Az orosz olajipar keresztúthoz érkezett. S története során ez nem az
első: 1987-ben, a Szovjetunió összeomlása előtt 4 évvel érte el akkori
11.4 millió hordós napi csúcsát, majd innen zuhant 1996-ban történelmi
mélypontra, 6 millió hordós napi teljesítményre. Ám az ország 1999/2000
körüli stabilizálódása után ismét erőteljes növekedésnek indult a
kitermelés, s kis híján elérték a szovjet-korszak csúcsát.
Ám ismét gondok jelentkeztek. Az iparág hagyományos magja, a hatalmas
nyugat-szibériai mezők, melyeket a Szovjetuniótól örökölt az
Oroszországi Föderáció, 2007 óta hanyatlóban vannak. Az ennek ellenére
tapasztalható termelési növekedés (évi 1.6 százalékos átlagban), csak
annak köszönhető, hogy lendületesen fúrják a régi mezőket, valamint az
ország periférikus területein található maréknyi mezőt folyamatosan
fejlesztgetik.
Oroszország eközben Szaúd-Arábiával vetekszik a világ legnagyobb
olajtermelője címért. Ám a két ország között van egy lényeges különbség:
az arab állam tartalék kapacitásokkal rendelkezik, s lényegesen növelni
tudja kitermelését. Oroszország ezzel szemben ilyen teljesítményre már
nem képes, jelenlegi kapacitása határait feszegeti. Sőt, az orosz
olajtermelés az elkövetkező években jelentősen vissza fog esni.
S éppen ez lehet az orosz olaj viharos történetében. Az orosz
kormányzat szakértői már figyelmeztették is Vlagyimir Putyint, hogy ha
nem történnek sürgős intézkedések, a termelés 2020-ra a napi termelés 8
millió hordóra eshet vissza. Ez igen jelentős kérdés nem csupán
Oroszország, hanem az egész világ számára. Oroszország ugyanis a világ
egyik legnagyobb exportőre, napi öt millió hordós termelése a világ napi
termelésének 12 százalékát teszi ki.
Oroszország export bevételeinek felét az olaj teszi ki és ebből
biztosítják a központi költségvetés 40 százalékát, de ezek mögött a
számok mögött egy megkerülhetetlen tény áll: Oroszország az elmúlt húsz
évben a Szovjetuniótól örökölt olajmezőket aknázta ki, de ez a szovjet
örökség kezd elfogyni. Komoly kihívások állnak tehát az ország előtt.
Olyan dolog nem létezik, hogy „könnyű olaj” és az orosz olajipar sokszor
a Föld legkeményebb körülményei között kénytelen működni. De az elmúlt
harminc évben végbement technikai fejlődés lehetővé tette, hogy korábban
elérhetetlen helyekről is olajat lehessen kitermelni. Jóllehet az orosz
olajipar az elmúlt húsz évben már csatlakozott a globális
technológiákhoz és modernizálódott is, de csak bizonyos mértékig. Még
nem merészkedett be a sarkvidéki part menti vizekre, illetve nem használ
olyan nem hagyományos forrásokat az olajtermelésre, mint az olajhomok
vagy az olajpala. Ennek oka egyszerű: nem volt rá szüksége. De az orosz
olaj következő „generációját” már olyan helyekről kell majd kitermelni,
melyek hidegebbek, mélyebbek, távolabb fekszenek és geológiailag sokkal
komplexebbek, továbbá nagyobb technológiai igényük van, mint bárminek,
amivel eddig orosz vállalatok foglalkoztak.
Ha sikerül elkerülni a hanyatlást, az országnak követnie kell a
globális ipar által kijelölt ösvényt. Számos jel utal arra, hogy
Oroszország elindult ebbe az irányba, de a fordulat csak most
következett be. Ennek fényében a Rosznyeft emelkedése, mely az ország
legnagyobb állami olajipari vállalata, s mely éppen most készül
megszerezni a TNK-BP vállalatot, igen jelentős esemény. Ha az ügyletet
jövő évben végrehajtják, a Rosznyeft válik a világ legnagyobb, tőzsdén
is jegyzett olajvállalatává.
Mit jelent ez a jövőben az orosz olaj számára? A Rosznyeft a ’90-es
évek végére egy jelentéktelen állami olajvállalat volt, melyet három
alkalommal is megvételre kínáltak, ám végül mégis az orosz állam nyakán
maradt. De nem sokkal ezután elindult a mai gigantikus vállalathoz
vezető úton.
2002-ben ugyanis az oroszországi privatizáció elérte a 80 százalékot.
Ám Vlagyimir Putyin 2000-es megválasztásával megváltozott a szélirány: a
stratégiai ágazatnak minősülő olaj- és gázipari cégeket elkezdték
állami ellenőrzés alá vonni. Ennek eredményeképpen került börtönbe
2003-ban Mihail Hodorkovszkij Jukosz vezér, akinek cégbirodalmát röpke
két év alatt feldarabolta az állam. A Jukosz legtöbb részét a Rosznyeft
kapta meg, amely így megháromszorozta méretét. Így történhetett meg,
hogy az orosz energetikai ipar ma döntően két állami vállalat, a
Rosznyeft és a Gazprom kezében van. A két vállalat virtuális
monopóliumot élvez az orosz szárazföldön és a felségvizeken, így a
sarkköri part menti övezetekben is.
Önmagában az állami tulajdon se nem rossz, se nem jó. Ez attól függ,
hogy a társaság jól, vagy rosszul működik-e, ez viszont nagyban függ az
adott vállalat vezetésétől, s hogy az milyen kapcsolatokat ápol az állam
vezetésével.
A Rosznyeft vezére, Igor I. Szecsinnek például jó kapcsolatot ápol. Ő
Putyin közvetlen munkatársa már két évtizede és élvezi az elnök erős
támogatását. 2008 óta a Rosznyeft de facto vezetője, aki új irányokba
viszi a vállalatot. Személyesen tárgyalt meg egy sor stratégiai
megállapodást az ExxonMobil, Statoil, Eni és BP vállalatokkal. Ő vezette
a Rosznyeft terjeszkedését Venezuelában és felügyelte a vállalat új,
oroszországi területeken történő kitermelését az ország belsejében, a
sarkkör környékén és az orosz Távol-Keleten.
Szecsin úr szemei előtt azonban a sarkkör jelenti a Rosznyeft számára
a kiteljesedést. Oroszország 11 időzónát átlépő kontinentális
talapzatán óriási kőolaj és földgáz tartalékok lehetnek. Tényleges
mérete bizonytalan, mivel a területnek eddig csupán 10 százalékát tárták
fel. De Oroszországnak és a Rosznyeftnek nincs még kellő tapasztalata a
sarkköri kitermelésben. Nincsenek megfelelően képzett embereik, de a
szükséges technikai tudás is hiányzik. Ráadásul az orosz gépipar sem
tudja őket kiszolgálni, melynek döntő részét még a szovjet korszakból
örökölték, s még nem képes arra, hogy a sarkköri viszonyok számára
megfelelő és ennyire speciális berendezéseket gyártson. Ám Szecsin úr
eltökélt. Nemrég kijelentette, hogy a sarkköri kitermelés „sokkal
ambíciózusabb az ember számára, mint az első séta a világűrben vagy
ember küldése a Holdra.” Ráadásul egy ilyen nagy vállalkozás
végrehajtására csak egy olyan hatalmas állami kézben lévő vállalat
képes, mint a Rosznyeft.
Ám az orosz olaj váratlan konkurenst kapott: új fejlesztés ért be a
világban, melynek segítségével szerte az észak-amerikai kontinensen
elérhetővé váltak az úgynevezett kőbe zárt olajtartalékok. S ez az
Egyesült Államokat a világ leggyorsabban növekvő olajtermelőjévé tette.
Nem sokkal lemaradva követi őt ezen a listán Kanada.
Az ilyen típusú olajkitermelést komolyan figyelemmel követik
Moszkvában, ahol az „olajemberek” és a politikusok gyorsan felismerték a
hatalmas potenciált a maguk számára. Akkor, amikor az örökségbe kapott
mezők kezdenek kifogyni, a kőbe zárt olaj (olajpala és olajhomok) –
elméletileg – reneszánszát élheti. Az orosz olajszakértők közül sokan
már most azt hangoztatják, hogy az arktikus olaj helyett az olajpala és
olajhomok felé kellene fordulnia Oroszországnak is.
De ezek a hangok elhamarkodottak. A palaolaj kitermelése drága (két
hordó kitermeléséhez egyet el kell égetni), környezetromboló, s továbbra
is magas költségekkel jár. A „palaforradalmat” ráadásul kis- és közepes
vállalatok fogják végrehajtani. Következésképpen meg kell várni, milyen
gyorsan fog elterjedni a világban az ilyen típusú olajtermelés. Ez a
kérdés azonban Oroszországban különösen akut, ahol a független cégek a
teljes olajtermelésnek alig 5 százalékát adják és az állami szabályozás
gyakran akadályozza az új technológiák elterjedését.
Így a keresztútnál az orosz döntéshozóknak nem csupán azt kell
eldönteniük, hogy új területeket tárjanak fel és új technológiákat
alkalmazzanak. Az arktikus kitermelés nagy cégeket igényel. De miután
egy évtizedet töltöttek azzal, hogy létrehozzanak egy hatalmas állami
olajvállalatot, az orosz döntéshozóknak koncentrálniuk kell arra, hogy a
lehető legszélesebb körben ösztönözzenek számos innovatív vállalatot és
megközelítést. A megközelítések sokszínűsége segíthet Oroszországnak,
hogy biztosítsa olaja jövőjét.
- The New York Times -(Fordította: oroszvilag.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése