Ahhoz, hogy megértsük, mi történik a két Korea határán, az elmúlt
tizenkét év kontextusába kell helyeznünk az eseményeket. Két nagyhatalom
viaskodik egymással, az egyik ereje már hanyatlóban, de annál
veszettebbül acsarkodik, jól tudván, hogy neki már befellegzett, csupán
idő kérdése az egész; a másik ereje teljében, nyugodtan és
visszafogottan viselkedve, mert tudja, hogy az idő neki dolgozik, és a
felemelkedése törvényszerű. Egyik oldalon az USA, a Nyugat béna kacsája
és az Atlanti Szövetség beteg embere, vele szemben Kína, a világgazdaság
lokomotívja, amelynek a GDP-je 2025-re meg fogja haladni az Egyesült
Államokét.
2001. október 7-én a jenki vandálok betörtek Afganisztánba, a Föld
egyik legszegényebb feudális államába (45 év életkilátás, 585 dollár
éves átlagjövedelem), amely sohasem támadott meg egyetlen más országot
sem, különösen nem az USA-t, már csak azért sem, mert ez utóbbi némileg
kívül esik a kalasnyikovjai lőtávolságán. Afganisztán végzete az, hogy
neokolonialista háború színtere volt, ahol a végnapjait élő szovjet
szociálimperializmus és az ugyancsak hanyatló amerikai imperializmus (és
kreatúrája, az al-Kaida) csapott össze egymással. Véres geostratégiai
konfliktusuk aktuális-efemer eredménye Hamid Karzai bábkormánya,
amelynek a hatalma nem terjed túl Kabul néhány kerületén. 2013-ban még
mindig 130 ezer külföldi katona, köztük 90 ezer amerikai tartja
megszállva ezt a középkori zárványt, ennek ellenére a területe 72
százaléka az afgán ellenállás ellenőrzése alatt áll (az ICSD nevű
think-tank 2009. januári jelentése szerint), miközben az amerikai
megszállás eddigi költségei meghaladják a 600 milliárd dollárt.
2003 januárjában a visszaeső agresszor George W. Bush az egyik
repülőgép-anyahajó fedélzetén kürtölte világgá az amerikai szoldateszka
újabb „hőstettét”, Szaddám Huszein rezsimjének megdöntését, amely több
százezer halálos áldozatot követelt az iraki polgári lakosság körében,
és egyetlen eredménye az lett, hogy a régió egyik utolsó szekuláris
berendezkedésű államát törzsi-vallási ellentétektől szabdalt és ráadásul
sííta vezetésű (tehát gyakorlatilag Irán-párti) kalifátussá
változtatta. De oda se neki, két démont már likvidáltak a kínai sárkány
barátai közül, és rövidesen a harmadik következett.
Líbia megtámadásának ürügyét akkor találták ki, amikor beköszöntött
az „arab tavasz”. 2011 februárjában az amerikai és brit
titkosszolgálatok által támogatott rojalista bandák fellázadtak Kadhafi
ellen Bengáziban, amelyet NATO-bombázás követett az ENSZ BT
hozzájárulása és az emberiség nagy részének közönye mellett – akárcsak
az előbbi esetekben. Több hónapig tartó véres harcok után a líbiai nép
megadta magát az észak-afrikai és más arab országokban nyugati és
szaúdi/katari pénzen verbuvált zsoldosoknak. Ezzel a „Gonosz
tengelyének” harmadik madara is a nyugati Leviatán feneketlen bendőjébe
került, nem sokkal azután, hogy Sarkozy Párizsban egy végső
erőfeszítéssel hiába próbálta eltántorítani Kadhafit új (kínai)
szövetségesétől, aki ezúttal is zokszó nélkül hagyta lenyelni ezt a
kebelbarátját is. (Kínának a jelek szerint van még jócskán tanulnivalója
a globális nagypolitika területén.) A líbiai NATO-intervenció második
évfordulójára nem sok szót vesztegettek a nyugati médiumok, amelyek
korábban annyira aggódtak a líbiaiak biztonságáért és emberi jogaiért.
Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen a jelenlegi Líbia a szétesés
határán van, ahol az állampolgárok éppen azoknak a milíciáknak váltak a
zsákmányaivá, amelyek állítólag Kadhafi zsarnokságától akarták megvédeni
őket.
Samu bácsi ezután Szíriát akarta bekebelezni, ez a falat azonban –
legalábbis egyelőre – megakadt a torkán, mert Oroszország mint
rekonstrukció alatt álló imperialista hatalom nem volt hajlandó
feláldozni szövetségesét. Amikor a kiéhezett amerikai, brit és francia
imperializmus Bassár el-Aszad ellen szervezett „demokratikus”
államcsínyt, az orosz-kínai tandem közbelépett, és megálljt parancsolt
az ENSZ BT szokásos cinkosságának. Így a BT nem fedezhette a mészárlást,
amelyet az USA és legodaadóbb hűbéresei (Egyesült Királyság, Kanada,
Franciaország, Németország, Hollandia, Belgium) szponzoráltak sameszaik,
az integrista Törökország, a szalafista Katar és a wahabita
Szaúd-Arábia révén, csatasorba állítva dzsihadistáikat, hogy elvigyék az
iszlám saria „szabadságüzenetét”, egyik nap az imperialisták
zsoldosaiként, másnap halálra üldözött terroristaként, ma a szíriai
népet sújtó véres atrocitások tetteseiként, de mindig az amerikai
imperializmus pillanatnyi szükségleteinek megfelelően.
Most pedig Észak-Koreán a sor – rögtön Irán előtt, amelyet az
amerikai imperializmus ugyancsak a „nemzetközi közösség” szégyenpadjára
akar ültetni. 2013. február 12-én a KNDK sikeres atomfegyver-kísérletet
hajtott végre, 2006 és 2009 után immáron a harmadikat, hogy „megvédje
szuverenitását és nemzetbiztonságát”. Ezután a nemzetközi média
szokásához híven gátlástalan háborús pszichózist gerjesztett, azt
állítva, hogy „Peking és Washington szövetkezik Észak-Korea
atommentesítésére”. Valójában a kínai diplomácia az egész koreai
félsziget atommentesítésére törekszik, ami ugyebár egészen mást jelent.
Szó sincs tehát a KNDK egyoldalú lefegyverzéséről és
kiszolgáltatásáról az amerikaiak kénye-kedvének, akik 1950 és 1953
között már lerohanták és lerombolták az országot (kétmillió halott). Már
csak azért sem, mert nem az észak-koreaiak tárolnak atomfegyvert az USA
határán, hanem éppen fordítva. Az igazi kérdés az, hogy egy kis
országnak joga van-e megvédenie önmagát, akár minden eszközzel, ha egy
3500 atomtöltettel állig felfegyverzett, arrogáns szuperhatalom
fenyegeti, amely a múltban már bevetette ezeket a tömegpusztító
fegyvereket civilek ellen? Nyilvánvaló módon Irán is azért kacérkodik az
atomfegyverkezés gondolatával, mert elrettentő nukleáris erő híján
kiszolgáltatva érzi magát egy többszörösen visszaeső háborús bűnösnek.
Teljes joggal, amint azt az utóbbi tizenkét év története is eklatánsan
bizonyítja.
MD 2013. V. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése