Európa új keleti politikája

Németország regionális lehetőségei és globális felelőssége

Múlt júliusban, a berlini Tiergartenben kétszázezren gyűltek össze, hogy ovációval fogadják Barack Obama amerikai elnökjelöltet, aki annak a szabadságnak az eszméjéről beszélt, mely megalapozta az Egyesült Államok és Nyugat-Németország kapcsolatát a hidegháború idején - írja nagy tanulmányában Constanze Stelzenmüller, a Foreign Affairs hasábjain. Most, hogy Obama már elnök, Németország - mint Európa kulcsállama - vajon csatlakozik-e Amerikához abban a küzdelemben, melyet az a globális kihívások és fenyegetések ellen folytat?

Számos oka van a németeknek, hogy elfogadják e felkérést. Ha jobban szétnézünk, az európai államok vezetői magatehetetlenül szemlélik a körülöttük zajló eseményeket, teljesen lefoglalja őket az a vita, mely az unió reformjáról szól. Nagy-Britannia miniszterelnöke, Gordon Brown, annak ellenére, hogy bizalmat szerzett a gazdasági világválság következményeinek kezelését illetően, teljességgel passzívnak bizonyul mind az unió, mind pedig a transzatlanti kapcsolatok vonatkozásában. A francia elnök, Nicolas Sarkozy pedig, annak ellenére, hogy nagyobb transzatlanti elkötelezettséget mutat, mint bármely eddigi elődje, nem képes tartós koalíciók megteremtésére az EU-n belül, ráadásul még országát sem tudja meggyőzni a gazdasági modernizáció nélkülözhetetlenségéről.

Hasonlóképp sok oka van annak is, hogy Obama joggal tekinthet úgy Németországra, mint az öreg kontinens vezető államára. Ez, népességét tekintve, a legnagyobb az Unión belül a maga 82 millió polgárával; fekvése centrális, ráadásul - a krízis dacára - egyike a világ legnagyobb exportőreinek. Németországnak sikerült meggyőző módon feldolgoznia rettenetes szerepét a második világháborúban, és ez az önvizsgálat erőteljes demokratikus rendet teremtett. A két német terület 1990-es egyesítése, illetve szuverenitásának teljes visszaszerzése óta Berlin növekvő külpolitikai aktivitást mutat, mintegy 6500 katonával vesz részt külföldi közös missziókban, a Balkántól Afganisztánig. Ez utóbbi vonatkozásában, épp a múlt októberben hagyott jóvá a Bundestag újabb 1000 katonát béketeremtő célokra. A németek teljesen felülvizsgálták addigi külpolitikai törekvéseiket, és aktívvá váltak olyan zónákban is, amelyek addig figyelmüket elkerülte, így Grúziában, Iránban; sőt vezető szerepet kívánnak játszani olyan globális ügyek megoldásában is, mint a klímaváltozás. Egyszóval, Németország tényleg jó útion halad afelé, hogy - amiként azt az idősebb Bush elnök 1989-ben felvetette - Európa vezető hatalmává váljék.

Ám, hogy ezt elérhesse, Angela Merkel kancellárnak számos jelentős akadályt kell még elhárítania. Miközben egy gazdasági krízisprogramot igyekszik megvalósítani, egybe kell tartani egy ideológiailag heterogén nagykoalíciót, és mindeközben tucatnyi tartományi választással kell szembenéznie, nem is beszélve a szeptemberi szövetségi parlamenti választásokról. Mindemellett eleget kell tennie Obama elnök azon felszólításának, hogy növelje a nemzetközi biztonsági missziókban való részvételét, ami transzatlanti kapcsolatainak hitelét képezi, ugyanakkor e szerepvállalást a lakosság hasonlóképp növekvő szkepticizmusa kíséri.

Fontos próbatétel még az Oroszországhoz fűződő viszony kezelése, minthogy a két állam kapcsolatai jelentős és mély történeti háttérrel rendelkeznek. Németország Moszkva legjelentősebb gazdasági partnere, elsősorban az energiaellátás területén; az orosz gáz és olajkitermelés egyharmadát Németország veszi meg. Mindeközben tudatában kell lennie annak, hogy Oroszország felől ismét katonai kihívás fenyegeti Európát, amire a Kreml a 2008. augusztusi grúziai támadásával szolgáltatott bizonyságot. Nemkülönben Dmitrij Medvegyev orosz elnök kihívó magatartása, mely Amerika európai rakétavédelmi terveire válaszolt, kilátásba helyezve támadórendszerek állomásoztatását a volt Königsberg térségében (ma Kalinyingrád). De a legfőbb kihívás az egész Nyugat - és ezen belül elsősorban Németország számára - politikai és nem katonai természetű. Nacionalista indulatoktól fűtve, Moszkva kész bármit megtenni, hogy távol tartsa Európát és az Egyesült Államokat a „közel külföldtől", azaz a volt szovjet befolyási övezettől. A legborúlátóbb szcenáriók szerint Oroszország térségi és globális ambíciói visszavethetik a demokratikus reformokat Európa keleti határain, ismételten szembeállítva Európát és Amerikát.

Ha Oroszország befolyást kíván szerezni Európában - márpedig egyértelműen erre törekszik -, azt leginkább a német kapcsolat révén valósíthatja meg. A német politikacsinálók azon törekvése, hogy „stratégiai partnerségi viszonyt" alakítsanak ki Moszkvával, Németországot a Kelet és a Nyugat közötti élesedő ellentét középpontjába állította. Mindez különös felelőséget helyez a mai német vezetés vállára. A „régi" német kérdés megoldódott: nem kétséges, Németország a Nyugat nemzetei által alkotott csoportosulás szerves és megingathatatlan része. De az új, 21. századi „német kérdés" megválaszolása még várat magára, ráadásul egyre sürgetőbb módon: Képes és kész-e Németország felhasználni a rendelkezésére álló komoly befolyást arra, hogy megváltoztassa az orosz magatartást, és hogy ellenálljon Moszkvának, ha az szükségessé válik?

Normalizálódás

A német egyesítést követően közkeletű volt az a vélekedés, hogy az új, egységes állam akkor válik szuverenitás szempontjából „felnőtté", ha képes és kész katonai erőt alkalmazni. Ennek a próbának az ideje 1999-ben jött el, amikor Berlin csatlakozott a NATO szerbiai légi akcióihoz. Az akkori kancellár, Gerhard Schröder megfogalmazása szerint a német külpolitikai ezzel ismét „normális mederbe terelődött".

Azóta több ezer német katona segítette az afganisztáni béketeremtés folyamatát a NATO keretén belül, 2006-ban pedig egyenesen Németország vezette az EU békefenntartó misszióját a Kongói Demokratikus Köztársaságban. 2006-ban a libanoni pertokhoz érkeztek német hadihajók, utóbb pedig a Szomáliát övező tengerszakaszra. Szükséges volt visszatérni a katonai megoldásokhoz, hogy az új külpolitika révén normalizálódjék az országról kialakított nemzetközi összbenyomás, még akkor is, ha ezt Berlin és a politikai elit vonakodva és nem mindig szívesen tette.

Az viszont semmiképp sem állítható, hogy ezenközben paradigmaváltás történt volna a német hadseregben. A német politikai elit idejekorán kinyilvánította: a Bundeswehr csak olyan katonai vállalkozásokban vesz részt, melyek nem szabálynak, hanem kivételnek minősülnek, azaz a háborús tömegmészárlás megakadályozását szolgálják, miként az történt Boszniában vagy a tálibok uralta afganisztáni területeken. A 20. században játszott bűnös és szégyenletes német szerep után egy ilyen önkorlátozás morális kötelessége volt az országnak. Mindazonáltal a politikai elit elmulasztotta a lehetőséget, hogy erről a közvéleményt szélesebb körben is meggyőzze, rámutatva: a külpolitikai lépéseket nem lehet fehér-fekete döntésekként felfogni, és az a szerep, amit Németország a 20. században betöltött nem azonos azzal, amit - szövetségesi, azaz uniós vagy NATO-kötelékben - épp a tömegmészárlások megakadályozása véget ma betölt.

Mindennek árát elsőként 2001-ben kellett megfizetni, amikor Macedónia a polgárháború szélére sodródott, és az a veszély állt fönn, hogy ezzel destabilizálódik az egész közép-balkáni térség, és a menekültek elárasztják Nyugat-Európát. Schröder kancellár akkor arra kényszerült, hogy ellenzéki szavazatok segítségével biztosítsa a Bundestag jóváhagyását egy rendkívül szerény, macedóniai NATO-EU katonai misszióban való részvételre. Ezt követte a New York-i ikertornyok elleni támadás, ami megindította az Egyesült Államok támadását az afganisztáni tálib rezsim ellen, Schrödernek pedig csak úgy sikerült ismét parlamenti támogatást szereznie az afgán katonai misszió jóváhagyásához, hogy bejelentette: ha pártja nem áll e kérdésben mellé, ő lemond.

Miért bizonyult ilyen nehéznek megváltoztatni a németek hozzáállását? A második világháború utáni, az erő alkalmazását tiltó tabu csak egy a lehetséges magyarázatok közül. A másik a 9/11-i támadás, illetve a terror ellen meghirdetett amerikai háború, ami sokkolta a német közvéleményt, hisz az addig a rendkívül óvatos külpolitikai lépésekhez, a gondos, megfontolt és megtervezett válaszokhoz volt szokva. Mindezt felerősítette az azt megelőző negyven esztendő úgynevezett „korlátozott német szuverenitása", amely megfosztotta az országot és a közvéleményt attól, hogy ilyen mérvű felelősséget magára vállaljon.

Az elmúlt években a német kormány komoly erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze a közvéleményt: csapataik állomásoztatása Afganisztánban a vállalt közös - európai és nyugati - értékeken alapszul, ugyanakkor közvetlen érdeke is Németországnak az efféle szerepvállalás. E tekintetben a pártok között nem volt nézeteltérés, valamennyi német parlamenti párt - szakértői szinten - egyetértett ezzel. Mindazonáltal ma, pár hónappal a szeptemberi választások előtt, újabb csapatok felajánlása az afganisztáni békefolyamat biztosítására több politikai tőkét emésztene fel, mint amennyit Angela Merkel, illetve a koalíció felvállalhat.

Ám az nem kétséges, hogy Németországnak sikerült átlépnie azt a határt, ami korábban megakadályozta a katonai fellépésekben való részvételt; egyértelmű, hogy a jövőben katonai erejének bevetése nem a képességeitől függ majd, hanem politikai döntés kérdése lesz.

A puha hatalom

A németek által korábban preferált külpolitikai eszköztárat, mint amilyen a „civil szféra ereje" vagy a „puha hatalom", erőteljesen megkérdőjelezte az orosz militarizmus újjáéledése. A második világháború után a német identitás és politikai legitimitás szerves részévé vált az elkötelezettség a multilateralitás, a nemzetközi és az emberi jogok mellett. Sőt az is, hogy e modellt exportálni kell. Ez késztette arra a német vezetést, hogy támogassa a dialógust, a jog érvényéről folytatott eszmecseréket, a kulturális kontaktusokat, különösen Oroszországgal. A külügyminiszter által 2006-ban meghirdetett stratégia, a „közeledés a gazdaságok összekapcsolása révén" is ezt tükrözte. Tartalmában ez persze semmiben sem különbözött a harminc évvel korábban, Willy Brand által képviselt úgynevezett Ostpolitik-tól. Berlin jelenlegi, elkötelezettségre épülő politikáját az a hit alapozta meg, hogy Oroszország bevonása egy, az európai játékszabályokat tiszteletben tartó világba a német „puha hatalom" győzelmének ékes bizonyítéka lehet. Ugyanakkor a múlt nyáron, a Grúzia és Oroszország között lezajlott háború kellemetlen meglepetése megkérdőjelezi ennek a hitnek és bizalomnak az érvényét.

E háború következményei megjósolhatóak voltak. Az ellenségeskedéseket megelőző hónapokban német politikusok egész sora látogatott Tbilisibe, igyekezvén meggátolni az ottani krízis eszkalálódását. A háború kitörését követően aztán Mikheil Saakashvili elnököt mélyen elítélte az egész német elit, mint feladatára alkalmatlan kalandort. Így aztán az sem véletlen, hogy az első orosz reakciókat látván, német részről arra szólítottak fel: folytatni kell a dialógust Moszkvával, és tisztázni kell - a szemükben főként grúz részről - fennálló felelősséget. Egyes elemzők egyértelműen azt ajánlották: Németország szigorúan semleges álláspontot foglaljon el a kérdésben.

Ám azt követően, hogy az oroszok grúz földre léptek, Berlinben a hangulat megváltozott; egy már jóval korábban előkészített Merkel és Medvegyev találkozó - melyre a Fekete-tengeri üdülővárosban, Szocsiban került sor - elhidegüléssel zárult, a német kancellár azonnal Tbilisibe utazott, ahol kijelentette: Grúziának joga van a NATO-tagsághoz. Sőt, a német külügyminisztérium egyik magas rangú képviselője, még az út alatt hangsúlyozta: az orosz katonai beavatkozást „cezúrát" jelent Németország Moszkvához fűződő kapcsolataiban. Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter pedig az orosz akciót „illegálisnak" és „túlméretezettnek" nyilvánította.

A nyers és elutasító német reakció megijesztette az oroszokat; kiegészülve az EU szintén elítélő nyilatkozataival és az épp kiteljesedő gazdasági válsággal, Moszkva jobbnak látta, ha csapatait megállítja és visszavonul Dél-Oszétiába. A katonai kezdeményezés helyét orosz részről gyorsan a diplomácia foglalta el, mely rendkívül konstruktívnak igyekezett mutatkozni nem csak az EU és Németország irányába, de az EU és az USA által az ENSZ Biztonsági Tanácsában előterjesztett új, Iránt érintő szankciók ügyében is.

Oroszország - Németországból nézve

A grúziai események vajon tényleg fordulópontot jelentenek a német-orosz viszonyban? Ez ma még megjósolhatatlan, a jelzések vegyesek. Franciaországgal és Olaszországgal együtt a németek továbbra is síkraszállnak egy, az EU és Oroszország partneri kapcsolatait rögzítő megállapodásért, és igyekeznek ellenállni annak az amerikai sürgetésnek, hogy Ukrajnát és Grúziát közelebb engedjék a NATO-tagsághoz. Egyidejűleg keményen kritizálták a Königsberg felállítandó orosz támadófegyverek tervét, és az addig hangoztatott német-orosz „stratégiai partnerség" helyet mindössze „modern partneri viszonyról" kezdtek beszélni. A kormány ebbéli magatartása jelenleg komoly közvéleményi támogatást tudhat maga mögött; felmérések azt igazolják, hogy a lakosság szintén aggodalommal szemléli az oroszországi folyamatokat, melyeket azonban nem a grúziai eseményekkel társít, hanem a fegyvercsörtetéssel, és egyre kevésbé bízik Moszkvában, mint megbízható energiaellátóban.

Közkeletű az a vélekedés, hogy a német politikai életet megosztja az Oroszországhoz fűződő viszony. Egyesek mindig is fenntartással és gyanakvással szemlélték az ottani kibontakozást, míg mások pragmatikusan kezelték a kérdést, nem utasítva el az együttműködést az érdekek kielégítésének függvényében. Az efféle elképzelések Angela Merkel Keresztény Demokrata Unióját (CDU) az első kategóriába sorolják, míg Steinmeier szociáldemokratáit (SDP) a másodikba. Mindazonáltal a kép így elnagyolt, a valóság ennél sokkalta bonyolultabb.

Merkel áthangolta a német-orosz kapcsolatokat, és tette ezt igen megfontoltan, racionális alapon. Különösen, ha elődjével, Schröderrel vetjük össze, aki nem átallotta Vlagyimir Putyin korábbi elnököt, jelenlegi miniszterelnököt „kifogástalan demokratának" aposztrofálni. Merkel akkurátusan odafigyelt az oroszországi eseményekre, találkozott az ottani emberjogi csoportokkal, és közeli együttműködést alakított ki a korábban a szovjet érdekszférába kényszerített kelet-európai országokkal, különösen Lengyelországgal.

Mindazonáltal hajthatatlannak bizonyult az Oroszországgal való megegyezés folytatásának kérdésében. Ellenállt minden olyan - főként Kelet-Európából jövő - kérésnek, hogy bontsa fel a Balti-tengeri gázszállító vezetékrendszer megépítésére - még Schröder által kötött - kötött megállapodást. Tartózkodott attól, hogy magáévá tegye az amerikaiak európai rakétatelepítési terveit, illetve, hogy túlságosan bátorítsa Ukrajna és Grúzia nyugati integrációs vágyait. A dolgok intézést Oroszországgal a diplomatákra és a gazdaság tényezőire bízta. Sokan felvetették ezzel kapcsolatban: vajon, mi vezeti e téren Merkelt, a szociáldemokratákkal fennálló koalíció egybentartásának szüksége, vagy az energiacégek nyomása? Mindkettő elképzelhető, sőt egy harmadik lehetőség is, elvégre pártjában igencsak keverednek a pro-orosz érzelme, a Kelet-Európával szembeni gyanakvó elzárkózás, és bizonyos fokú elidegenedés az Egyesült Államoktól.

Néhány külföldi kommentátor Steinmeierben látja a berlini oroszbarát politika egyik fő támogatóját, aki továbbra is „stratégiai partnerségre" törekszik velük. De ez is csak épp olyan leegyszerűsítés, mint Markerrel szemben orosz-ellenességet emlegetni. Érdemes kihangsúlyozni, pártja számos más vezetőjével szemben, Steinmeier sohasem állított olyat, hogy Németországnak egyenlő távolságot kellene tartania Moszkva és Washington között, sőt önmagát kifejezetten atlantistának tekinti. Valamennyi elődjénél inkább igyekezett az orosz energiát kiváltó alternatív forrásokat felkutatni, és előmozdítani azok potenciális bekapcsolását az európai piacba, legyen szó a Földközi-tenger térségéről, Közép-Ázsiáról, vagy épp a megújuló energia-technológiákról. Steinmeier álláspontját leginkább úgy lehetne leírni, mint realista egyensúlykeresést az egyre inkább multipolárissá váló világban.

Sajnos, a külügyminiszter azon politikai elképzelése, mely közeledést próbált elérni „a gazdaságok összekapcsolása révén" megfeneklett az érdekek és intenciók kölcsönösségének hiánya miatt. Oroszország kaukázusi augusztusi háborúja, illetve egy szuverén állam egyes területeinek megszállása és bekebelezése, így Dél-Oszétiáé és Abháziáé, ellehetetlenített minden efféle próbálkozást.

Egy új generáció

Oroszország szerepének megítélése sok tekintetben attól függ Németországban, hogy ki melyik generációhoz tartozik. Sokakat azok körül, akik a '90-es években ismerkedtek meg Oroszországgal, a szovjet örökség gyors felszámolásának emléke inspirált és befolyásol mind a mai napig. A németek épp akkortájt egyesültek, nem kis mértékben Mihail Gorbacsovnak és Borisz Jelcinnek köszönhetően. E generáció - tagjai ma az ötvenes éveiket élik - szemtanúja lehetett, amint Oroszországban egymást követik a reformok, melyek a múlttal kívánnak leszámolni, de annak is, hogy az ország magatehetetlenül belemerül a káoszba, és mindent egyszerre áthat a kommersz felszínesség. Ezek az emberek persze látják a jelenlegi vezetés agresszív törekvéseit, és tisztában vannak azzal, hogy Putyin és Medvegyev az energia-szállítást politikai fegyverként kívánja felhasználni, de mindazonáltal hálásak a pontosan érkező gézért és olajért, és a kiszámítható hasznot hozó piaci környezetért.

A Moszkvával szemben kritikus generáció jó tíz évvel fiatalabb, képviselői főként a parlamentben ülnek, illetve újságírók. Számukra ijesztő perspektívát rajzol fel Putyin meghirdetett „vertikális hatalomfelfogása", a mindent átható orosz politikai korrupció, az újságírók, az NGO-k, a politikai aktivisták elnyomása, meghurcolása. Teljes joggal háborítják fel őket azok az érvek, amelyek egyenlő távolságot követelnek Moszkvával és Washingtonnal szemben, még ha minősítéseik eltúlzottak is, amikor e követelés hangoztatóit naivnak, rosszabb esetben Moszkva befolyása alatt állóknak minősítik.

Az új keleti politika

A grúz háború meghatározó élmény volt a német döntéshozók számára, de nem kétséges: számos hasonló tapasztalatot ígérnek a következő hónapok. A németek tehát nem tehetik meg, hogy ne szembesüljenek ezzel, és ne hozzák meg a szükséges döntéseket. Itt az ideje átfogalmazni Németország úgynevezett keleti politikáját, az Ostpolitik-ot.

Nyilvánvalóan továbbra sem lehet lemondani arról a reményről, hogy Oroszországban mégsem szenved teljes vereséget a demokratikus átalakulás, és hogy lehetőség marad a nyílt együttműködésre. De mindennek egyik feltétele, hogy a nemzetállamok Európa keleti határai mentén, Belarusztól Grúziáig tovább demokratizálódjanak és társadalmaik-gazdaságaik stabilizálódjanak. E pillanatban a NATO vagy az uniós tagság egyikük számára sem lenne realisztikus, mi több, hasznos sem lenne; több problémát okozna, mint ahányat megoldana, a NATO ugyanis túl keveset követel meg a tagok belviszonyait illetően, az EU viszont túl sokat.

Mindennek dacára az olyan nyugati klubokhoz való tartozás, amilyen a NATO vagy az EU a legfontosabb ösztönzők a demokratikus változások és a gazdasági reformok irányába, ezt a németek sokkal jobban tudják, mint a Nyugat bármely más nemzete, elvégre igen sokat profitáltak az uniós bővítésből. Szerencsére az „Európai Szomszédságpolitikát" - mely képmutató módon nem, hogy közelebb hozta volna ezeket az országokat az Unióhoz, épp ellenkezőleg, arra szolgált, hogy a közeledés illúzióját keltse - múlt decemberben felváltotta a sokkal konkrétabb „Keleti Partnerség" projekt, mely szabadkereskedelmi zónák létrehozásában, a vízummentes mobilitás garantálásában ölt testen az EU és hat, Oroszország perifériáján található állam között.

De ami a legfontosabb, az egy hiteles integrációs program létrehozása. Németországnak és az egész Nyugatnak szélesebb és ötletesebb együttműködést kellene ajánlania Oroszországnak, nem fokozatosan és szelektíven, ahogy azt a Bush-adminisztráció tette; mindazonáltal komoly feltételeket kiszabva, vagy épp megfékezve az oroszokat, ha az szükségessé válik. És amiként a grúziai konfliktus is megmutatta: a határozottság valamint az európai egység vezethet csak eredményre, különösen, ha e mögé odaáll az Egyesült Államok is. Az Unió tagjai és az Egyesült Államok sokat veszthet - de a legtöbbet Oroszország -, ha e kapcsolatokat a versengés és nem az együttműködés uralja majd Kelet-Európában.

http://www.foreignaffairs.com/articles/64650/constanze-stelzenm%C3%BCller/germanys-russia-question

Mese a két iraki háborúról

Ahogy a szereplők látják…

Zbigniew Brzezinski egykori amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó (1977-1981) a Foreign Affairs hasábjain Richard Haass, a Council on Foreign Relations elnöke új könyvét (War of Necessity, War of Choice) elemzi. Haass már az 1991-es Irak elleni háború megtervezésében is részt vett, és világossá teszi, hogy az idősebb Bush elnök az első perctől kezdve agresszornak tekintette Szaddám Huszeint. A könyv főszereplője egyrészt Bush, másrészt a nemzetbiztonsági főtanácsadója, Brent Scowcroft.

Ebbe a háborúba az Egyesült Államok jelentős európai, sőt arab és muszlim erőket is bevont, még Szíria is részt vett a koalícióban. Maga a hadjárat („a kényszerűség háborúja") arra irányult, hogy Huszeint kiűzzék Kuvaitból. Megjegyzendő, hogy korábban az Egyesült Államok támogatta Irakot az Irán elleni háborújában, és az általa bevetett vegyi fegyverek ellen sem emelt kifogást. Vagyis az amerikai politikát a kőkemény realizmus vezette.

Haass azt írja, a következő Irak elleni háború megindításában már csak „periférikus" szerepet játszott, hiszen a külügyminisztérium politikatervezési részlegének igazgatójaként Colin Powell mellett nem lehetett komoly beleszólása a döntésekbe. A szerző szerint az ifjabb Bush már 2002 júliusában döntött arról, hogy háborút indít Irak ellen. Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó dühbe gurult, amikor Haass kétségbe vonta előtte e döntés helyességét. Teljesen világos, hogy a döntést nem gondos mérlegelés után, hanem szilárd meggyőződés alapján hozták meg. Ebben pedig Bush és környezete, Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter, Paul Wolfowitz védelmiminiszter-helyettes és Paul Bremer, később a bagdadi Koalíciós Ideiglenes Hatóság vezetője (az „antihősök") vettek részt. Haass szerint a külügyet marginalizálták, nem úgy, mint James Bakert az első háború idején. 2003 elején Haass készített egy memorandumot Powellnek a háború alternatívájáról, ezt azonban nem vették figyelembe. Brzezinski szerint Haass szavahihetőségéből sokat levon az, hogy kezdetben maga is támogatta a kemény fellépést.

A két háború között az a hatalmas különbség, hogy míg az elsőt az Egyesült Államok azért indította, mert úgy látta, létfontosságú érdekei forognak kockán, addig a másodikat azért robbantotta ki, hogy megváltoztassa egy másik ország karakterét, a háborút pedig ambiciózus ideológiai és morális célokkal igazolta. Végeredményben minden háborús döntés valamilyen külső eseményre adott „kényszerű" válaszlépés. Haass azért támogatta feltétel nélkül az első háborút, mert Kuvait Huszein általi lerohanása váltotta ki a „kényszert", a másodikat pedig azért nem ellenezte igazán, mert feltételezte, hogy Iraknak valóban vannak tömegpusztító fegyverei -  állítja Brzezinski. Azaz mindkét háborút „kényszerből" indították.

A háború megindítását a „politikacsinálók" alapos mérlegelésének kell megelőznie, amiben az ideológiai megfontolásokon túl az érzelmek is szerepet kapnak. A leglényegesebb azonban az, hogy világosan meg kell határozni a háború célját: az ambiciózus ideológiai cél a második háború esetében éles ellentétben állt az első háború korlátozott geopolitikai céljával, s katasztrofális következményekkel is járt. Amint a háborús cél ismertté válik, a „kényszer" és a „választás" közötti különbség „brutálisan leegyszerűsödik". A második háború nemcsak gyors katonai győzelmet akart, hanem stabil demokrácia létrehozását is Irakban, ami utólag igazolta, még ha tömegpusztító fegyvert nem is találtak.

A két háború között a realizmus tekintetében is van különbség. Ma már világos, hogy a második háború esetében a szeptember 11-i sokk nyomán indult kampány, a félelem, a demagógia, az apokaliptikus utalások megmérgezték a légkört, így az egész nemzet a mögé a háború mögé állt, amelyet eredetileg csak néhány döntéshozó tartott szükségesnek.

Az első iraki háború nyomán a Közel-Keleten az Egyesült Államok vált a meghatározó hatalommá. Haass szerint az időseb Bush készen állt arra, hogy ezt a tekintélyt a palesztin-izraeli konfliktus lezárására használja fel (madridi konferencia, 1991): nyomást gyakorolt a PFSZ-re és Izraelre is a kölcsönös engedmények érdekében. Választási veresége megakadályozta a folytatást, Clinton pedig az elkapkodott Camp David-i tárgyalásokig semmilyen érdemi erőfeszítést sem tett. Haass úgy látja, a valódi béke az izraelieknek biztonságot, a palesztinoknak pedig méltányosságot kell, hogy hozzon. Az amerikai elnöknek ezt világosan ki kellene jelentenie. Az ifjabb Bush ezt elmulasztotta, így pedig az „útiterve" nem vezetett sehova, arról nem beszélve, hogy az arabokat elidegenítette magától. Az álláspontok megmerevedtek. Obamának tanulnia kellene ebből, de nehezíti a dolgát, hogy az elmúlt 16 évben az Egyesült Államok a tárgyalásokon nem éppen pártatlan közvetítőként lépett fel, ami a békefolyamatra rombolóan hatott.

Ráadásul az iszlám szélsőségesek népszerűbbé váltak a palesztinok körében, és az izraeli politika is egyre intranzigensebbé válik. Az új izraeli miniszterelnök az Irán elleni kemény fellépést szorgalmazza, a béke helyett pedig előbb a palesztin gazdaságot szeretné fellendíteni. A halasztás azonban megmérgezheti a kétállamos megoldáshoz vezető folyamatot. A „kényszer" és a „választás" közötti amerikai passzivitás érinteni fogja magát az amerikai érdeket, ezért az Egyesült Államoknak a Közel-Keleten végre demonstrálnia kellene a vezető szerepét.

Brzezinski írására röviden reagált Richard N. Haass. Leszögezi, hogy könyve két központi mondanivalója egyértelmű. Az első a 2003-as háborúra vonatkozik. Azt állítja, hogy ugyan nem teljesen, de 60/40 százalékbanban ellenezte, mert nem kapott választ arra a kérdésre, hogy „miért most?". A második a „kényszerűség háborújával" és a „választás háborújával" kapcsolatos. Az előbbi lényegében elkerülhetetlen, ezt kívánja a nemzeti érdek, nincs alternatívája az erő alkalmazásának és a status quo változatlanságának túl nagy az ára (pl. második világháború, koreai háború). Ezzel szemben a „választás háborúja" kevésbé fontos érdekeket érint, s ilyenkor léteznek járható alternatív utak (vietnami, boszniai, koszovói háborúk vagy a 19. század végén a spanyol-amerikai háború).

Ebben a felosztásban természetesen elkerülhetetlen a szubjektivitás. Itt nem jó és rossz, sikeres vagy sikertelen háborúkról van szó. Az 1991-es öbölháború egyértelműen szükséges volt, még akkor is, ha „drágábban fizettünk volna érte, vagy kevésbé lett volna sikeres". Ezzel szemben a 2003-as háború választás eredménye volt, még akkor is, ha jóval kevesebb emberi és anyagi áldozattal járt volna. Nem arról van szó, hogy az ilyen típusú háborúkat teljesen meg kell szüntetni, hanem arról, hogy a lehető legritkábban szabad csak elindítani. Azért, hogy a kényszerű háborúkhoz mindig meglegyen az adekvát akarat és képesség.

http://www.foreignaffairs.com/articles/64970/zbigniew-brzezinski/a-tale-of-two-wars

Bhután a Bruttó Hazai Boldogsággal keresi a túlélést

A boldog társadalom négy pillére: gazdaság, kultúra, környezet és jó kormányzás

Bhután kis himalájai királyságában - számol be róla a The New York Times - az új alkotmány azt írja elő, hogy a kormányprogramokat nem a gazdasági eredmény, hanem az általuk generált boldogság alapján kell megítélni. A világ más részein nehezen viselik el a válság csapásait, de a kis buddhista ország vezetői remélik, hogy ők megtalálják a választ.

Jigme Thinley miniszterelnök szerint a hóborította hegyek mögötti világ bajait a mértéktelen emberi mohóság okozza, ezért változásra van szükség: ezért a Gross National Product (GNP) helyett Gross National Happiness (GNH) a siker megfelelő mértékegysége.

Az ötlet Jigme Singye Wangchuk  királytól ered, még az 1970-es évekből. Most ezt az elvet valóságos új tudománnyá fejlesztik a himalájai országban, és éppen akkor állították a kormánypolitika középpontjába, amikor erre szükség van - mondta a The New York Times-nak Kinley Dorji, a kormány tájékoztatási és kommunikációs minisztere. „Most mindenki látja, mire vezet az, amikor csak a gazdasági növekedésre koncentrálnak" - fűzi hozzá. A tavaly elfogadott alkotmány értelmében minden kormányprogramot - a mezőgazdaságtól a közlekedésen át a külkereskedelemig - a program boldogság-hozadéka alapján kell megítélni.

A miniszter magyarázata szerint a cél nem maga a boldogság, hiszen az minden ember szemében más lehet, hanem azoknak a feltételeknek a megteremtése, amelyek között országosan ennek - vagyis a GDH-nek - elérésére lehet törekedni.

Ebbe a törekvésbe illeszkedett az, hogy a népszerű király lemondott az abszolút uralkodói szerepről, és egy éve megtartották az első demokratikus választást az országban. „A demokrácia és a GNH összecseng, mindkettőnek a középpontjában az egyén áll. A boldogságot az egyén keresi és a demokrácia is az egyént erősíti" - magyarázta a miniszter a bhutáni hivatalos doktrínát.

Ritka esemény, hogy egy király egyoldalúan lemond a trónról, és még ritkább, hogy ezt alattvalói akarata ellenére teszi. Az uralkodó fiának, Jigme Khesar Namgyel Wangchuknak adta át a trónt, a trónörököst novemberben koronázták meg - már olyan alkotmányos uralkodóként, akinek nincs végrehajtó hatalmi jogköre.

Persze Bhután talán alkalmasabb más országoknál a gazdasági szabályok átírására: az India és Kína közé ékelt alig 700 000 lakosú országnak csak egy repülőtere és két utasszállító repülőgépe van, s az ország keleti részét csak hegyi utakon lehet megközelíteni, négynapos utazással. A cigaretta tiltott áru, televízió mindössze tíz éve van Bhutánban, a hagyományos öltözetet és az építészeti stílust törvény írja elő, a fővárosban nincsenek közlekedési lámpák és csak egyetlen közlekedési rendőr van szolgálatban.

Arra a kérdésre, hogy miként mérik a GNH-t, a miniszter elmondta: bonyolult rendszert dolgoztak ki, amely négy pillért, kilenc területet és 72 indikátort tartalmaz. A boldog társadalom négy pillére a gazdaság, a kultúra, a környezet és a jó kormányzás. A kilenc terület részben fedi ezt: pszichológiai jólét, ökológia, egészség, oktatás, kultúra, életszínvonal, az idő kihasználása, a közösség vitalitása és a jó kormányzás, ezek mindegyikére külön GNH-indexet dolgoztak ki. Mindezt a 72 indikátor révén mérik, például a lelki jólétet az ima és a meditáció gyakoriságával, az önzés, az irigység, a nyugalom, az együttérzés, a nagylelkűség, a frusztráció és az öngyilkossági gondolatok gyakoriságával írják körül.

Mérik azt is, hogyan tölti az egyén a napot, mennyi időt tölt családjával, a munkával és így tovább. Mindezt matematikai egyenletekbe foglalták. Karma Tshiteen, a GDH Bizottság titkára elmondta, hogy kétévente országos kérdőív alapján magukat az indikátorokat is újraértékelik. A hazai boldogságot értékelő illetékes egy hosszú és fárasztó nap végén nyilatkozott, de elmondta, hogy munkája boldoggá teszi.

A NYT megjegyzi, hogy a sajátos boldogság-mérce a bhutáni vezetés szerint arra is szolgál, hogy az ország megőrizze identitását és kultúráját a külvilág betörésétől. „Kis országként csak úgy élhetjük túl a globalizációt, hogy mások maradunk, mint a többiek" - hangsúlyozza a tájékoztatási miniszter.

A 4 pillér, 9 terület és 72 indikátor ellentétét Hollywood és Bollywood 48 csatornája jelenti, amelyek elözönlötték a tíz éve engedélyezett televíziót. „Ha 1999 előtt egy fiatalt arról kérdeztek, ki a hős a szemében, a válasz mindig az volt, hogy a király. Nem sokkal később már David Beckham volt a replika, ma pedig 50 Cent, a rapművész. A szülők tehetetlenek" - mondja Dorji.

Így a GNH nemcsak a gazdasági válság áldozatainak kínálhatja a boldogság titkát, hanem sürgősebb feladata is van Bhutánban. „A Bruttó Hazai Boldogság a túlélést jelenti, módot nyújt arra, hogy szembeszálljunk a túlélést fenyegető veszéllyel" - hangsúlyozza a miniszter.

http://www.nytimes.com/2009/05/07/world/asia/07bhutan.html?ref=global-home

Kadarkúti Hétfői üzenetek - 27 - A Mennyei Atya szavai a 3. parancsolatról

Mennyei Atya: III. parancs: Az Úr napját szenteld meg

Én: Édes Jézusom, nagyon szeretlek! Tégy engem békéd eszközévé. Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy újból leereszkedsz hozzánk kicsiny teremtményeidhez, és tanítani fogsz minket. Szentlélek Úristen: Segíts, hogy méltóképpen tudjam közvetíteni a Mennyei Atya Szent Szavait engesztelő testvéreimnek!

Mennyei Atya: Drága engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek! Én vagyok a ti Uratok, Istenetek, Mennyei Atyátok és eszközömön, Éván keresztül szólok hozzátok. Ma a III. parancsról lesz szó: „Az Úr napját szenteld meg!"

A Szentírásban olvashatjátok: „Isten a 7. napon befejezte művét, amit alkotott. A 7. napon megpihent...  Isten megáldotta és megszentelte a 7. napot..." teremtés2

Ha Én az Isten, a hetedik napot pihenésre használtam, akkor ti is kövessetek Engem, engedelmeskedjetek Nekem és a Vasárnapot, az Úr napját szenteljétek meg! Most elmondom, hogy -e parancs teljesítése számotokra milyen kötelességekkel jár.

Az első kötelesség a szentmisén való részvétel vasárnap, de ha körülményeitek engedik, naponta. Szent Fiammal együtt nagy szeretettel várlak benneteket a Házamba. A szentmise a leghasznosabb időtöltés életetekben, mert lelketek bőséges kegyelmet kap alatta. Aki még a vasárnapi szentmise látogatásnak se tesz eleget, az egészen eltávolodik tőlem. Egyesek így mentegetőznek: „Ha Isten mindenütt jelen van: a természetben, a lakóházakban, az utcán, akkor miért kell, hogy miért kell nekem a templomban meglátogatni? Az igaz, hogy mindent betöltök, és mindenütt ott vagyok, de Szent Fiam, Jézus Krisztus áldozata csak a szentmisén újul meg és kegyelmeimet ott tudom a leghatásosabban kiosztani. Egy példán keresztül szeretném bemutatni nektek, milyen károkat okoz a lélekben a templomba járás elhanyagolása. Nagyon közeli esetet mutatok be nektek, az előttetek álló Éva esetét. Mikor férjhez ment és idekerült Kadarkútra, a kommunista vezetők olyan erőszakosan üldözték a vallásos pedagógusokat, hogy itt nem lehetett templomba járnia. Csak akkor jutott szentmiséhez, ha hazament látogatóba Budapestre a szüleihez. Belevetette magát a sokrétű iskolai munkába, az itthoni háztartásba és saját 3 gyermeke nevelésébe. 6 hosszú év alatt lassan egészen megfeledkezett a lelkéről és Rólam. Csak akkor jutottam eszébe, ha bajban volt. Megszántam őt ebben a közömbös állapotban, és jött egy Karácsony. A fenyőfa alatt férje és gyermekei előtt belesült a Miatyánkba. Sírva fakadt. Elhatározta, hogy jogosítványt szerez, vesznek egy autót, és minden vasárnap viszi Szentmisére a családját az 5. faluban. Ettől kezdve rendbejött a lelke. Ennyit számít a vasárnapi templomba-járás.

Drága Gyermekeim! Ti, akik rendszeresen gyakoroljátok vallásotokat, mondogassátok a nem templomba járó családtagjaitoknak, rokonaitoknak, szomszédaitoknak, hogy vegyék komolyan a vasárnapi szentmisét, amely egyrészt Jézus Uratok megújuló keresztáldozata, másrészt Feltámadásának és Győzelmének ünnepe. Ne teljen el vasárnap szentmise nélkül.

E paranccsal kapcsolatban másik kötelesség a nehéz munkától való tartózkodás. Ide tartozik a kerti munka, a mosás, vasalás, építkezési munkák, meszelés, favágás, nagytakarítás stb. vasárnap csak annyit szabad dolgoznotok, amennyi a család kiszolgálásához kell. ezt a napot Nekem, Isteneteknek kellene szentelni és családtagjaitoknak. Ó, milyen keveset kérek Én teremtményeimtől: egyetlen órát a hét napból, a vasárnapi szentmisét, és ezt sem kapom meg. Ezen a napon végre együtt lehetnek a szülők a gyermekekkel: közös ebéd, játék, kirándulás, kimerítő beszélgetések. De sok helyen sajnos még vasárnap is beleszól a családi együttlétbe a véget-hosszat nem érő TV-nézés, internetezés, számítógépes játékok. Hogyan lehet egymástól elszigetelten ünnepelni az Úr napját? Ha még ezt a napot sem töltik együtt, elhidegülnek egymástól a családtagok, és nem érzik a különbséget a szürke hétköznapok és a vasárnap között.

Ez a III. parancs, hogy „az Úr napját szenteld meg", hasznos minden ember számára, mert egyaránt szolgálja a testet, és a lelket. Vizsgáljuk meg, hogyan!

1. Az elfáradt testnek szüksége van a pihenésre. Az igavonó állatokat is pihentetjük a nehéz munka után. A földi is pihen azokban a hónapokban, mikor nincs bevetve, táplálkozik a sókkal, amit az esőből vagy a föld mélyéből kap. Az évelő virágok is pihennek, a lombhullató fák is. Csak az embernek nem járna pihenés?
2. Vasárnap bontakozik ki jobban az emberek között a felebaráti szeretet: összejönnek a testvérek és hozzák gyermekeiket, házastársukat. A nagyszülők végre találkoznak az unokáikkal. Ilyenkor a jó barátok is összejönnek. Most alkalom nyílik kifelé is jót tenni: meglátogatni egy beteget vagy egy magányos, szomorú öreget, hiszen nem hajt a munka, van egy kis szabadidő.
3. A III. parancs az erkölcsi gondolkodást is formálja. Aki helyesen értelmezi az előírt vasárnapi pihenést, az mértéktartó benne. Nem heverészik, lustálkodik egész nap, nem paráználkodik, és nem részegeskedik. Nem azon töri a fejét, hogy a jövő héten, hogyan tudja becsapni, kihasználni jobban munkatársát, ügyfelét vagy a vevőt, hanem megvizsgálja lelkiismeretét, hogy az eltelt héten milyen bűnöket, hibákat követett el és mélyen megbánja. Tehát hazug képmutatás a III. parancs szerinti olyan testi pihenés, amelyhez nem társul bensőséges, lelki megszentelő tevékenység, helyes önvizsgálat és komoly elhatározás, hogy a következő héten jobban fog viselkedni.
4. A III. parancs, hogy „az Úr napját szenteld meg!" a lelket is szolgálja. Felhívja a figyelmeteket arra, hogy az a nap Enyém, a ti leghatalmasabb Uratoké. Legalább ezt az egy napot ajándékozzátok Nekem a hat fárasztó nap után. Köszönjétek meg, hogy erőt adtam az elmúlt heti munkához és kérjetek kitartást és egészséget az előttetek álló hétre. Mint ahogy a gyermek egyheti egész napos tábor után hazatérve boldogan szalad szülei ölelő karjába, úgy siessetek Házamba és mondjátok Nekem nagy-nagy örömmel: Édes, jó Atyám! Megjöttem az egész heti munkából. Ma egész nap a Tiéd leszek. Erre Én kitárom a karjaimat, átölellek és megcsókollak titeket, csak ezt ti nem láthatjátok. Csak a szívetekkel érezhetitek, mert teletöltöm lángoló Isten-szeretettel. Ezzel kölcsönösen bearanyozzuk egymásnak a vasárnapot.

Ezután vizsgáljuk meg, hogy az emberek többsége miért nem jár szentmisére. Ennek többféle oka van. Az egyik a közömbösség, hitetlenség és kételkedés. Aki nem hisz Bennem, az üres időtöltésnek tartja a misét. Az emberek is így vannak egymással: akit nem szeretnek, és nem hisznek benne, azzal miért is barátkoznának? Miért látogatnák meg? Aki nem tudja elhinni, hogy Szent Fiam valóságosan jelen van az Oltáriszentségben, az természetesen nem megy Szentmisére, mert hazugnak tartja az egész szertartást.

Vannak, akik a hiányos nevelés miatt nem járnak templomba, szüleiktől is ezt látták. Nem szoktak hozzá, így nincs is hiányérzetük.

Sok embert egyszerűen a lustaság, a kényelemszeretet tart vissza. Könnyebb otthon heverészni a TV előtt, mint szépen ünneplőbe öltözni.

Másokat a munka. Egész héten hajszolja a pénzt, dupla állást vállal, alaposan kifárad, s minden házimunka: porszívózás, mosás, kert vasárnapra marad.

Van olyan ember, akit a plébánosa egyénisége vagy emberi gyengeségei tartanak vissza. Gyermekeim a pap is ember. Hogy mennyire szentéletű egy pap, mindenekelőtt az egyházközség embereitől függ. A közösség segítheti őt imáival, azzal, hogy megbecsüléssel, tisztelettel viszonyul hozzá és támogatásáról biztosítja. Tudjátok, Gyermekeim, ha a pap vét, nemcsak ő felel a vétkéért, hanem a hívek is, mert nem imádkoztak érte, nem hoztak áldozatokat érte. Ha ellenszenves a miséző pap, attól még el lehet menni a szentmisére, mert saját lelketek érdekében mentek templomba, nem a papért.

Egyes asszonyok azzal indokolják, hogy nem mennek misére, hogy főzni kell a családra. Ez nem mentség. Előző este is meg lehet főzni, vagy korán reggel.

Mióta Egyházam újításként bevezette a szombatot, hogy vasárnap helyett akkor is lehet szentmisére járni elfogadható indok esetén, azóta ez sokan félreértik: szabad a vasárnapjuk, elmehetnének a templomba, mégis önkéntesen a szombat estét választják. Nem helyes. Ez esetben vétenek a III. parancs ellen.

Drága engesztelő Gyermekeim! Kimerítettük e paranccsal kapcsolatos témát. Sajnos nem hallhatták azok, akiknek e területén súlyos mulasztásaik vannak. Ti, legbuzgóbb Gyermekeim, akik még hétköznap is Velem vagytok Házamban, adjátok tovább másoknak tanításomat, hogy még időben megfeleljenek fontos elvárásomnak, hogy az „Úr napját szenteld meg!" Én, szerető Atyátok a megbocsátásra mindig készen állok. Ha megbánják és meggyónják a vasárnapi szentmise-mulasztást, ha komolyan elhatározzák, hogy ezután az Úr napját megszentelik, akkor őket is Szívemre ölelem.

Megáldalak titeket a Hozzám való hűség lelkületével, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

2009. 05.04., hétfő 

Környezetvédők elől menekülő őslakosok

A természetvédelem és az őslakosok közötti harc évszázada

A világ környezetvédőinek gondolkozását sokáig a 19. századi közepének romantikus arisztokrata felfedezőinek szemléletmódja határozta meg. A nemzeti parkok megalapítását szorgalmazó természetvédők az emberi beavatkozástól mentes vidék konzerválásának nevében elüldözték vagy kiirtották a területen élő őslakosokat is. A „vadaknak" tekintett törzseket sokáig nem illették meg az emberi jogok, és kultúrájuk fennmaradása sem volt érték a természetvédők számára - derül ki Mark Dowie Természetvédelmi menekültek: a természetvédők és az őslakosok konfliktusának évszázada című könyvéből, amelyből a Guernica környezetpolitikai magazin és a The Boston Globe közöl részleteket.

Dowie a néhány éve megjelent Talajvesztés, avagy az amerikai environmentalista mozgalom a huszadik század végén című könyvében élesen bírálta a zöldmozgalmak dogmatizmusát és elitizmusát. Új könyvében a természetvédők és az őslakosok közti háborúról számol be.

A 19. század közepén kialakult környezetvédő mozgalom romantikus eszméken alapult. A természet legfőbb értékének az emberi beavatkozástól mentes vadont tekintették. Az amerikai nemzeti parkok kialakítását szorgalmazó természetjárók idillikus képet festettek a vadonról: úgy mutatták be, mintha a szó szoros értelmében érintetlen lenne.

Dowie a kaliforniai Yosemite Nemzeti Park történetén mutatja be a bukolikus szemléletet. Lafayette Bunnell felfedező az 1850-es években vetődött az azóta nemzeti parkká nyilvánított völgybe. A vidék annyira lenyűgözte, hogy a Paradicsomhoz illetve a mennyországhoz hasonlította. A természet iránti bűvölete azonban nem terjedt ki a környéken élő miwok indiánokra. Úti beszámolóiban a 4000 éve a területen lakó őslakosokat „sikoltozó démonoknak" illetve „túlméretezett gonosz kölyköknek" nevezte, és kifejtette, hogy „a vadon megmentése érdekében meg kell tisztítani a környéket az elszórtan élő törzsektől, amelyek megfertőznék a természetet". Bunnell expedícióját az amerikai történelem egyik legbrutálisabb milíciája, az indiánok kiirtásában élen járó Mariposa Zászlóalj kísérte. James Savage, a zászlóalj vezetője mindent elkövetett a nagy természetjáró óhajának megvalósítása érdekében: felgyújtotta az indiánok élelmiszerraktárait, és akit nem sikerült kiéheztetéssel távozásra bírni, azt erőszakkal telepítették ki. A kéttucat ellenálló őslakost lemészárolták. Bunnell végignézte a brutális népirtást.

A Yosemita-modell Amerika- és világszerte népszerűvé vált. Az elmúlt évszázadban létrehozott amerikai, ausztrál, új-zélandi, kanadai  és afrikai nemzeti parkok többségéből rendszerint elüldözték az őslakosokat az érintetlen természet megóvására hivatkozva. A természetvédelem nevében elüldözött bennszülöttek számát szakértők 20 millióra becsülik -többségüket (14 millióan) afrikai területekről telepítették ki. Az elmúlt negyven évben százszorosára nőtt a természetvédelmi területek kiterjedése a világon. Ma már az összes szárazföld 12 százaléka védett, ami többet tesz ki Afrika egész területénél.

Dowie egy néhány éve megjelent esszéjében arról számolt be, hogy még ma is előfordulnak az őslakosokkal szembeni kegyetlenkedések, főleg Afrikában. A földjüket elhagyni kényszerülő „természetvédelmi menekültekre" általában sanyarú sors vár. Gyakran hajléktalanként tengetik életüket. A szakképzetlen, csak saját nyelvüket beszélő bennszülöttek jobb esetben is csak a társadalom alsóbb rétegeit gyarapítják. A biodiverzitás érdekében kitelepített törzsek nyelve és kultúrája kipusztul. Nem csoda, ha sokan „a gazdasági és kulturális hegemónia terjesztőihez hasonló gyarmatosítónak tekintik a természetvédőket". A természetvédők ellenségként kezelnek minket" - jelentette ki a nomád törzsek képviselője egy néhány éve rendezett konferencián. „A természetvédő szervezetek jelentik a legnagyobb veszélyt az őslakosokra" - fogalmazták meg az őslakosok világfórumán.

Kétségtelen, hogy a természetvédelmi mozgalom 19. századi romantikus arisztokratái kizárólag a biodiverzitás fenntartását tartották szem előtt, a kulturális sokszínűség megőrzésének azonban semmilyen jelentőséget tulajdonítottak. A „vadaknak" tekintett őslakosokat nem tartották méltónak a „civilizált" embereket megillető alapvető jogokra, de paradox módon azt sem ismerték el, hogy a természet részei.

Pedig van megoldás a természetvédelem és az őslakosok jogainak összeegyeztetésére. Sok helyen - Ausztráliában, Bolíviában, Nepálban és Kanadában - olyan szabályokat hoztak, amelyek egyszerre biztosítják a biodiverzitást és az őslakosok érdekeit. Ezekben az országokban felismerték, hogy a vadonban élő törzsek nem ellenségei, hanem részei a természetnek.

Az ENSZ által 2007-ben elfogadott, az őslakos népek jogait rögzítő nyilatkozat már ebben a szellemben született. Az őslakos népek közel száz éves az elismerésért folytatott küzdelmét megkoronázó deklaráció kimondja, hogy, az őslakosoknak joga van kultúrájukhoz, és hogy beleegyezésük nélkül nem telepíthetők ki az általuk lakott területekről. Az ENSZ közgyűlése 11 tartózkodás mellett 4 ellenszavazattal (Kanada, Egyesült Államok, Új-Zéland, Ausztrália) fogadta el a határozatot.

Dowie könyvének a Guernica magazinban közölt fejezetéből az is kiderül, hogy a környezetvédők egyre inkább elfogadják a kulturális antropológia szemléletmódját, amely az őslakos törzseket a természet részének tekinti, és a kulturális sokszínűséget a biodiverzitással egyenrangú értéknek ismeri el, szakítva az előző évszázadok szemléletével, amely az érintetlen környezet idillikus és hamis felfogásából indult ki. A szemléletbeli fordulatban jelentős szerepet játszott, hogy a környezetvédők felismerték, hogy az őslakos törzsek kultúrája összhangban van a fenntartható fejlődés és a környezettudatos gondolkozás modern alapelveivel.

http://www.boston.com/bostonglobe/ideas/articles/2009/05/03/no_natives_allowed/

Amerika új gazdasági modellje

Obama új alapokra helyezné a gazdaságot

Barack Obama április közepén a Georgetown Egyetemen tartott beszédében értékelte a kormány első tizenkét hetét és felvázolta a legsürgősebb tennivalókat. Az amerikai elnök a gazdasági válsággal indokolta a ciklus elején hozott fontos, és az amerikai gazdaság alakulását hosszú távon meghatározó döntéseket. Utalt rá, hogy a recesszió megfékezése után az Egyesült Államok gazdaságát teljesen új alapokra kell helyezni. Az elnököt az új amerikai gazdasági modellel kapcsolatos elképzeléseiről David Leonhardt, a The New York Times gazdasági rovatának kolumnistája kérdezte.

Barack Obama április 14-i beszédében kiállt a gazdaságélénkítő csomag mellett. Kifejtette, hogy a nyakló nélküli hitelezés miatt kialakult ingatlanpiaci buborék kipukkanása nyomán kirobbant súlyos gazdasági válság csak a kereslet és a kiadások növelésével fékezhető meg. „Jobb- és baloldali politikusok egyetértenek abban, hogy a kormány azzal követné el a legnagyobb hibát, ha a recesszióban kiadáscsökkentést hajtana végre." A megszorítások és a költségvetési szigor hatására ugyanis csökkenne a fizetőképes kereslet, ami újabb elbocsátásokhoz, gyárbezárásokhoz, vállalati csődökhöz és velük még nagyobb recesszióhoz vezetne. Mivel sem a lakosságnak, sem a vállalatoknak nincsenek megtakarításaik, a kormánynak kell elősegítenie a kereslet élénkülését. Ehhez pedig elengedhetetlen a csőd szélén álló bankok megmentése is: a pénzintézetek csődje esetén ugyanis teljesen elapadnának a hitelforrások, és leállna a gazdaság. Az amerikai elnök hozzátette, hogy az állami gazdaságélénkítés csak átmeneti lehet, és a befektetők bizalmának visszatérése után mielőbb meg kell kezdeni az államháztartási hiány lefaragását és az államadósság visszafizetését.

Obama kiemelte, hogy bár a kormány legsürgősebb feladata a válság megfékezése, olyan intézkedésekre van szükség, amelyek biztosítják, hogy a jövőben ne robbanhasson ki a mostanihoz hasonló krízis. Ehhez mindenekelőtt a pénzügyi szektor szerepét kell átértékelni: tarthatatlan ugyanis, hogy a vállalati szektor össznyereségének 40 százalékát a bankok termelik. Beszéde végén a hegyi beszédből idézett, és kifejtette, hogy a recesszió utáni amerikai gazdasági modellt nem szabad a pénzügyi szolgáltatások futóhomokjára építeni: a tartós és stabil növekedést csak a reálgazdaság erősítésével, munkahelyteremtéssel, infrastrukturális beruházásokkal és a termelés növelésével lehet biztosítani, nem pedig pénzügyi spekulációval és hitelekből fedezett fogyasztásnövekedéssel. Az amerikai elnök szerint a jövőben az oktatás, az alternatív energiaforrásokkal kapcsolatos kutatás-fejlesztés és az egészségügy lehetnek a legfontosabb húzóágazatok.

David Leonhardt a beszédben felvázolt gazdasági modell részleteiről kérdezte Obamát. Az elnök megerősítette, hogy elnökségének első száz napjában legfontosabb feladata a hitelezési hajlandóság megerősítése volt: ha a vállalatok nem jutnak hitelhez, akkor a recesszión aligha lehet úrrá lenni.

A hosszú távú elképzeléseivel kapcsolatban kifejtette, hogy nem lehet visszatérni a válság előtti gazdasági modellhez: a jelzálog-hitelezési piac összeomlása bebizonyította, hogy nem lehet a gazdaságot a pénzügyi szférára alapozni. Obama mindazonáltal hangsúlyozta, hogy bankokra természetesen a jövőben is szükség lesz, hiszen a hitelek és befektetések a válság után is lesznek. A pénzintézetek azonban elsősorban a reálgazdaság forrásigényének biztosítására valók, és súlyos aránytalanságokhoz vezet, ha a pénzügyi szektor válik a legnyereségesebb ágazattá.

Az amerikai elnök elmondta azt is, hogy a jövőben elengedhetetlen lesz a pénzügyi szabályok szigorítása. Miután gyakorlatilag minden állampolgár befektetőnek tekinthető (hiszen a nyugdíjpénztárak és az egészségbiztosítók is részvényeket és kötvényeket vesznek a tagok által befizetett összegekből), az emberek jogosan követelik a kormánytól, hogy tegyen meg mindent a megtakarításaikat veszélyeztető spekuláció és a kockázatos, ám a hétköznapi emberek számára átláthatalan derivatív befektetések ellen.

A sokak által bírált gazdaságélénkítéssel kapcsolatban Obama ismét megerősítette, hogy a vezető közgazdászok körében teljes az egyetértés az állami beavatkozás szükségességével és a pénzügyi szabályok szigorításával kapcsolatban. Az elnök kitért rá, hogy a fontosabb döntések előtt jobb- és baloldali közgazdászokkal egyaránt konzultál, hogy minden lehetséges stratégiát végiggondolhasson.

Barack Obama kitért rá, hogy prioritásnak tekinti a középosztályok támogatását. Kiemelte, hogy az oktatás színvonalának emelése elengedhetetlen, hiszen Amerika csak akkor őrizheti meg versenyképességét, ha kellő számú tehetséges ember - vállalkozók, tudósok és kétkezi munkások - fogható munkára. „A globális gazdasági versenyben azok az államok - Kína, India, az Európai Unió tagjai, Brazília, Dél-Korea - rendelkeznek a legjobb munkaerővel, amelyek oktatási rendszerében kiemelt szerepet kap a tudományos képzés és a matematika oktatása."

Az interjú végén Leonhardt azt kérdezte az elnöktől, hogy elég mélynek érzi-e a gazdasági válságot a tervezett átfogó, és minden bizonnyal súlyos áldozatokkal járó reformok elfogadtatásához. „Átfogó reformokra csak súlyos recesszió vagy háború idején nyílik lehetőség. Gondolja, hogy a mostani válság kellően mély ehhez?"

Obama azt válaszolta, hogy a kormány feladata a fájdalmas reformok szükségességének és hosszú távú hasznának megértetése az emberekkel. De elismerte, hogy a súlyos visszaesés ellenére sem nőtt drámaian a munkanélküliség, így az amerikai gazdaság teljes átalakítására vonatkozó reforcsomag minden elemének sok ellenzője lesz.

http://www.nytimes.com/2009/05/03/magazine/03Obama-t.html?_r=1

Hogyan fenyegetheti Obama Amerikája Izraelt?

A kulcskérdés: várni az iráni csapásra, vagy megelőzni?

Jelent-e Barack Obama Amerikája fenyegetést Izrael számára? - teszi fel a kérdést Norman Podhoretz a Commentary Magazine-ban. Már a kérdésfelvetés is bizarr, hiszen sokak szemében az „ostromlott" zsidó állam egyetlen barátja az Egyesült Államok. S ezen Obama sem akar változtatni. A 2008-as elnökválasztási kampány idején egyesek mégis aggódtak, aminek a fő oka a későbbi elnök Iránnal kapcsolatos álláspontja volt. Úgy vélte, az Izrael eltörléséről beszélő és előrehaladott nukleáris programot folytató perzsa állammal „előfeltételek nélkül" tárgyalni kell.
Kétségtelen, hogy a demokrata jelölt környezetében korábban voltak olyanok, akik sohasem rejtették véka alá az Izrael-gyűlöletüket. A kampány során azonban Obama eltávolodott tőlük vagy elutasította a nézeteiket. Zsidó támogatói annak idején minden követ megmozgattak, hogy elhitessék az emberekkel, ő igenis „Izrael liberális támogatója". Ennek meg is lett az eredménye: a választáson az amerikai zsidó közösség 78 százaléka Obamára adta a voksát. Ez 35 százalékponttal magasabb, mint a rászavazó fehérek (43százalék) és 11 ponttal magasabb, mint a rászavazó spanyolajkúak (67 százalék) aránya. Egyedül a feketék körében élvezett az első afroamerikai elnök nagyobb népszerűséget (95 százalék). A szavazatok vallási megoszlása még érdekesebb: a protestánsoknak csak a 45, a katolikusoknak csak az 54 százaléka szavazott rá.
Obama zsidó ellenzőinek ugyanakkor igazuk lett abban, hogy az új elnök kevésbé barátságos Izraellel, mint George W. Bush volt. Utóbbi mindig elismerte a zsidó állam jogát az önvédelemhez, legyen szó az öngyilkos merénylők elleni fellépésről, a biztonsági fal építéséről, a 2006-i libanoni háborúról vagy éppen a 2008 végén indított gázai hadjáratról. Gázával kapcsolatban ugyan Obama megjegyezte, „hogyha valaki rakétákat lőne ki arra a házra, ahol a lányaim alszanak, akkor én minden tőlem telhetőt megtennék, hogy megállítsam, s remélem, Izrael is ezt fogja tenni", de a közel-keleti békét mégis máshogy képzeli el, mint az elődje.
Vitathatatlan, hogy Bush volt az első amerikai elnök, aki nyilvánosan a palesztin állam létrehozása mellett szállt síkra, de 2002-ben rögtön hozzátette, hogy „a palesztin hatóságok bátorítják a terrorizmust. Az Egyesült Államok addig nem fogja támogatni a palesztin állam létrehozását, amíg a vezetői lankadatlan harcot nem kezdenek a terroristák ellen, és le nem rombolják az infrastruktúrájukat." Sürgette, hogy a palesztinok Jasszer Arafat helyett válasszanak maguknak új vezetőt, az ellenségeskedésekért pedig példátlan módon kizárólag a palesztinokat és az őket támogató arab államokat tette felelőssé. Két évvel később Izrael „biztonságos és elismert határainak" szükségességéről beszélt, amelyeknek „magukban kell foglalniuk a meglévő nagyobb izraeli lakott településeket". Vagyis elutasította azt az általánosan elfogadott elvet, hogy a palesztin állam létrejöttének előfeltétele a zsidó telepesek maradéktalan elköltöztetése a Nyugati Partról.
Egyelőre úgy tűnik, Obama elnökként sok tekintetben folytatja Bush közel-keleti politikáját. Ő is szorgalmazza a palesztin állam létrehozását, ám a kétállamos megoldás legfőbb akadályának elődjével ellentétben nem kizárólag a palesztinokat tartja. Igyekszik nyomást kifejteni Izraelre a palesztinoknak nyújtandó egyoldalú engedmények érdekében. Ez azt jelenti, hogy újra kell indítani a békefolyamatot, Izraelnek vissza kell vonulnia az 1967-i határok mögé, Jeruzsálemet meg kell osztani, a nyugati parti zsidó telepeket pedig ki kell üríteni. Hillary Clinton külügyminiszter keményen ostorozta a Jeruzsálemmel kapcsolatos izraeli politikát, miközben 900 millió dollárt ajánlott fel Gázának.
Ciszjordánia teljes kiürítésére azonban nincs esély. Az izraeli vezetők megtanulták, hogy a visszavonulás egy megszállt területről biztonsági veszélyt jelent (Dél-Libanon és Gáza a Hezbollah, illetve a Hamász kezére jutott), ráadásul a 8000 gázai izraeli telepes kiköltöztetése akkora fájdalommal és nemzeti traumával járt, hogy ennek megismétlése a Nyugati Parton elképzelhetetlen. Hiába születne valamiféle megegyezés a Palesztin Hatóság elnökével, Mahmúd Abbásszal, az a Gázai övezetre nem terjedne ki, hiszen az a Hamász kezében van. Ráadásul mindezidáig, ha a palesztinoknak lehetőségük adódott arra, hogy létrehozzák a saját államukat, akkor mindig a háborút választották a béke helyett (1947, 2000, 2005). Lehet, hogy igazán nem is akartak soha saját államot? - kérdi Podhoretz. Vannak olyan izraeliek, akik szerint ez az igazság. Egy friss közvélemény-kutatás szerint mindenesetre a palesztinok többsége elutasítaná a kétállamos megoldást még akkor is, ha minden vitás kérdést rendeznének, még akkor is, ha a saját államuk fővárosa Kelet-Jeruzsálem lenne, a „visszatérés jogát" pedig az izraeliek elismernék.
Jelenleg a palesztin-izraeli tárgyalások sikerének az esélye minimális, ezért még a békefolyamat legelvakultabb amerikai hívei szerint is inkább Szíriával kellene próbálkozni. De ez sem kecsegtet több reménnyel. Még ha Damaszkusz a Golán-fennsíkért cserébe hajlandó is lenne békét kötni Izraellel, kizárt, hogy a zsidó állam teljes egészében ki akarná (vagy tudná) költöztetni a területről a már régóta ott élő mintegy 20 ezer telepesét.
Ezért Podhoretz szerint az Izraelre kifejtett amerikai nyomás semmilyen valódi eredménnyel sem járna a térségben. Izraelre az igazi veszélyt Amerika iráni politikája jelenti. Obama tárgyalni akar a perzsa állammal, jóllehet az európaiak Teheránnal folytatott tárgyalásai csak arra voltak jók, hogy Irán időt nyerjen, az oroszok és a kínaiak pedig a Biztonsági Tanácsban a komolyabb szankciók bevezetését megakadályozták.
Egyesek szerint Irán „már átlépte a nukleáris küszöböt". Az iráni bomba realitása közeli. Nehéz megmondani, vajon Obama hisz-e abban, hogy Irán a tárgyalások nyomán feladja a nukleáris programját. Az azonban biztos, hogy tárgyalásra hívja Afganisztánról, videó-üzenetében „tiszteletét" fejezte ki a „brutális és zsarnoki" teheráni rendszerrel szemben. „A konstruktív párbeszéd" csak arra jó, hogy Irán további időt nyerjen a programja befejezéséhez. Obama ajánlatára a „Halál Amerikára!" jelszó és előfeltételek jöttek válaszul (bocsánatkérés az elkövetett „atrocitásokért", ígéret az amerikai politika „mély és alapvető" átalakítására). Úgy tűnik, Obama Szírián keresztül próbál meg nyomást gyakorolni Teheránra a tárgyalások érdekében, ezt az „ostobaságot" pedig azzal toldja meg, hogy kijelenti: „A Szíriával való egyetértés ösztönzőleg hatna a többi arab országra és a mérsékelt palesztinokra, hogy tárgyaljanak Izraellel. Ez növelné a nyomást a Hamászra, hogy enyhítse az Izraellel szembeni ellenséges álláspontját."
A végeredmény az, hogy Irán előbb-utóbb bombához jut. Ekkor Obama kénytelen lesz beismerni a kudarcát, bejelenteni, hogy „együtt tudunk élni" a nukleáris Iránnal. Az elrettentés miatt - mondják egyesek - a mollahok nem merik majd bevetni a fegyvert Izrael ellen. Akik így látják, elfelejtik, hogy a „fanatikus" Ahmedinezsádot, de még a „mérsékeltnek" mondott Rafszandzsáni ajatollahot sem érdekli az elrettentés, amit egyébként meg is mondtak. Hogyan tudná a zsidó állam ilyen körülmények között megakadályozni az első csapást? Arról már nem is beszélve, mekkora a veszélye a proliferációnak a térségben, ha Irán hozzájut a bombához. Izrael kénytelen lesz ellenállhatatlan megelőző csapást mérni. Ha nem, megindul a nukleáris kereskedelem, „s csak Isten tudja, a pusztítás meddig fog terjedni". Csak remélni lehet, hogy Izrael - akár amerikai segítséggel - megteszi a katonai lépéseket.
Ha Izraelt az Egyesült Államok részéről fenyegeti valami, az az, hogy Obama tartózkodik a katonai erő bevetésétől, s erre inti a zsidó államot is.

http://www.commentarymagazine.com/viewarticle.cfm/how-obama-s-america-might-threaten-israel-15132