Alig egy éve még a transzatlanti piac lehetőségének puszta említése
is automatikusan az összeesküvés-elmélet groteszk vádját vonta bárkire,
aki egy ilyen állítást megkockáztatott, mint általában, ha valaki a
fősodratú média által terjesztett világképpel összeegyeztethetetlen
véleményt képvisel. Hivatalosan ugyanis az Európai Uniót éppen azért
hozták létre, hogy az Egyesült Államok ellensúlya legyen. Igencsak
illetlen dolog tehát megállapítani, ráadásul hivatalos dokumentumok
alapján, hogy az „európai építkezés” valójában az EU és az USA
fúziójában fog végződni.
Ha a hivatalos szövegekre utalunk, akkor a transzatlanti piac
létrehozásának első szakaszát az Európai Gazdasági Közösség (az EU
elődje) és az Egyesült Államok által 1990. november 22-én kiadott
Transzatlanti Nyilatkozat jelenti, amely megteremtette a két entitás
közötti „párbeszéd” intézményes kereteit. Ettől kezdve minden évben
EU-USA csúcstalálkozót szerveztek, két évenként pedig miniszteriális
szintű találkozókra került sor. 1995-ben elfogadták az Új Transzatlanti
Agendát, amely akciótervet és közös célokat fogalmazott meg, mint a béke
előmozdítása vagy a világkereskedelem kiterjesztése. Az 1998. május
18-i csúcson született döntés a két zóna közötti együttműködés
fokozásáról a transzatlanti gazdasági partnerség révén, amely teljesen
világosan a szabad kereskedelem bővítését célozza. A 2007. április 30-i
EU-USA csúcstalálkozón Washingtonban a két fél egy új gazdasági
partnerségről kötött megállapodást az amerikai és európai jogi normák
harmonizálása végett, amelynek feladatát az akkor létrehozott
Transzatlanti Gazdasági Tanácsra (TEC) bízták. Végül pedig 2009. március
9-én az Európai Parlament „csont nélkül” megszavazta a transzatlanti
piac létrehozására vonatkozó előterjesztést, amelynek 45. pontjában
„haladéktalanul felszólítja a partnereket, hogy használják fel a TEC
teljes potenciálját a gazdasági integráció jelenlegi akadályainak
elhárítása és az egységes transzatlanti piac 2015-ig történő
megvalósításához”. Nemrég az EU kereskedelmi biztosa, a belga Karel de
Gucht azon lelkendezett, hogy akár már 2014 közepére realizálódhat a
terv.
Fokozatosan, rafináltan és szép csöndesen, nehogy fellármázzák az
esetlegesen csökönyösködő népeket, eljutottunk egy kiszámíthatatlan
következményekkel járó, gigászi monstrum létrehozásáig. A „fait
accompli” elé állított nemzetek, mint mindig, amikor a világkormány
előmozdításáról van szó, szóhoz sem jutottak. Helyettük ismét csak a
globalista oligarchia döntött – washingtoni és brüsszeli csinovnyikjain
keresztül.
Az évek során gyakorlatilag egyetlen újságíró, szakértő vagy vezető politikus sem kondította meg a vészharangot a transzatlanti piac kapcsán, még azok sem, akik hivatalosan ellenséges érzületet tanúsítanak az EU-val és a NATO-val szemben. A jelenlegi elitek történelmileg példátlan szintet elérő silányságát és gyávaságát tekintve, ez nem is igazán meglepő. Csak két oka lehet az ebben a kérdésben általuk tanúsított fülsüketítő csöndnek: a tudatlanság vagy a parancsszó. Mindenki szabadon dönthet az adekvát válaszról, szabadsága jóformán úgyis csak erre maradt.
Az évek során gyakorlatilag egyetlen újságíró, szakértő vagy vezető politikus sem kondította meg a vészharangot a transzatlanti piac kapcsán, még azok sem, akik hivatalosan ellenséges érzületet tanúsítanak az EU-val és a NATO-val szemben. A jelenlegi elitek történelmileg példátlan szintet elérő silányságát és gyávaságát tekintve, ez nem is igazán meglepő. Csak két oka lehet az ebben a kérdésben általuk tanúsított fülsüketítő csöndnek: a tudatlanság vagy a parancsszó. Mindenki szabadon dönthet az adekvát válaszról, szabadsága jóformán úgyis csak erre maradt.
Néhány hónapja azonban, úgy tűnik, zöld fényt kaptak a médiumok, és
elkezdtek beszélni a transzatlanti piacról. Logikus, hiszen már túl
késő: a folyamat lassan a végéhez ér, és többé nem lehet ellene tenni
semmit. Legfeljebb a kalapunkat emelhetjük meg a bűvészmutatvány előtt.
Politikai prostituáltak már túl sok éve árulják nekünk (önmagukkal
együtt) az Európai Uniót, mint az amerikai szupremácia egyedüli
ellensúlyát. Érdekes érv. Mert végül is mire alapozták? Mi kelthette
volna azt az illúziót, hogy az Európai Unió rivalizálhat az Egyesült
Államokkal? Netán a fogyasztási cikkek, az erkölcsök, a tévéműsorok, a
mozifilmek, az európai kultúra amerikanizálódása? Esetleg csaknem egész
Európa amerikai katonai megszállása? Európa pénzügyi gyarmatosítása a
tőkék szabad áramlásán keresztül, amelyet az uniós szerződések
kényszerítettek ki, és amely a nyugat-európai tőzsdék angolszász
nyugdíjalapok és hedge fundok általi megszállásában nyilvánul meg? A
katonai vazallusszerep „önként és dalolva” történő elfogadása
Koszovóban, Irakban, Afganisztánban, Líbiában, Szíriában?
Ahelyett, hogy az Egyesült Államokkal való szembenállás hordozója
lenne, az európai jog lehetővé tette az előbbi számára, hogy a tőkék
szabad áramlása, a szabad kereskedelem, az adósság monetizációjának
tilalma, a „terrorizmus elleni háború” instrumentalizálása és általában
az európai szuverenitások korlátozása révén szorosabban a markában
tartsa Európát, mint a történelem folyamán bármikor. Idiótának vagy
újszülöttnek kell lenni ahhoz, hogy valaki azt hihesse, az Európai Unió
bármiben is kihívást jelent az Egyesült Államok számára, pedig az
európai áruló elitek ezzel a maszlaggal adagolták be az európai
egységgondolat és a velejáró bürokratikus hercehurca keserű piruláját.
Végül is mi másra lehetne számítani? Elég csak az európai országok
jelenlegi lerobbant állapotára és az USA-val szembeni kisebbrendűségi
érzésükre gondolni. Az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok
kapcsolatában alapvető változás történt, mivel mára az előbbi lett az
utóbbi gyarmata, és ráadásul mazochista élvezetet talál benne: valójában
az EU beépített ellensége, ami egyáltalán nem okoz neki lelki
komplexust, hiszen gyakorlatilag az egész történelme során a kontinens
ellenében pozicionálta önmagát. Németországot a második világháború után
megszállta az USA, és mindmáig félgyarmati sorban tartja.
Franciaország, amely egykor döntő segítséget nyújtott az amerikai angol
gyarmatok függetlenségének kivívásához, Nicolas Sarkozy
atlantista-cionista rezsimje alatt vált az USA vazallusává. Olaszország
egyfajta esztétikus-erotikus vonzalomból már régóta behódolt az USA-nak.
Lengyelország történelmi okok miatt szívesebben lenne az USA, mintsem
az EU tagállama, Románia pedig olyan messzire ment a szervilizmus útján,
hogy szerződéses börtönként szolgál az USA számára dzsihádisták fogva
tartásához.
Ezekkel építeni Európa-erődöt? Sokkal inkább a transzatlanti piac
juhakolja való nekik, Samu bácsival, mint birkapásztorral.
MD 2013. V. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése