“A magyarok
becsülik nagyjaikat, és büszkék múltjukra. Vedd el a múltjukat, és azt
teszel velük, amit csak akarsz!” Talán ennyit a történelmünk
meghamisításáról, lelkünk szennyezőiről, a kollektív bűntudat magjának
elültetőiről.
Az
egész rém-történelmünk legnagyobb csúsztatása, hogy – elleneink
kénye-kedve szerint – egyszer semmi közünk sincs a birodalmak által
tisztelt és rettegett hunokhoz, míg máskor a magyarok a legnagyobb
hunok, tudniillik csak romboltunk, raboltunk és gyilkoltunk a
“kulturált” Európában.
Hogy mi lehet eme skizofrén álláspont mögött?
Bizonyos
befolyásos, és nemzetellenes körök érzékenységét (lásd: érdekeit)
sértené, amennyiben népünkből újra nemzet válna. Semmitől sem félnek
jobban, mint a megosztás csapdáit felismerő, öntudatára ébredt emberek
tömegétől. A dicső nemzeti múltunk, a maghozó fénymadár, az Árpád-sávos
zászló, a Szent Korona mentén megvalósuló nemzetegyesítéstől.
Nos, kik is voltak a hunok, apró termetű, “görbelábú gyilkológépek”, vagy egy ősi kultúra hordozói?
Mindenekelőtt
szögezzük le, hogy az úgynevezett “rablóhadjárataik” során a hunokat
többen (kivételt képeznek a frankok, és a megtorló háborúk egyéb
célpontjai) felszabadítóként üdvözölték. Hiszen, nem írhatjuk a véletlen
számlájára a különféle szövetségek kötését, vagy Atilla mérhetetlen
dicséretét a Niebelungok Énekében. (Egyébiránt, nem teljességgel
jogtalanul, hiszen a germán törzsek sokáig Atilla hadainak élvonalában
harcoltak.)
A
kegyetlenség tekintetében pedig, csak össze kell hasonlítanunk Alarich,
Genserich, és Witteich gót királyok borzalmas dúlásait Atilla Róma
elleni háborúival, s máris világossá válik, mennyire hazug és torz a
barbár hunokról mesterségesen kialakított kép. Nem beszélve a 452-es
Róma elleni háborúról, amelyek során Atilla egy aggastyánnak, Leónak,
Róma püspökének könyörgésére – a totális győzelmet feladva –
visszafordítja hadait.
Elhagyván
a különféle kitalált elméleteket, járványokat, főként a vérszomjas
hódítót megfutamító angyal meséit, tegyük fel a kérdést: mi lehetett
ennek a “hátraarcnak” a valódi oka? A beígért hadisarc nagysága nem
bírhatott jelentőséggel, mivel Atlila lába előtt hevert Róma minden
kincse. Egészen más jellegű megállapodásról lehet itt szó, például a
római vallási, társadalmi viszonyokat kitűnően ismerő Atillának (12 éves
korától egészen felnőtté válásáig, mint békét szentesítő “cseregyerek”
élt Rómában) az eredeti szakrális tanok visszaállítására tett püspöki
ígéretről. Tudniillik, valami okának lennie kellett, hogy a hunok is
Isten ostorának nevezték magukat.
Így,
és csak ilyenformán érthető a kézenfekvő hadvezéri találkozó helyett,
az egyházi közvetítéssel kialkudott békekötés, illetve az érthetetlen
visszavonulás.
Ámde
nézzük meg Róma egyébirányú viselt dolgait is, a fél világ tartós
leigázását, a rabszolgamunkára felépített társadalmukat, az
erkölcstelenségben, korrupcióban tobzódó vezetőrétegét. Igaz, nagy
dolgokat vittek véghez, sokat adtak a világnak. A kérdés csupán az, ők
honnan vették az alapokat, de ez már egy másik történet.
Visszatérvén
a hunokra, egyre inkább fény derül a világ által olyannyira csodált
kínai, indiai kultúra keletkezésénél betöltött, kezdeményező szerepükre.
A hun-magyar népek tanították meg Európát főzni, elterjesztették a
nadrág viseletét, fejlett haditechnikát honosítottak meg. A lovas
hadviselés tudományuk, a visszacsapó íjuk, a hús- és a tejpor által
biztosított hadtáprendszerük évszázadokkal előzte meg a nyugatot. Példát
mutattak a vallási, és faji toleranciából, több mint 50 népet,
népcsoportot egyesítettek soraikban, volt erejük a “mától kezdve, mind
hunok (magyarok) vagytok” kimondására, az arra érdemesek befogadására és
még a végtelenségig folytathatnánk a sort.
Persze érthető, a halálos ellenséget be kell feketíteni, legalábbis elhitetni, hogy embervért ivó, hétfejű szörnyeteg.
Mégis,
a tagadhatatlanul szubjektív beszámolókba is bele-belecsúszott egy-két
elgondolkodtató mondat. Részletek a bizánci Priszkosz feljegyzéseiből:
“Csak ott igazán szabadok és boldogok az emberek.”
“Ez az igazi, természetes élt, amelyben nincs semmi mesterkélt.”
“Mert a hunoknál nem találkoztak igazságtalansággal, a hatalmasok nem olyan fennhéjázóak és gőgösek, mint a római, vagy a bizánci életben.”
“Itt még a bírák ítéleteit sem lehet megvásárolni, azok pártatlanok.”
“Szibériai, kínai, tibeti papok élénk hangzavarától volt hangos az (Atilla) udvara.”
“Ez az igazi, természetes élt, amelyben nincs semmi mesterkélt.”
“Mert a hunoknál nem találkoztak igazságtalansággal, a hatalmasok nem olyan fennhéjázóak és gőgösek, mint a római, vagy a bizánci életben.”
“Itt még a bírák ítéleteit sem lehet megvásárolni, azok pártatlanok.”
“Szibériai, kínai, tibeti papok élénk hangzavarától volt hangos az (Atilla) udvara.”
Egy
szó mint száz, Atilla országa menedékül szolgált a “kulturált” nyugati
életviteltől megcsömörlöttek, a kitaszítottak számára. Hovatovább, már
annyi volt a becsben tartott idegen, hogy a hun nemesség többszöri
nemtetszését fejezte ki. Állítólag még az “utolsó római”, Aetiusz is
fontolgatta a “barbár” Atillához való átállását.
Mindezek
a tények sejtetni engedik egy az ősiségét őrző, magas szervezettségű és
kultúrájú (bár az európaitól alapjaiban különböző) társadalom létezését
a nyugat által olyannyira befeketített Hun-birodalomban.
Így talán érthető az is, miért tanácsolta Franz Talleyrand Napóleonnak a következőket:
“A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék múltjukra. Vedd el a múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!”
Talán ennyit a történelmünk meghamisításáról, lelkünk szennyezőiről, a kollektív bűntudat magjának elültetőiről.
“A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék múltjukra. Vedd el a múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!”
Talán ennyit a történelmünk meghamisításáról, lelkünk szennyezőiről, a kollektív bűntudat magjának elültetőiről.
A
kérdéskör egészét, tekintettel a több kötetnyi irodalmára, nincs
módunkban áttekinteni, de végezetül tegyük fel magunknak azt az egyszerű
kérdést: Hová lettek a hunok?
(Tekintsünk
most el a meglehetősen, komolytalan hivatalos verziótól, miszerint
“kihaltak”.) Nem lehetnek máshol, mint a székelyek, avarok, jászok,
kunok, besenyők, magyarok között. Azaz, itt vannak a génjeinkben, a
mindennapjainkban, a mondáinkban, a népművészetünkben és az
életérzésünkben.
Mi magunk vagyunk a hunok!
http://magyarno.com/a-hunok-nem-haltak-ki/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése