Van egy képzeletbeli történet arról, hogy egy napon a nap nem kelt föl. Hat óra következett és még nem látszott semmi hajnalpír. Hét órakor nem volt semmi fénysugár. Délben olyan fekete volt az ég, mint éjfélkor. A madarak nem énekeltek, csak a bagoly huhogása törte meg a csendet. Aztán jöttek a hosszú, fekete délutáni órák. Végül megérkezett az este, de azon az éjszakán senki nem aludt. Egyesek sírtak, mások tépték a hajukat félelmükben. Minden templom zsúfolásig megtelt térdeplő emberekkel. Így maradtak ott egész éjszaka. A rémület és halálfélelem hosszú éjszakája után buzgó, könnyező emberek milliói fordultak kelet felé. Amikor az égbolt kezdett vörösödni és a nap fölkelt, hangos örömkiáltás hallatszott milliók ajkáról: “Áldjad, én lelkem, az Urat!”– mert a nap fölkelt egy hosszú sötét éjszaka után. Isten áldásainak a következetessége néha unalmasnak tűnik és nem adunk érte hálát. Isten irgalmában az a csodálatos, hogy az minden reggel friss, és megújul minden este. Emlékezzünk arra, hogy állandóan hálásak legyünk kegyelmes Istenünknek!