A szupergazdagok nem éreznek közösséget hazájuk népével. Külön
világban élnek, és gond nélkül viszik tőkéjüket más országba. Ráadásul
kezükben van Amerika mindkét nagy pártja – írja – nem egy marxista,
hanem egy volt republikánus kongresszusi tanácsadó.
„Plutokráciánk úgy él Amerikában, mint egykor a brit gyarmatosítók
Indiában” – állapítja meg az American Conservative Magazinban Mike
Lofgren, aki tizenhat évet töltött a republikánus képviselők és
szenátorok stábjában, mint költségvetési szakértő.
A gazdagok persze mindig is elkülönültek a többségtől. Máshol
laktak, más iskolába járatták gyermekeiket, más orvosi ellátást vettek
igénybe. De a két világháborúban a tehetősek gyermekei is bevonultak
katonának, mert a családok úgy érezték, hogy tartoznak ezzel az
országnak. Alapítványokat hoztak létre, könyvtárakat alapítottak, és az
ötvenes években még magas adót fizettek, jövedelmük legfelső sávjában
90%-nál is többet. Eisenhower elnököt nagy nyomás alá helyezték,
mivelhogy vége volt a háborús időknek, de ő nem engedett. 1950-ben a
bérek jövedelemadója és nyugdíjjárulékai a szövetségi költségvetés
bevételeinek nem egészen 11 százalékát tették ki, 2007-ben viszont már
egyharmadát. Ezzel szemben a cégtulajdonosok jövedelemadójának
részaránya 26%-ról 14-re esett vissza.
Lofgren tragikusnak tartja, hogy a Republikánus Párt a
globalizációt, az állások külföldre szervezését árnyalatlanul üdvös
jelenségnek tartja, és szocializmust lát minden olyan törekvésben,
amely az egyenlőtlenség mérséklését célozza. Ideológusai úgy gondolják,
hogy ez a megújulás útja, és a szenvedés, amely kíséri, voltaképpen egy
nagyobb jó velejárója. Lofgren ezt egyszerűen a lenini felfogáshoz
hasonlítja: a kommunisták is úgy vélik, hogy a társadalmi
törvényszerűségek érvényesülése szükségképp szenvedéssel is jár, de a
végeredmény bőven kárpótol ezért.
Lofgren cikkével egy időben közölte a New York Review of Books
Timothy Snyder történészprofesszor írását, amely szintén azt fejtegeti,
hogy a republikánusok mai ideológiája egyfajta fordított marxizmus.
A republikánus jobboldal, így a most hivatalosan is alelnökjelöltté
nyilvánított Paul Ryan képviselő előszeretettel hivatkozik Friedrich
Hayekre, akinek elméletét Snyder némi leegyszerűsítéssel úgy összegzi,
hogy minél több az állami beavatkozás a gazdaságba, annál rosszabb. Az
utóbbi időben e körökben igen divatossá vált Ayn Rand is, akit talán
még nagyobb leegyszerűsítéssel úgy jellemez a szerző, mint aki a
szegényeket élősködőnek tartotta.
Snyder mindenesetre Hayek szülőhazájának példájára hivatkozik:
Ausztria szerinte a húszas-harmincas években azért lett a radikalizmus
prédájává, mert az állam tartózkodott a gazdasági beavatkozástól. Ennek
következtében különösen súlyosak lettek a nagy gazdasági válság
következményei. A háború után viszont az Osztrák Köztársaság nem
hallgatott Hayekre, jóléti államot hozott létre, és politikai
stabilitás lett az eredmény – nem pedig totalitárius diktatúra, mint
ahogyan azt Hayek az Út a szolgaságba című könyvében jósolta.
Annak idején Amerika is tudta, hogy a szükséget szenvedő polgárokon már
csak azért is érdemes segíteni, mert ezzel lehet elejét venni a bal- és
a jobboldali szélsőség előretörésének.
Egyébként sem Snyder, sem Lofgren nem gondolja, hogy most az
amerikai demokrácia van veszélyben. Mindketten úgy látják, inkább az a
tét, hogy mennyire lehet bevonni a leggazdagabbakat a
közteherviselésbe. Lofgren azonban attól tart, hogy hosszabb távon az
oly befolyásos plutokrácia veszélybe sodorhatja a stabilitást azzal,
hogy nem érez közösséget hazájának társadalmával. Azt írja, hogy ma nem
az Ortega y Gasset által leírt „tömegek lázadása” fenyegeti a
társadalmat, mint a húszas-harmincas évek Európájában, hanem az áruló
elit lázadása.
(metazin)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése