Nemrég újabb illusztris névvel
bővült azon notabilitások köre, akiket a zsidók nem szeretnek, és ezért
antiszemitának minősítenek, akár posztumusz is. Amint azt egy bizonyos
Rafael Medoff elárulta (Los Angeles Times, 2013. április 7.), Franklin
Delanoe Roosevelt is rajta van azon a feketelistán, amelyen a Jahve
kedvencei iránti kötelező hódolat elmulasztásában vétkeseket tartják
számon a jeruzsálemi Központi Cionista Archívumban. Medoff, aki civilben
az amerikai földön gombamód szaporodó holokauszt-kutató gitt-intézetek
egyikének a tótumfaktuma, az Egyesült Államokat a náci Németország és a
fasiszta Olaszország elleni háborúba léptető néhai elnök többnyire
magánkörben elhangzott szavaiból mazsolázik, érezhetően mazochista
élvezettel.
Nem
Roosevelt volt persze az USA egyedüli antiszemita elnöke, hiszen
például Harry Truman is olyan – a valóságtól természetesen igencsak
elrugaszkodó – kitételeket engedett meg magának a naplójában, hogy „a
zsidók nagyon egoisták”, Richard Nixonnak pedig volt képe
„agresszívaknak és gyűlöleteseknek” titulálni őket a fehér házi
irodájában rögzített beszélgetések során. Más kérdés, hogy az
antiszemita Truman ugyanaz, aki – a megvesztegetést, a nyomásgyakorlást
és a zsarolást is beleértve – minden eszközt felhasznált annak
érdekében, hogy az ENSZ Közgyűlésének Palesztina megosztását javasoló
(nem pedig elrendelő!) határozatát minél több országgal elfogadtassa.
Persze
a cionisták gyakran a legvirulensebb antiszemitáknál találtak megértő
fülekre, mivel közös volt az a vágyuk, hogy megszabadítsák a világot a
zsidóság jelenlététől, amelynek mindkét fél szerint a zsidó államban
kellett (volna) összegyűlnie. Azok számára, akik nem táplálnak
különösebb animozitást velük szemben és ugyanolyan állampolgároknak
tekintik őket, mint a többieket, az a gondolat, hogy a zsidók hazája
valahol a Közel-Keleten található, teljesen értelmetlennek tűnik. Ez
viszont egyáltalán nem tetszik a cionistáknak – egyébként teljesen
logikus módon.
Ahogyan
az sem, hogy Roosevelt a jelek szerint megelégedett Németország és
Japán legyőzésével, a holokausztot azonban nem tekintette a
prioritásának, egyébként Churchillhez és De Gaulle-hoz hasonlóan, akik
az emlékirataikban egyetlen szóval sem említik. Hogyan is tehetett volna
másként, amikor olyan jelenségről van szó, amely egy jóval a halála
után sugárzott tévésorozatnak köszönheti az elnevezését és a
reklámozását? Medoff mindenesetre biztos benne, hogy Roosevelt zsidókkal
kapcsolatos személyes érzelmei részben magyarázatul szolgálnak az
Egyesült Államok holokauszttal szembeni (kezdetben legalábbis) igencsak
visszafogott reakciójára.
Példaként
Roosevelt és Churchill 1943. májusi washingtoni találkozójára
hivatkozik, amelyen az amerikai elnök – Henry Wallace alelnök naplója
szerint – a „zsidókérdés megoldása (sic!) legjobb módszerének” a zsidók
egész világon történő szétszórását tartotta, ahogyan azt már a ’20-as
években letesztelte a georgiai Meriwether megyében és Hyde Parkban,
mindenhová csupán négy-öt zsidó családot telepítve, abból a – nyilván
empirikus tényeken alapuló, ámbátor nagyon is antiszemita jellegű –
meggondolásból kiindulva, hogy „ha csak ennyi lenne belőlük, a helyi
lakosságnak sem lenne ellenvetése”.
Medoff
szerint ez a Rooseveltnél is tetten érhető előítélet magyarázta az USA
szigorúan restriktív bevándorlási politikáját a náci Németországból
menekülő zsidók tekintetében, holott az elnök számára minimális
politikai kockázattal járt volna a bevándorlási előírások enyhítése,
vagy legalább az érvényben lévő kvóták kitöltése, amelyek a hitleri
érában évi 26 ezer németországi zsidó bevándorlását tették lehetővé, de
csak elvileg. A gyakorlatban ugyanis alig negyedennyien érkeztek, mivel a
többséget elbátortalanították vagy egyenesen diszkvalifikálták a
túlzóan szigorú bürokratikus előírások.
Ráadásul
Roosevelt notórius visszaeső antiszemitának számít, akinek az ismert
bűnlajstroma 1923-ban kezdődik, amikor a Harvard Egyetem vezetőségi
tagjaként úgy gondolta, hogy túl sok zsidó diák látogatja az egyetemet,
és ezért támogatta a számukat korlátozó kvóta megállapítását. 1936-ban
egy magánbeszélgetés során arra az egészen hajmeresztő inszinuációra
vetemedett, hogy Lengyelország gazdaságát a zsidók uralják, és ennek
tulajdonítható az ott tapasztalt antiszemitizmus. Egy 1941-es
kabinetülésen megjegyezte, hogy az oregoni államapparátus alkalmazottai
között túl sok a zsidó, 1943-ban pedig kormánytisztviselők előtt
kijelentette, hogy a szövetségesek által felszabadított francia
Észak-Afrikában a bennszülött zsidók számát „feltétlenül korlátozni kell
számos foglalkozásban, elkerülendő azokat a sajátos és érthető (sic!)
szemrehányásokat, amelyekkel a németek illetik a zsidókat
Németországban”.
Ráadásul
Roosevelt meglehetősen cinikusan viszonyult a zsidó menekültek
érdekében folytatott lobbizáshoz is, nemes egyszerűséggel „zsidó
nyavalygásnak” minősítve azt, miközben az egyik szenátornak megvallotta
büszkeségét a miatt, mert „nincs zsidó vér az ereinkben”. Leggyakrabban
azonban azt az általánosan elterjedt – de persze minden alapot nélkülöző
– antiszemita sztereotípiát visszhangozta, miszerint a zsidók
„túlreprezentáltak” (overcrowding) bizonyos foglalkozási ágakban, és
túlzott befolyással bírnak. Mintha magát Hitlert hallanánk. Ezzel
azonban még nincs vége a Harmadik Birodalom Führere és az Egyesült
Államok elnöke közötti nézetazonosságnak. Kiderült ugyanis, hogy
Hitlerhez hasonlóan Roosevelt is ellenezte a fajkeveredést, azt
javasolva, hogy a jövőben azokra korlátozzák az USA-ba való
bevándorlást, akiknek „megfelelő fajta a vérük”.
Függetlenül
tehát attól, amit Hitler legyőzésével ténylegesen megtett értük, mára
Roosevelt hovatovább azonos platformra került az előbbivel a történelem
zsidók által felállított ítélőszéke szemében, amely előtt ez alkalommal
Rafael Medoff képviselte a vádat. Mindez akár tanulságul is szolgálhatna
az illetékes elvtársaknak a Zsidó Világkongresszus Budapestre
összetrombitált demonstratív-provokatív szeánsza alkalmából. Sapienti
sat.
MD 2013. V. 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése