeretet lelkületével!

G20 előtt: vissza az aranyfedezethez?

De Gaulle és a francia monetáris iskola

A G20 londoni csúcsértekezlete előtt Pierre-Antoine Delhommais, a párizsi Le Monde elemzője a múlt század hatvanas éveiben De Gaulle francia elnök pénzpolitikáját befolyásoló francia monetáris iskola nézeteihez nyúlt vissza. Véleménye szerint a londoni összejövetel látszatra sikeres lesz, ám ha fennmarad a dollár kiváltságos helyzete,  a pénzrendszer helyreállítása ingatag alapon folyik.

Fölösleges nyugtalankodni, írja a szerző, minden jól fog alakulni április elején Londonban, a G20 csúcstalálkozóján. Mindenki tudatában van annak, hogy a nézeteltérések felszínre kerülése a nyilvánosság előtt veszélyeztetné annak a híres bizalomnak a visszaállítását, amely nélkül a gazdasági növekedés csak nagyon nehezen bontakozna ki újra a világon. Miután a saját országában mindenki erősödő szociális feszültséggel szembesül, senki nem vállalja a megosztás és a hamis hang kockázatát.

A látszatokat meg fogják menteni, már csak azért is, mivel a G20 nem foglalkozik az igazán fájdalmas témákkal, kezdve a központi, döntő kérdéssel, a nemzetközi pénzügyi rendszerrel. Még a menün sem szerepel. Ez kínos feledékenység egy olyan csúcs esetében, amelyet Sarkozy francia elnök „új Bretton Woodsnak" nevezett: márpedig az 1944 júliusában ott kötött megállapodások központjában a nemzetközi pénzügyi rendszer újjászervezése állt.

Holott a jelenlegi helyzetet monetáris zűrzavar jellemzi. A kelet-európai valuták meginogtak, a jen szárnyal, a font sterling zuhan, a dollár lebeg és a kínaiak továbbra is fenntartják a jüan túlértékelt árfolyamát. Svájc, szakítva békés hagyományaival, monetáris háborút robbantott ki, beavatkozott frankjának árfolyamcsökkentése érdekében.

Nyilvánvalóvá vált, mennyire betege pénzének a kapitalizmus, mint az Edouard Husson és Norman Palma nemrég megjelent könyvének címében olvasható. De még inkább betege pénzrendszerének, nevezetesen a dollár alapú rendszernek, amelyben több évtizede él a világ, és amely lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy dőzsöljön a hitelekben, adósságokban és deficitekben. Az Egyesült Államok nem élhetett volna saját eszközein felül, nem vonzhatta volna magához a világ megtakarításainak háromnegyedét, ha nem a dollár lett volna a referencia-deviza (a központi bankok tartalékainak összetételében, a pénzpiacokon, a kőolaj, a fémek tekintetében, a világkereskedelemben). Valéry Giscard d'Estaing volt francia elnök, illetve korábban pénzügyminiszter ezt „hallatlan kiváltságnak" nevezte, amely, mint Jacques Rueff francia közgazdász írta, „könnyek nélküli deficiteket" tesz lehetővé.

Husson és Palma számításai szerint az amerikai folyó fizetési mérleg összesített hiánya 1972-től 2007 végéig 8280 milliárd dollár volt. „Ez felért azzal, mintha az Egyesült Államok birtokában lett volna a bölcsek köve" - jegyezték meg. Bármely más ország csődbe jutott  volna ilyen egyensúlyhiány mellett. De nem az Egyesült Államok, amelynek zöldhasú bankóját az egész világon mindenki szeretné birtokolni.

Csakhogy a fizetésképtelen adósoknak nyújtott „subprime" hitelek által kirobbantott válsággal, a Wall Street nagy befektetési bankjainak beomlásával, az euró létrehozásával és Kína fellendülésével közeledik az idő, amikor befellegzik a dollár uralmának. Az Egyesült Államok számára véget érhet a „könnyek nélküli deficitek" kora.

Híressé vált 1965. február 4-i sajtóértekezletén De Gaulle tábornok felemelte szavát e rendszer ellen, amely „lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy ingyen adósodjon el a külfölddel szemben (...) Ez az Amerikának biztosított egyoldalú lehetőség hozzájárul annak a képzetnek a kialakításához, hogy a dollár a csere pártatlan és nemzetközi eszköze, amikor valójában egy állam számára biztosított hiteleszköz."

Ezt a kirohanást annak idején egy olyan öregembernek tulajdonították, aki kissé elmaradt a modern gazdasági és monetáris világtól. Különösen azt követően, hogy De Gaulle, közvetlenül Rueff befolyására, azt javasolta, hogy a világ térjen vissza az aranystandardra. Arra a rendszerre, amely 1914 előtt volt érvényben, és amelyben minden pénzkibocsátás megfelelő fedezettel, az aranyra válthatóság garanciájával történt. „Nos igen, fűzte hozzá De Gaulle, az arany olyan fém, amely nem változtatja természetét, amelyet egyaránt lehet rúdba vagy érmébe önteni, amelynek nincs nemzetisége, amelyet örökre és egyetemesen a változtathatatlan és megbízható letéti (fiduciárius) érték megtestesítőjeként halmoznak fel."

Az aranyetalont azóta olyan kiválóságok biztosították támogatásukról, mint Robert Mundell közgazdasági Nobel-díjas vagy akár még  Alan Greenspan is... Fő érdeme: elkerülhetővé teszi a hitel és az adósság túlzott növekedését, megakadályozza az államokat abban, hogy „pénzhamisítókká" váljanak. Az „etatisták" különben mindig gyűlölték az aranyalapot, Keynes „barbár relikviának" nevezte.

A G20 Delhommais szerint anélkül akarja újjáépíteni a világ pénzügyi rendszerét, hogy bármit is változtatna a nemzetközi monetáris rendszeren. Más szóval minden megrázkódtatásnak ellenálló szilárd épületet kíván mozgásban lévő és elavult alapokra emelni. A szerző csalódottan jegyzi meg végül: elképzelhető lett volna, hogy Nicolas Sarkozy Londonban azok szóvivőjeként lép fel, akik úgy gondolják, itt az ideje hivatalosan túllépni a dollárstandard rendszerén. „Nagyszerű és talán egyedülálló alkalom lett volna, és ő volt ehhez a legjobb helyzetben. De nem lehet bárki De Gaulle, aki az szeretne lenni".

http://www.lemonde.fr/opinions/article/2009/03/21/fin-de-regne-pour-l-etalon-dollar-par-pierre-antoine-delhommais_1170939_3232.html

Zsidók és palesztinok: „Két boldogtalan család vagyunk”

Ámosz Oz a háborúról, a békéről és az életről

Az izraeliek egy része szerint veszélyes radikális, másik részük szerint a nemzet liberális lelkiismerete. Ámosz Oz író évtizedek óta heves viták tárgya, akivel Johann Hari készített interjút a The Independent számára. Izrael Állam 60 éves története összefonódik a most 70 éves Ámosz Oz élettörténetével. Saját állítása szerint a „zsidó intifáda" gyermeke volt, vagyis a brit megszállás ellen harcoló zsidó fegyveres harc idején született. Azt remélte, hogy a létrejövő állam az igazság és az idealizmus modellje lesz majd. Bele tudja élni magát a mai gázai gyerekek helyzetébe, mert 1948-ban Jeruzsálemben élt, az „ostromlott, ágyúzott, kiéheztetett és a vízellátástól megfosztott" városban. „Ismerem a borzalmat, ismerem a kétségbeesést, ismerem a reménytelenséget, ismerem a dühöt és ismerem a frusztráltságot." Az első szó, amit angolul hallott, így szólt: „British, go home!" 8 éves korában „rakétát" állított fel a kertjükben, amely egyenesen a Buckingham-palotát célozta meg, kedvenc dala pedig a Stern-csoport indulója volt: „Az utolsó leheletünkig harcolunk!"

Ilyen előzmények után vált Oz az izraeli békemozgalom egyik képviselőjévé és a palesztin állam létrehozásának hívévé. A szülei a 30-as években vándoroltak be Palesztinába (az anyja Ukrajnában született, az apja pedig Litvániából származott), mert zsidóként nem találták a helyüket Európában. („Akkoriban mindenki pángermán, pánszláv, bolgár vagy brit hazafi volt, a zsidók voltak az egyedüli európai európaiak.") Megdöbbentek az ország szegénységén és kietlenségén. Jeruzsálemben közel-keleti „európai enklávét" szerettek volna létrehozni, aminek azonban nem volt realitása.

A zsidó jobboldalhoz csatlakoztak, el akarták űzni az arabokat és a briteket, meg akarták mutatni, hogy a zsidók megvédik magukat. A szocialista cionista „álomból" kimaradtak, városiként semmit sem tapasztaltak a közösségi földművelés élményéből. Oz életében egyszer látta sírni az apját, azon az estén, amikor az ENSZ megszavazta a felosztási határozatot. A szülei nyelvészek voltak, az apja 11 nyelven beszélt, 17-en pedig olvasott, gyermeküket azonban mégis csak héberül tanították meg. Olyan környezetben nőtt fel, ahol a világon mindent és mindenkit a zsidók ellenségének tartottak, a németeket, a szovjeteket, Európát és természetesen az arabokat is. Anyja azonban nem találta a helyét az új Izraelben, bűntudata volt, amiért az egész családját elpusztították a nácik, ő pedig túlélte a holokausztot, s amikor Ámosz 12 éves volt, öngyilkos lett. Ezeket az eseményeket főművében, a Szeretetről, sötétségről című visszaemlékezésében is megörökítette.

Anyja halála után két évvel Oz elhagyta az apját, és lassacskán teljesen más emberré vált, mint a szülei. Egy kibbucba költözött és új nevet vett fel (Oz), amit maga talált ki. A név jelentése: erő, bátorság. Elhatározta, hogy apja gyökeres ellentéte lesz: ő jobboldali entellektüel volt, Ámosz baloldali szocialista akart lenni, apja városlakó volt, a fia traktorvezetővé akart válni stb. A kibbucban hallott arról először, hogy az első háborúban az arabokat a saját földjükről - erőszakkal - a zsidók űzték el. Az arab menekültek helyzetét hasonlatosnak látta a szülei 30-as évekbeli helyzetével. Ekkor ébredt rá, hogy ebben a konfliktusban nincsenek rosszak és jók, csak áldozatok. Az izraeliek azért vannak Izraelben, mert nem volt hova menniük, a palesztinok pedig ugyancsak azért éltek Palesztinában, mert szintén nem volt hova menniük. „A konfliktus olyan emberek között zajlik, akiknek egyaránt jogos igényeik vannak a területre."

1967 megváltoztatta Oz életét, besorozták, és a Sínai-félszigetre küldték harcolni. Sohasem tudta megírni katonaélményeit, mert az - mint vallotta - meghaladta a képességét. „A csatatér főleg szagokból áll, azokat pedig nagyon nehéz szavakkal leírni." Úgy tudta túlélni, hogy „kikapcsolta a lelkét", „állatként, gépként cselekedett". Amikor életében először meglátott egy egyiptomi katonát, aki az izraeli állásokra tüzelt, önkéntelenül is felkiáltott: „Hívjanak rendőrt!", mivel az rájuk, emberekre lőtt... Azért harcolt 1967-ben és 1973-ban is, mert úgy gondolta, ha nem teszi, a családját és minden izraelit a tengerbe szorítanak. Ez élet-halál kérdése volt számára. A telepesek védelme vagy az 1982-i libanoni invázió már teljesen más eset. „Inkább börtönbe vonultam volna, semhogy harcoljak. Visszautasítottam, hogy a megszállt területekért küzdjek. A nemzet extra hálószobájáért. A szent helyekért. A természeti erőforrásokért. Nem vagyok hajlandó semmiért sem harcolni, kivéve az életet és a szabadságot." Az elsők között jelentette ki, hogy a megszállt Gázát és a Nyugati Partot vissza kell adni a palesztinoknak, hogy ott saját államot hozhassanak létre. Azonnal „árulónak" kiáltották ki, amit ő „bóknak" tekintett. Az apja egyszerűen csak „őrültnek" nevezte, hiszen ő nem ismerte el a palesztinokat önálló nemzeti entitásként.

Az apjával csupán egyetlen dologban értett egyet, a vallást mindketten „archaikus csökevénynek", „bizarr maradványnak" tekintették. Ezért is elfogadhatatlan számára az, hogy a telepesek a vallási törvényekre és a bibliai Izraelre hivatkoznak a terjeszkedést szorgalmazva. „A zsidó nép tehetséges az önpusztításban" - állítja. „Ebben világbajnokok vagyunk." A szélsőségekre, a fanatizmusra való hajlam öngyilkos megoldásokat eredményezett már az ókorban is, mert a zsidók képtelen voltak számot vetni a realitásokkal (a rómaiak győzelme i. sz. 70-ben). Azzal, hogy most a telepesek Izrael történelmi területeit akarják visszaszerezni, meggátolják a kétállamos megoldást és lassú halálra ítélik Izraelt. „A kétállamos megoldás az egyetlen kivezető út. Elkerülhetetlen. Az izraeliek és a palesztinok sem mehetnek innen sehová. Egyetlen boldog család nem lehetünk, mert különbözők vagyunk. Két boldogtalan család vagyunk. Nem marad más hátra, két elkülönített részre kell osztani a házat."

Oz azért képes megérteni a kompromisszum szükségességét, mert íróként azzal foglalkozik, hogy beleképzeli magát mások helyzetébe. A legtöbb ember erre nem képes, amit a düh okoz. A dühöt, a gyűlöletet, a haragot pedig a háború szüli. Nagyon kevés angol fordított figyelmet a lebombázott Drezda és Lipcse ártatlan lakosságának szenvedéseire a második világháború végén.

Békepártisága ellenére Oz eleinte támogatta Izrael gázai hadműveleteit, amelyekben 1400-an vesztették életüket, 40%-uk gyerek. Ennek oka pedig az, hogy szerinte muszáj volt választ adni az Izraelt ért rakétatámadásokra. A válasz aránytalanságát azonban már élesen bírálta. Híve a békének, de nem pacifista, mert szerinte a világon nem a háború a leggonoszabb dolog, hanem az agresszió, amit időnként csak erővel lehet megállítani. Úgy véli, Egyiptom és az arab világ nyugodtan beruházhatna Gázába, javíthatná az ottani életszínvonalat, elláthatná mindennel, amire szüksége van, hiszen Egyiptom és Gáza határos egymással, a kereskedelem szabadon folytatható lenne. Mégsem teszi. Igaz, Izrael is erős nyomást fejt ki Egyiptomra, hogy ne tegye ezt. Az izraeli biztonsági szolgálatok szerint a Hamász meghosszabbítaná a tűzszünetet, ha Izrael beleegyezne a blokád enyhítésébe. Arra a kérdésre, hogy ezek után kevesebb gázai gyerek akarna-e rakétát lőni Tel-Avivra, Oz nem tudja a választ.

Izraelnek tárgyalnia kellene a Hamásszal, ha a Hamász hajlandó lenne tárgyalni Izraellel. A szervezettel azért nehéz kompromisszumra jutni, mert nem ismeri el Izrael létét, el akarja pusztítani. Ha megváltozna az álláspontja, szóba kellene vele állni, addig azonban erre nemigen van lehetőség. Oz abszolút el tudja képzelni, hogy Bibi Netanjahu a mosolygó Obama mellett a Fehér Ház előtti gyepen kezet rázzon Iszmail Hanijével. Nem kizárt, hogy Netanjahu is elfogadja majd a kétállamos megoldást, hiszen több jobboldali izraeli miniszterelnök is tett már meglepő engedményeket a béke érdekében. A realitások őt is rákényszeríthetik erre.

http://www.independent.co.uk/news/world/middle-east/israels-voice-of-reason-amos-oz-on-war-peace-and-life-as-an-outsider-1648254.html

„A segítség többet árt, mint használ”

Afrikán csak a segélyek leállítása és a reformdiktatúra segíthet

Afrika az elmúlt évtizedek során dollármilliárdnyi segélyeket kapott, a nyomort mégsem sikerült enyhíteni. Dambisa Moyo szerint csak azzal lehetne végérvényesen elejét venni az afrikai szegénységnek, ha a Nyugat véget vetne a gazdasági fejlődés kialakulását gátló segélyek folyósításának. A zambiai származású közgazdász márciusban megjelent könyvéről Matthew Rees közöl részletes recenziót a The Wall Street Journalben.

„A modern kor egyik legnagyobb rejtélye, hogy miért él Afrikában ma is több mint 300 millió ember nyomorban. Hiszen a Világbank, a külföldi kormányok és segélyszervezet az elmúlt évtizedekben jelentős erőfeszítéseket tettek a térség felemelésére. A kontinens néhány országában az elmúlt évek során jelentős gazdasági növekedés kezdődött, de Afrika egészének egy főre jutó jövedelme a hatvanas évek óta alig emelkedett. Akkoriban Afrika és Kelet-Ázsia nemzeti összterméke hasonló szinten volt, 2005-ben viszont a kelet-ázsiai GDP ötszöröse az afrikai átlagnak. Az elmúlt 50 évben Afrikának juttatott több mint 1000 milliárd dollár segéllyel szinte semmit sem sikerült elérni" - írja Rees Dambisa Moyo zambiai származású közgazdász a Halott segély, avagy miért nem működik a segélyezés, és mi szolgálná Afrika fejlődését című március közepén megjelent könyvéről készített esszének is beillő recenziójában.

Moyo elismeri, hogy a nemzetközi segélyekre nagy szükség van - de csak speciális esetekben, katasztrófa idején. A természeti katasztrófák után, a humanitárius katasztrófa elkerülése érdekében, és az újjáépítés felgyorsításához elengedhetetlen a külföldi támogatás. A hosszú távú növekedést azonban nem lehet segélyekre alapozni. A második világháború után az Európának nyújtott Marshall-segély azért lehetett sikeres, mert szigorúan csak az újjáépítéssel kapcsolatos kiadásokra költhették, és az Egyesült Államok világossá tette, hogy egyszeri programról van szó, amely az öt éves periódus után nem hosszabbítható meg.

Sőt, a támogatások megnehezítik a gazdaság talpra állását és a nyomor okainak felszámolását - véli a zambiai származású közgazdász. A segélyek segítenek a korrupt rezsimek hatalmon tartásában. Az afrikai diktatúrák vezetői nem érdekeltek a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtésben: minél nagyobb a nyomor, annál több segélyt lehet kérni a fejlett országoktól, és ráadásul annál könnyebb elnyomni az ellenzéki kritikákat. „Semmi sem ösztönöz a hosszú távú gazdasági tervezésre, a növekedés alapjainak megteremtésére, ha elég hátradőlni, és a csekket a várni." Nem véletlen, hogy a legtöbb segélyt kapó afrikai országokban volt az elmúlt három évtized során a legkisebb a gazdasági növekedés - pontosabban negatív növekedés, hiszen a leginkább támogatott államok GDP-je évi átlagban 0,2 százalékot zsugorodott harminc év alatt.

Rees szerint nem kétséges, hogy Moyo könyve fel fogja bosszantani a Világbank és az amerikai kormány segélyezésért felelős hivatalnokait és az afrikai nyomort szívükön viselő jótét lelkeket. Pedig a zambiai származású közgazdász nincs egyedül renegát véleményével: egyebek között Paul Kagame ruandai és Abdoulaye Wade szenegáli elnök is hasonló álláspontra helyezkedett. A Moyo által csak „segély-biznisznek" nevezett üzletágban azonban félmillió ember dolgozik, akiknek a megélhetése függ a szegény országoknak nyújtott támogatásoktól. Arról nem is beszélve, hogy amióta rocksztárok is felkarolták az afrikai nyomor ügyét, a segélyezés ellenzése politikailag inkorrektté vált.

Mi lenne hát a megoldás Afrika problémáira? Moyo szerint elsősorban a szabad kereskedelem és a hitelezés terén kellene kezdeni a nyomor felszámolását: ha sikerülne a vállalkozási kedvet élénkíteni, akkor elindulhatna a növekedés. A nyomor felszámolásához mindenekelőtt piaci viszonyokat kellene teremteni, amire Moyo leginkább a felvilágosult reformdiktátorokat tartja alkalmasnak. Ha egy jó szándékú egyeduralkodónak sikerülne keresztülvinnie a reformokat, akkor a szabad piac kialakulása után a demokratikus intézmények is meggyökeresedhetnének - véli a neoliberális közgazdász.

Vajon mindez tehát azt jelenti, hogy ha Nyugat bejelentené, hogy öt év múlva véget vet Afrika segélyezésének, akkor a kontinens végre fejlődésnek indulna? - teszi fel a kérdést Rees. Moyo hosszasan méltatja Botswanát és Dél-Afrikát, a segélyfüggőséget idejekorán felszámoló, és a gazdasági növekedés pályájára álló országokat, amiből az következik, hogy a zambiai származású közgazdász igennel felelne a provokatív kérdésre.

http://online.wsj.com/article/SB123725502933150589.html

Washington kész a NATO nélkül is dönteni Afganisztánban

Súlyos kérdéseket várnak az áprilisi NATO-csúcsra

A NATO alapításának hatvanadik évfordulója alkalmából a jövő hónapban esedékes csúcstalálkozó elvben ünneplésre szolgál, de Barack Obama amerikai elnöknek a szövetség jövőjével kapcsolatos nagyon kényelmetlen kérdésekkel kell szembenéznie - írta Judy Dempsey elemző az International Herald Tribune hasábjain.

Elvben van mire büszkének lenni. Az Egyesült Államok által 1949-ben létrehozott szövetség, amelynek célja az volt, hogy megvédelmezze Nyugat-Európát a Szovjetunió katonai erejével szemben, megérte hatvanadik születésnapját. Ez nem kis eredmény egy transzatlanti szervezet számára, hiszen különösen 1991 óta, amikor véget ért a hidegháború, szükségességét ismételten kétségbe vonták.

Az Obama-kormányzat azzal fenyeget, hogy megkerüli a NATO-t Afganisztánban, a szövetség legfontosabb katonai műveletének színhelyén. A különösen az ország déli részén romló katonai és politikai helyzetben Obama úgy döntött, hogy további 17 ezer amerikai katonát küld Afganisztánba. Ha az európaiak nem tesznek hasonló vállalást - és nincs jele, hogy tennének - az Egyesült Államok szép csendben ki fogja szorítani a NATO-t az ottani döntéshozatalból.

Erre a terep már alkalmas. A NATO-vezette Nemzetközi Biztonsági Erő, az ISAF, valamint az OEF (Operation Enduring Freedom) nevű speciális, a lázadók elleni küzdelemre kiképzett egység élén egyaránt amerikai tábornok áll. A NATO szerint két különálló szervezetről van szó. A valóságban az Egyesült Államok vezeti mindkettőt és bármikor kiszoríthatja az európaiakat.

Marcel de Haas, a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó, Clingendaelben működő holland intézet biztonsági szakértője szerint nem is lehet elvárni másféle amerikai magatartást. „A NATO megosztott a védelmi kiadások, Oroszország, a további bővítés és az afganisztáni csapaterősítés tekintetében. Obama azzal szembesül, hogy szinte egyetlen európai ország sem kész arra, hogy bármi többet nyújtson az eddiginél Afganisztánban."

Nem ez lenne az első eset, hogy az Egyesült Államok elfordul az általa alapított szövetségtől. Szerbia 1999 évi NATO-bombázása például szörnyű csalódás volt. Az Egyesült Államok - és akkori elnöke, Bill Clinton - számára kiábrándulást okoztak a NATO „bizottságban meghozott döntései" és az, hogy Európa nem rendelkezett az alapvető felszereléssel sem olyan területeken, mint a logisztika és a kommunikáció.

A Bush-kormányzat hasonlóan reagált. A 2001. szeptember 11-i terrorista támadások után a NATO, történetében először, alapokmányának V. cikkelyét idézte, amely kötelezi a tagállamokat a segítségnyújtásra, ha valamelyik tagállamot agresszió éri. Az Egyesült Államok azonban hűvösen elutasította az ajánlatot. A NATO helyzete tovább romlott, amikor Washington, érzékeltetve az Irak megtámadására irányuló amerikai tervek által kiváltott NATO-nézeteltérésekkel kapcsolatos sértődöttségét, az invázió támogatására „az erre önként kész országok koalícióit" hozta létre.

Amikor a NATO 2003-ban átvette Afganisztánban a soknemzetiségű ISAF erők parancsnoki posztját, minden áron be akarta bizonyítani az Egyesült Államoknak, hogy tudja kezelni az új kihívásokat, sőt még „működési területén" kívül, hagyományos európai támaszpontjától távol is képes fellépni. A gond az, hogy miközben a NATO és az Egyesült Államok már 61 900 katonával van jelen Afganisztánban, az európai csapatok még olyan alapvető eszközöknek sincsenek a birtokukban, mint a helikopterek, tábori kórházak, F-16-os vadászgépek és olyan szállító repülőgépek, amelyek tankokat és csapatokat képesek mozgatni az országon belül.

Németországot, amelynek 3600 katonája van a terepen, „nemzeti záradékok" korlátozzák, akárcsak más országokat: katonáik bizonyos órákban nem járőrözhetnek, nem merészkedhetnek túl bizonyos határokon és nem küldhetik őket Délre. Az Egyesült Államok lemondott arról, hogy német csapatok segítségét kérje Dél-Afganisztánban. Németországban ez választási év.

Washington néhány olyan hű szövetségese viselte a harc fő terhét Délen, mint Ausztrália, Nagy-Britannia, Kanada, Dánia, Hollandia és Lengyelország. A „Déli Csoport" nemrég Edinburgh városában vitatta meg az Egyesült Államokkal a követendő stratégiát - több más NATO-tagállam bánatára, amelyek szintén igényt tartottak volna a meghívásra.

Stephen Flanagan, a washingtoni stratégiai és nemzetközi tanulmányi központ (CSIS) rangidős alelnöke szerint „az amerikai kormányzat az atlanti szövetség vonakodó támogatása miatt a NATO helyett egyre inkább a részvételre kész országok koalícióira helyezi a hangsúlyt".  

Ha az európaiak nem hajlandók a részvételre, annak meglesz az ára. Ha a NATO marginalizálódik, elvesztik befolyásukat. Azonban éppen a befolyás biztosítása volt fontos az európaiak számára az 1990-es Balkán-háborúk vége óta. Aztán amiatt panaszkodtak, hogy nekik kell „a tányérokat mosogatni" az amerikai vezetésű katonai akciók nyomán - amin az értendő, hogy nem volt beleszólásuk a háborús döntésekbe, de aztán elvárták tőlük, hogy ők fizessenek az újjáépítésért.

Nagy-Britannia és Franciaország abbeli törekvésétől ösztönözve, hogy megszüntessék ezt az egyensúlyhiányt, Európa saját védelmi képességeket és struktúrákat igyekezett kiépíteni. Csakhogy az európai országok többsége, köztük Németország, Olaszország és Spanyolország, sohasem volt hajlandó a puha erőt - diplomácia, békefenntartó missziók, fejlesztési segély - valódi kemény erővel párosítani, ami haderőt és több védelmi kiadást is jelent. A puha erő alkalmazása is gyakran nyomorúságos volt: az afgán rendőrség német kiképzése kudarcnak bizonyult, de nem ment sokra az olaszok próbálkozása sem az erős afgán igazságszolgáltatás megteremtésére.

Hosszabb távon a NATO peremre szorítása veszélyeztetné azt a biztonsági ernyőt is, amelyet az Egyesült Államok 1949 óta biztosított Európának. „A NATO már leértékelődött" - mondta Jan Techau, a német külkapcsolati tanács biztonsági szakértője. „Egy olyan időpontban, amikor új gondolatokkal kellene előállnunk Oroszország és Afganisztán kezelése, a NATO kiszélesítése és a szövetség új doktrínája tekintetében, az európaiak befelé tekintenek."

Judy Dempsey mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a NATO-nak nem sok ünnepelni valója lesz áprilisi csúcsértekezletén. 

http://www.iht.com/articles/2009/03/18/europe/letter.php