A
mai magyar kulturális életben egyre láthatóbban meg mutatkozik annak a
gondolati irányzatnak a hatása, amelynek képviselőit gyakran szokták
»organikusoknak« vagy »szerveseknek« nevezni. Ez a hatás – amely főként a
nem hivatalos néprajz, a nem akadémikus magyar őstörténet és
történelem, az építészet és a képzőművészet terén nyilvánul meg – nem
kizárólag negatív, de nem is pozitív. Az iskola létjogosultsága azzal
kapcsolatos, hogy fő képviselői felismerték: sem a történelmet, sem a
művészi alkotásokat, de még a paraszti kultúrát sem lehet kizárólag
pozitivista és racionális eszközökkel, materialista és racionalista
módon kutatni. Szükség van feltevésekre, összehasonlító módszerekre,
egyetemes szellemi összefüggésekben való analogikus gondolkozásra,
intellektuális intuícióra is. Az ember nem csupán érzéki és racionális
lény – kultúrája sem csak ilyen –, hanem lénye középpontjában, lényegét
tekintve érzék- és észfeletti. A »szervesek« ismét elővettek bizonyos
témákat, amelyeket a bennfentes néprajztudomány, a művelődés- és a
művészettörténet addigra privilégiumaivá tett és egyszersmind
eljelentéktelenített. A jó ideje terméketlen akadémikus
megközelítésekkel ellentétben – mind módszertanilag, mind az
eredményeket tekintve – termékeny módon nyúltak ezekhez. Ezt követően
azonban sok minden történt, ami miatt az általuk kifejtett hatás nem
tekinthető pozitívnak. Egyrészt, kutatásaik eredményeit
végeredményekként kezdték beállítani, fő képviselőik magyar
»prófétákként« léptek föl, akiknek a szava megdönthetetlen. Másrészt,
eltértek kutatási módszereik eredeti, említett irányától. A metodika nem
a racionális és az azt meghaladó maradt, hanem egyre többször szinte
teljesen mellőzték a racionális tényezőt. Ennek következményeként
megjelentek például az ősi eredetű, ám teljesen New Age-es módon
használt kutatási eszközök, az »ingázás« és más effélék is. Az
észfeletti megragadására irányuló törekvések esztelenné és érzelgőssé
váltak, a szupraracionalizmus irracionalizmussá lett. Néhány
megnyilatkozás egyenesen a leggyengébb hóbortos okkultista körök
megnyilvánulásaira emlékeztet. Ráadásul nemcsak »népieseknek«, hanem
»nemzetieknek« állítják be magukat, fokozva az amúgy sem kis politikai
zűrzavart.
Tehát,
ha nem is szükségszerűen mindenütt, de az utóbb említett dolgok is
együtt járhatnak azzal a kulturális befolyással, amit a kortárs magyar
társadalomban a »szervesek« elérnek. Vitathatatlanul pozitív a modern
ember figyelmét ősei kultúrájára irányítani és ezzel számára művészeti,
életmódbeli, világnézetbeli, kutatási és még magasabb irányulásbeli
perspektívákat nyitni. Korántsem mindegy azonban, hogy ez milyen módon
történik. Egy efféle hatással sok más, nem kívánatos befolyás is együtt
járhat. A »szerves iskola« szeret például belekotyogni olyasmikbe is,
amihez képviselői láthatóan nem igazán értenek: történelmi, politikai,
vallási, asztrológiai és más kérdésekbe, amelyeket gyakran válaszol meg
torz módon folklorisztikus, paraszti elfogultságuk és egyoldalúságuk.
Tekintettel arra, hogy az irányzat hatása a jövőben valószínűleg
növekedni fog, továbbá arra, hogy a nem kívánatos hatásoknak – amennyire
az lehetséges – az elejét kell venni, itt néhány alapvető elméleti
elhajlásra és eltévelyítésre szeretnénk felhívni a figyelmet.
Sokat
elárul az irányzat mélyebb szerepéről, hogy milyen módon érti és
képviseli a szervesség eszméjét, azt az eszmét, amelynek alapján
megnevezik. Zavarba ejtő, hogy erre vonatkozóan nem találunk részletes
elméleti kifejtéseket, csupán néhány mondat és bekezdés utal arra, mit
is értenek szervesség alatt. Ez nem tűnik többnek annak a New Age-es ízű
hangoztatásánál, hogy őseink »természeti« emberek voltak, akik a
látható természettel és a látható kozmosszal – szentimentális értelemben
véve – »bensőséges« viszonyban éltek. Fő programpontjuk is az, hogy a
»hagyományokhoz hű« embereknek ugyanígy kell élniük, ezt a látható
természettel való szoros kapcsolatot kell követniük. »(…) a népművészet
jelrendszere (…) nem ismer külön, egymástól egyetlen pillanatra is
függetleníthető természeti, illetve társadalmi rendet. Durvábban, mához
szólóbban fogalmazva: nincs az az önmagában ésszerűnek tűnő
társadalom-szerveződési ritmus, amely, ha alapvető természeti ritmusokat
(…) sért meg tartósan, lábra kaphatna (…) a közösségi társadalomban. A
“legyőzzük a természetet” lózung ugyanis abban az esetben lenne csak
ésszerűnek mondható, ha két, egymástól függetleníthető természetet
tételeznénk fel: egyet mibennünk magunkban, és egyet, a legyőzendőt,
rajtunk kívül. A rideg valóság viszont az, hogy nincs két természet!
Ugyanaz az egy munkál bennünk, ami körülöttünk, és ha ez utóbbit
“leigázzuk” – magunkat bénítjuk meg, torzítjuk el, esetleg pusztítjuk ki
végérvényesen.« (Pap Gábor: Természet és társadalom viszonya a magyar
népi műveltségben. Őshagyomány, 8. sz.) A »szervesség« tehát a
körülöttünk lévő természettel való »szerves« kapcsolaton alapulna. A
természet e felfogás szerint kizárólag pozitív, sőt az abszolút
pozitívumnak tűnik. A régi ember állítólag e kapcsolatból merítette
tudása legjavát. »Műveltsége« ezért szerteágazó »szerves műveltség«.
Nekünk is a természetet »modellezve« kellene megalkotnunk például a
környezetünket, hiszen a parasztember is ezt tette, aki a látható
kozmosz mintájára megteremtett tárgyakkal »üzent« számunkra. »(…)
képtelenségnek tűnt számomra, hogy a természetben élő ember művészetét
rendszertelen primitív képzelgés, babonás félelem, vagy az ún. “díszítő
ösztön” hozta létre és tartotta fönn folyamatosan évezredeken át,
alapjait tekintve változatlanul.« (Molnár V. József: Bevezetés az
organikus jelek világába. Őshagyomány, 9. sz. Vagy uő: Világ-virág. A
természetes műveltség alapjelei és azok rendszere. Budapest, 1996.) E
több tekintetben jogos felfogás az irányzat képviselőit olyan
hozzáállásra késztette, mintha az említett dolgok soha, a legalsóbb
társadalmi rétegek és a legalacsonyabb rendű kultúrák eseteiben sem
játszottak volna szerepet. A földműves, az állattartó mindig
»mondanivalóját«, a legfontosabb ismereteit rögzítette és adta tovább a
tárgyakon. Hogy mi volt ez az üzenet? A külső természettel, a látható
kozmosszal való »szerves« kapcsolat.
Mindez
viszont egy jobb érzésű parasztemberre és pásztorra nézve is degradáló,
hiszen a természeten túlival, az érzékek felettivel miért ne lehetett
volna – valamilyen fokú – kapcsolata? Miért kell e természettel való
»szerves« kapcsolatot és a kozmológiai ismereteket abszolút érvényűnek
beállítani? A »szervesek« szerint a négy égtáj így »állandóbb« volt
Istennél a régi korok minden magyarja számára.
Nem
lehet tagadni, hogy az alacsonyabb rendű kultúrák és az alsóbb
társadalmi rétegek eseteiben ez a külső természettel és látható
kozmosszal való kapcsolat akár a legmeghatározóbb is lehetett. A logika
legelemibb szabályai azonban megkövetelik, hogy ne ezt abszolutizáljuk,
tételezzünk fel ennél többet is.
Ha
a »szervesek« például más, sokkal pontosabban ismert hagyományú nomád
népek felfogásait is hajlandóak volnának figyelembe venni,
feltárulhatott volna számukra, hogy az eredeti nomád népek a külső
természetet nem önmagában véve, hanem teofániaként tisztelték, vagyis
Istennek, a Természetfelettinek a részleges formában történő
feltárulásaként (ld. Arthur Versluis egyszerűsítő formában megírt
könyvét, az Indián hagyományokat. Budapest, 2001.). A Természet egészét a
Természetfeletti foglalja magában, amely nélkül az előbbi léte
elképzelhetetlen. Így a Természetfeletti nem csak »természetellenesként«
képzelhető el – mint ahogy a szóban forgó irányzat képviselői teszik –,
mert ekkor nem állna valóban a Természet felett. Mindemellett viszont,
mivel a Természetfeletti több, mint a Természet egésze, ez utóbbi
legyőzésének a nem modern, nem kizsákmányoló értelemben vett szellemi
képességét is magában foglalja az, ami a legtöbb.
Egyébként
az organikusság, a szervesség autentikus eszméje is megköveteli, hogy
ne kizárólagosítsuk a természettel való kapcsolatot, annak még a
legmélyebb formáit se.
A
szervesség eredeti ideája az emberi testtel és annak ontológiai
helyzetével áll összefüggésben. Az ember testi szervei szoros és élő
kapcsolatban állnak egymással. Egyrészről úgy, hogy konkrétan
érintkeznek egymással, konkrétan kapcsolódnak egymáshoz, másrészről úgy,
hogy a konkrét szervi kapcsolatok láncolatán keresztül az egymástól
távol álló szervek és szervrészek is szerves összeköttetésbe kerülnek.
Az emberi test – mint a tényleges, élő és hierarchikus kapcsolatok
egésze – így minden kapcsolat megértéséhez, minden kapcsolódás
megszervezéséhez mintául szolgált. Önmagukban véve az emberi test szervi
és szerves kapcsolatainak azonban nincs semmilyen magasrendű értelme és
küldetése. Ezeket csak azáltal nyerik el, ha a szerves kapcsolatok és
kapcsolódások sora mintegy tovább folytatódik a fizikai szerveken túl.
Ha a test – analogikus értelemben vett »szerves« módon – a lelki
régiókon át a szellemhez, majd az abszolút szellemhez kapcsolódik,
amelytől ekkor a test legkisebb pontja sem marad független. Vagyis a
szervességnek csak is akkor van értelme, ha abban a hierarchikusság és
egy teljes hierarchia is jelen van; akkor, ha – az emberi test
példájának keretei között maradva – az alacsonyabb rendű szervek vagy
sejtek hosszas áttételeken keresztül, de kapcsolatban, összeköttetésben
állnak a szívvel és a fejjel, a magasabb rendű szervekkel, egészen a
legmagasabb rendűig elmenve. Ha ez a két kritérium nem teljesül, akkor
nem valósul meg az organikusság, a szervesség eredeti értelemben vett
ideája. Vagyis a legmagasabb rendűig elmenő hierarchia-igenlés nélkül
nem a szervesség valósul meg, és az csak álca.
Ennek
dacára, az úgynevezett szervesek nem ismernek többféle természetet. Nem
ismernek a látható természetnél magasabb rendűt. És ha ismernék is a
Természet vagy a Kozmosz egészét, akkor is csak afelé akarnák irányítani
a figyelmet. Nem ismerik a Természetfelettit. Nem ismerik – vagy úgy
tesznek, mintha nem ismernék – a paraszti kultúránál magasabb rendű
kultúrákat sem. Tagadják a néphagyományok »udvari« és »egyházi«,
úgynevezett magas művészetekkel és kultúrákkal való kapcsolatait is. Így
viszont nem lehet valami teljesen organikus.
A
magunk részéről nem tartjuk vitathatónak, hogy lehetséges
néphagyományról és egy más tekintetben magyar hagyományról is beszélni. A
hagyomány kifejezés alkalmazása önmagában még nem jelenti azt, hogy
használói kifejezetten szellemi – tehát kulturális hagyományokat
meghaladó – hagyományt értenének alatta. Ezért egy ilyen szóhasználatért
önmagában véve még nem marasztalható el senki. Csak akkor lehetne
elítélni itt valakit, ha a néphagyományt, vagy az úgynevezett magyar
hagyományt kifejezetten szellemi hagyománynak állítaná be, ezt azonban
általában nem merik megtenni, legfeljebb közvetett módon sugallják a
legbutábbak számára. Ami miatt egyértelműen el lehet és el kell
marasztalni, az az, hogy magából a szervesség eszméjéből következően
különböző hagyományformákról kellene beszélni, oly módon, hogy minden
egyes hagyományformából a magasabb rendű hagyományok felé átjárás
legyen, hiszen mindenfajta hagyomány magasabb hagyományok létéből
következően van, az azokkal való szerves kapcsolat révén jött létre.
Egyszerűen képtelenség volna például művészeti hagyományokról, vagy akár
polgári konvenciókról beszélni, ha szélesebb értelemben vett kulturális
hagyományok nem léteznének. Vagy kulturális tradíciókról és
tradicionális kultúrákról, ha nem léteznének vallási hagyományok (olyan
vallási hagyományok, amelyek a sámánizmus helyi formáinak vallási
vonatkozásait messze felülmúló módon vallási hagyományok; az úgynevezett
világvallások vallási hagyományaira gondolunk itt). De nem
beszélhetnénk vallási tradíciókról sem, ha ezek mögött nem álltak volna
sokkal ősibb, sokkal inkább tanítás-központú, szellemi–metafizikai
tradíciók. Ha tehát a »hagyomány« és a »hagyományosság« gondolata
mellett valóban ott állna a szervesség eredeti gondolata, akkor a
hagyományok e különböző formái és hierarchiájuk mindig tiszteletben
lennének tartva.
Ekkor
a paraszti–népi hagyományok sem lennének kizárólagossá téve és mindenek
fölé emelve. Úgy mutatnák be őket, mint amelyekből átjárás nyílik a
nemesi és az egyházi hagyományokba, mint ahogy ezekkel minden
néphagyomány – ilyen vagy olyan módon – valóban kapcsolatban is állt.
Egy
effektív szervesség és effektív hagyományosság esetében a nemzeti
hagyományokról is oly módon beszélnének, hogy azoknak más nemzetek
hagyományaival való szerves kapcsolata szintén nyilvánvalóvá válna.
Hiszen a különböző nemzeti hagyományok mögött mindig olyan szellemi –
valóban egyetemes és valóban nemzetekfeletti – hagyományok álltak,
amelyekre minden eredeti nemzeti hagyomány, így a magyarság originális
hagyományai is nyitottak voltak.
Mindehhez
azonban valóban szervesnek és valóban tradicionálisnak kellene lenni.
Fel kellene számolni a hierarchia- és a tekintélyellenességet; mellőzni
kellene a 70-es évek jellegzetesen népművelői kifejezéseit; az érzelgős
mászolygásokat; a posztmodern stíluselemeket; és még nagyon-nagyon
hosszan sorolhatnánk, hogy mi mindent. De főként a tiszta
spiritualitásra kellene összpontosítani.
Ami
e nélkül marad, az egy pusztán lefelé nyitott, felfelé zárt, kétszáz
évvel korábban még soha-nem-volt »néphagyomány«; egy részleges,
bánatunkra eltorzított, össznacionális és nemzetekfeletti
szellemi–metafizikai kapcsolataitól elvágott, állítólagos »magyar
hagyomány«.
HORVÁTH RÓBERT - Sacrum Imperium - Kard Kereszt Korona Szövetség
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése