Ez után már úgy korszakolunk hogy „G20 előtt” és „G20 után”

Francia lapok a londoni csúcsról

A konzervatív Le Figaro „Teljesített vállalás" című vezércikkében írja: bár még kissé korai lenne teljes bizonyossággal leszögezni, hogy végre az olyannyira várt „reménysokk" következett be Londonban a G20 tanácskozásán, a pénzpiacok eufóriája láttán nem fér kétség ahhoz, hogy szokatlan dolog történt. A G20 eredményeit nyilvánvalóan megkönnyebbüléssel  vagy éppen lelkesedéssel fogadták. A nagy találkozót jellemző súrlódások és feszültségek után az az érzés uralkodott el, hogy ez a pénzügyi csúcs szakítást jelez a kapitalizmus eddigi formájával. Ez után lesz „G20 előtt" és „G20 után". Anélkül, hogy legyőzte volna a válságot, ami nem is volt célja, a londoni tanácskozás vitathatatlanul egy új korszak, esetleg egy új világrend kezdetét jelezheti, ahogy arról a brit fővárosban összegyűlt államfők meg akarták győzni magukat - írja a lap, az eredmények közül kiemelve a pénzügyek rendszabályozására hozott intézkedéseket és a nagy nemzetközi pénzügyi intézmények rendelkezésére bocsátott 1100 milliárd dolláros keretet. A londoni G20 nem vált azzá az elrontott randevúvá, amelyet a hivatásos Kasszandrák jósoltak, sőt talán történelmi csúcsként emlékeznek majd rá. http://www.lemonde.fr/la-crise-financiere/article/2009/04/03/matthieu-pigasse-ce-g20-n-est-ni-un-succes-ni-un-echec_1176142_1101386.html

A liberális Le Monde hasonló hangnemben ír. A G20 sikeresen vizsgázott. Ez korántsem volt előre biztosított. Az északi gazdaságok és a Dél feljövő hatalmai között bőségesen akadt konfliktus, vita és összeütközés, az április 2-i londoni csúcs könnyen fulladhatott volna kakofóniába. A közös érdek azonban felülkerekedett: összehangolt akcióra volt szükség az 1945 óta legsúlyosabb gazdasági-pénzügyi válság felszámolásához. Londonban a világ azt láthatta, hogy a nemzetközi színtérre egy kicsit visszatér az állam. Más szóval a G20 felvázolta a világkapitalizmus új szabályait. A világ egy szabályozásoktól megfosztott (totalement déréglementé) pénzügyi globalizációt élt át, amelynek vad irama a jelenlegi válságba torkollott. A londoni találkozó - amelyet elsőként 2008 szeptemberében Nicolas Sarkozy követelt - bevezette a szabályozást, vagyis az óvatosságot a világ pénzügyeiben, új felügyeleti szerepet bízott a Nemzetközi Valutaalapra az államok pénzügyi és monetáris tevékenysége fölött, megbízva azzal, hogy szükség esetén adjon vészjelzést. További eredmény, hogy London megölte a G8-at, az amerikai-japán-európai találkozók éves rendszerét, amely úgy próbálta intézni a bolygó ügyeit, hogy annak egyáltalán nem volt reprezentatív képviselője. Azonban a G20 informális szervezet. Ha a globalizáció által megkövetelt világkormányzás embriójává akarják változtatni, intézményesíteni kell, először egy állandó titkárság felállításával - véli a lap. http://www.lemonde.fr/opinions/article/2009/04/03/que-vive-le-g20_1176180_3232.html

A Le Monde „A G20 se nem siker, se nem kudarc" címmel teljes terjedelmében közli a Lazard bank egyik vezetőjének, Matthieu Pigasse-nak, a „Monde d'après, une crise sans précédent  (kb. A világ ezután - egy példátlan válság) című könyv szerzőjének értékelő internetes fórumáról készült jegyzőkönyvet. Pigasse szerint az IMF-nek biztosított kiegészítő alapok nem elegendőek, de hasznosak. Vagy szegény, vagy fejlett és „hozzánk közel álló" országok fogják megkapni, amire a legjobb példát a kelet-európai országok jelentik. De ez nem jelent gazdaságösztönző tervet, csak egy lépést. A tőzsdék lelkesedése nem fog sokáig tartani, ha nem következnek gyors intézkedések a határozatok végrehajtására. Kína megjelenése nagy fontosságú változás, egy új világ-direktórium alakul ki, már nem az Egyesült Államok a világot egymagában domináló hatalom. Már nem a 7-8 leggazdagabb ország vezeti a világot, a kiszélesített direktóriumban 12 feljövő ország is részt vesz. Ez új nemzetközi egyensúlyt tükröz, aminek csak örülni lehet. A pénzügyi paradicsomok megfékezésére irányuló szándék helyes, az ördög a részletekben van: a listákon túl a kérdés az, hogy milyen szankciókat lehet hozni a megnevezett országokkal szemben és hogy kimaradnak fontos helyek, mint az amerikai Delaware vagy például Hongkong - nagy tehát az eltérés a cél és a megvalósítás között. http://www.lemonde.fr/la-crise-financiere/article/2009/04/03/matthieu-pigasse-ce-g20-n-est-ni-un-succes-ni-un-echec_1176142_1101386.html

 A Libération szerint érdemes ugyan fogadni arra, hogy a G20 bekerül a jövő gazdasági tankönyveibe, elsősorban a történelmi pénzügyi válság, Barack Obama európai látogatása és a példátlan konfrontáció miatt, amelynek színhelye volt a számadást és reformokat követelő francia-német páros fellépésével - de ezután felteszi a kérdést: vajon ez „egy új világ eljövetelét" jelenti-e? A válasz: világos, hogy nem. Legfeljebb kijelölték a reformok útját, de  már ez is sokat jelent - bizonyítja, hogy a nemzetközi közösség a G20 keretében nem csak a nagy elvek tekintetében képes egyetértésre jutni, de konkrét és pontos döntések meghozatalára is képes. A lap emlékeztet arra, hogy a dolgok rosszul kezdődtek, Párizs és Berlin ellenezte a gazdaság fellendítésére irányuló költségvetést, az előbbi mert nem rendelkezett erre eszközökkel, Németország pedig mert ellenzi az adósságnövelést akkor is, ha jó ügyet szolgál - Amerika ellenezte a pénzügyek szabályozását. Végül minden jól végződött, az Egyesült Államok elérte a Nemzetközi Valutaalap eszközeinek megháromszorozását, az európaiak a pénzügyi rendszer szabályozására teendő lépéseket, még ha nem is lehet csodát várni a fedezeti alapok átláthatóvá tétele tekintetében. Még fontosabb lehet a G20 egyáltalán nem kellemetlen multilateralizmusa, amelyben bizonyosan szerepe volt Obama fellépésének. - olvasható a Libérationban. http://www.liberation.fr/economie/0101559899-pas-de-nouveau-monde-mais

India felemelkedése és Pakisztán hanyatlása

Az afgán békéhez az út Kasmíron át vezet

London Review of Books

1948 óta gyakorlatilag permanens háború zajlik Pakisztán és India között – állapítja meg Garaham Usher a London Review of Books legutóbbi számában közölt tanulmánya. Helyi csatákat váltogatnak békésebb periódusok, de az egész folyamatot végigkísérte a kasmíri gerillatevékenység. 2004 óta óvatos közeledés mutatkozott a két fél között, és felvillant a megegyezés lehetősége is, de ahelyett, hogy a konfliktus alábbhagyott volna, az csak nyugatabbra vonult az északi indiai-pakisztáni határról a pakisztáni-afganisztáni határ törzsi területeire.

E terület a tálib és az al-Kaida csoportok „biztos menedéke”, mely ugyanakkor a legtöbb frusztrációt okozza a Nyugat számára, ugyanis a pakisztáni hadsereg és a biztonsági szervek nem az ottani tálibokat és az al-Kaidát tekintik fő ellenségüknek, hanem továbbra is Indiát. Például a Badzsaur törzsi területen ugyan a pakisztáni hadsereg komoly harcokat folytat a Baitullah Mehszud vezette tálib erőkkel, de nem azért, mert az az al-Kaida támogatója, hanem mert az Belső-Pakisztánban is aktív, több merénylet kapcsolható hozzá, egyebek mellett Benazir Bhutto meggyilkolása is. Ráadásul soraiban több olyan afgán lázadó is harcol, akiket – pakisztáni megítélés szerint – már rég beszervezett az indiai titkosszolgálat.

Míg Badzsaurban a tálibok Iszlamabad ellenségének számítanak, a másik két csoportosulás – melyeknek fő fészke Dél-, illetve Észak-Vazirisztán – kifejezetten baráti kapcsolatokat ápol a pakisztáni hatóságokkal, és nem csak elnézik nekik, hogy állandó támadás alatt tartják a kelet-afganisztáni amerikai és NATO-erőket, rendszeresen elvágva Pakisztánon áthaladó utánpótlási vonalaikat, de védelmet is nyújtanak a számukra. Ugyanilyen biztonsági garanciákat élvez a pakisztáni titkosszolgálattól, az ISI-től Omar mullah, az al-Kaida Quettában székelő kulcsembere is. A magyarázat nagyon egyszerű: ők csak Pakisztán szövetségesei, az USA és a NATO ellen harcolnak Afganisztánban, de nem ártják magukat az ország belső politikai ügyeibe, egyben távolról sem vádolhatók India-szimpátiával. Ráadásul ők lehetnek majd a helyzet urai, ha egyszer a nyugati erők elhagyni kényszerülnek Afganisztánt, sőt egyedül ők akadályozhatják meg azt, hogy az indiai befolyás e térségi területeken megerősödjön.

A 2001. novemberében, Bonnban megtartott Afganisztán jövőjével foglalkozó ENSZ-konferencia óra Pakisztán egyre nagyobb nyugtalansággal figyeli a fejleményeket. iszlamabadi politikai körök ezt a nemzetközi találkozót tekintik a Nyugat első, Pakisztánnal szembeni árulásának, ugyanis ott India garanciákat kapott arra, hogy növelje afganisztáni befolyását, miközben Pakisztánt vagy a tálib csoportosulások vezetőit meg sem hívták. Egyértelmű üzenet volt ez arra vonatkozóan, hogy a 2001. szeptember 11-e utáni afganisztáni események főszereplője Hamid Karzai lesz, ráadásul a mögötte álló – egyébként India, Irán és Oroszország által szintén támogatott – Északi Szövetség kap majd esélyt az ország vezetésére, a Pakisztánhoz húzó tálibokat pedig nem csak kiszorítják az országból, de mindent elkövetnek megsemmisítésük érdekében is.

India egyike Hamid Karzai kevés, biztos támogatóinak, egyszerűen azon oknál fogva, mert Delhi egy ideje Afganisztánra is úgy tekint, mint befolyási szférájának fontos területére. Nem véletlen, hogy 1,2 milliárd dollárral szállt be az ottani újjáépítési projektekbe, teljes egészében indiai pénzekből építették fel az új parlament épületét, illetve a kabuli kancelláriát, és indiai tisztek nagy számban vesznek részt az afgán hadsereg kiképzésében. Nagy szó ez, ha azt vesszük figyelembe, hogy mégiscsak egy 99 százalékban muszlimok által lakott országról van szó. India legambiciózusabb – és Pakisztán számára nyilvánvalóan a legnyugtalanítóbb – terve, hogy részt vállaljon a legújabb afgán nagyberuházásban is, azaz annak az autósztrádának a megépítésében, mely Kabult összekötné az iráni Chabaharral. Ennek létrejötte nem csak azt jelenti, hogy Afganisztán ezután már nem szorul rá a pakisztáni kikötőkre, de azt is, hogy India szoros szövetséget lesz képes kialakítani Iránnal a nyugat-afganisztáni területeken érvényesülő közös befolyás tekintetében, ami nyilvánvalóan semlegesítheti Pakisztán eddigi, kelet-afganisztáni befolyását. Az új út Iszlamabadból szemlélve nem más, mint egy régi háború folytatása új eszközökkel, melyben új meghatározó tényező India és Irán szövetsége, és ráadásul erre nem más, mint Pakisztán eddigi fő stratégiai szövetségese, Washington adja az áldást.

Washington térségi politikájának változása 2004 óta fokozatosan nyomon követhető; az indiai piac növekedését ugyan úgy nem hagyhatták az amerikai érdekek érvényesítésekor figyelmen kívül, mint azt a stratégiai ellensúlyt, amit India jelenthet Kínával szemben, mely viszont Pakisztán térégbeli fő támogatója. A múlt évben Washington és Delhi aláírt egy megállapodást, mely engedélyezi ez utóbbi számára, hogy civil célokat szolgáló atomtechnológiára tehessen szert, és közvetlenül amerikai forrásokból megvásárolhassa a szükséges nukleáris fűtőelemeket is, annak dacára, hogy India nem hajlandó aláírni az atomfegyverkezést tiltó nemzetközi szerződéseket. Mindeközben az Egyesült Államok állandó erőteljes kritikával illeti Pakisztánt, amiért az nem hajlandó lemondani atomprogramjáról.

A New York-i ikertornyok elleni támadást követően Washington Pakisztánt egyfajta zsoldosként használta az afgán akciókban. Évente egymilliárd dollárt juttatott a hadserege számára, egyrészt, hogy az biztosítsa a NATO-utánpótlásokat, illetve, hogy maga tegyen rendet a tálibok, illetve az al-Kaida által uralt határvidéken. Pakisztán szívesen vállalkozott a szerepre, mert úgy vélte: érdekeit majd messzemenően figyelembe veszik az inváziót követően. Ugyanakkor azt kellett tapasztalnia, hogy a kabuli kormány megalakításakor véleményére senki sem tartott igényt, szemben Indiával és Iránnal. A végső leszámolást az illúziókkal George W. Bush múlt év júliusi döntése jelentette, mellyel elrendelte a tálibok és az al-Kaida által ellenőrzött nyugat-pakisztáni területek bombázását, anélkül, hogy kérte volna ehhez Iszlamabad hozzájárulását.

Pakisztán egyértelműen Indiát – illetve az indiai befolyás növekedését – látja abban, hogy az amerikai vezetés, a hadsereg és az ISI-vel egyre kritikusabb CIA újkeletű ellenségességgel viszonyul az ország katonai és politikai vezetéséhez. De nem csak Delhinek jön jól az Észak- és Dél-Vazirisztán vidékén megerősödött tálib ellenállás és az azt követő közvetlen amerikai beavatkozás. Ezt a pástúk által lakott területet Kabul már rég magának követeli, és a pacifikálás jelszavával – illetve amerikai segédlettel – akár még meg is szállhatják azt. Egy ilyen fordulat messzemenően beleillik az indiai forgatókönyvekbe – állítják iszlamabadi hírszerzői források –, mert nyitánya lehet egy olyan folyamatnak, mely akár Pakisztán szétesését is eredményezheti.

Az nyilvánvaló, Washington rémálmainak egyike, hogy a pakisztáni atomfegyverek esetleg az al-Kaida kezébe kerülnek, és vannak információk azzal kapcsolatban, mit is tenne a Pentagon, ha az arzenált efféle veszély fenyegetné. E téren Washington és Delhi érdekei messzemenően megegyeznek, ez utóbbi tehát érdekelt abban, hogy a zavaros helyzet a washingtoni félelmeket tovább fokozza. Minden bizonnyal ez inspirálja az ISI azon állandó vádjait is, hogy az afgán-pakisztáni határvidéken tapasztal nyugtalanságért főként India a felelős.

A múlt novemberi bombayi merényletet követően, mely mögött pakisztáni al-kaidás elkövetők sejlettek fel, India már nem is csinál titkot abból az érdekeltségből, mely az afgán-pakisztáni határon zajló háborúskodásokhoz fűzi. Amerika pedig mindeközben megváltoztatta eddigi katonai stratégiáját, aminek elsődleges oka, hogy – egyes értesülések szerint – a quettai Omar mullahnak sikerült egyességet kialkudnia a három, pakisztáni területen működő tálib törzs között, közös ellenségként megnevezve Barack Obamát, Aszif Ali Zardari pakisztáni és Hamid Karzai afgán elnököt. Vagyis nagy valószínűséggel a pakisztáni belügyekbe eddig nem avatkozó tálibok is harcot hirdetnek majd a jelenlegi politikai establishment ellen.

Mindennek ellensúlyozására az amerikaiak növelni fogják a Pakisztánnak nyújtott polgári segítséget, a 21.000 fős afganisztáni amerikai csapatok tevékenységét pedig elsősorban a pakisztáni határvidékre koncentrálják, és megsokszorozzák a pakisztáni területen, immáron Beludzsisztánra, Oman mullah hátországára is kiterjedő katonai, elsősorban légi csapásokat. Ugyanennek a politikának a részeként Barack Obama nemrég kijelentette: Amerika India-politikáját – és ezen belül a pakisztáni-indiai konfliktust hetven éve megjelenítő kasmíri kérdést – elválasztják a Pakisztánnal és Afganisztánnal kapcsolatos washingtoni politika kialakításától. A kasmíri kérdés „kiemelése” az eddigi amerikai politikai érvrendszerből szintén India amerikai befolyásának növekedését szemlélteti; ezzel egybehangzó Obama elnök minapi kijelentése is, miszerint Washington azt szeretné, ha Pakisztán figyelmét nem az Indiával fennálló konfliktusa és hagyományos sérelmi politikája kötné le, hanem az a háború, mely nyugati határövezetiben zajlik.

Mindez sokkolta a pakisztáni politikai – főként katonai – elitet, bár a meghatározó tényezők négyszemközt ott is beismerik: az indiai-pakisztáni és különösen a kasmíri kérdés sokkal jobban kezelhető bilaterálisan, mintha abba harmadik felet is bevonnának. Mindazonáltal azzal is tisztában vannak – és szemrehányásként e tények gyakran hangzanak el az amerikai-pakisztáni tárgyalásokon –, hogy míg a békefolyamat keretében Iszlamabad a Kasmírral határos területeken korábban felhalmozott fegyverarzenáljának 95 százalékát leszerelte, bezárt minden ottani katonai kiképzőtábort, addig az indiai katonai jelenlét Kasmírban minden eddiginél erősebb, és az indiai fél továbbra is elutasítja, hogy tárgyaljon a kérdésről.

Az mindenesetre biztos, hogy Kasmírban ma nyugodtabb a helyzet, mint bármikor az elmúlt húsz év során, az afgán-pakisztáni határon pedig hevesebb háború zajlik, mint bármikor. Ezzel együtt, az afgán béke – mind India, mind pedig Pakisztán involváltsága okán – e két ország kapcsolatának függvénye, így az indiai-pakisztáni északi határon tapasztalható békésebb állapotok dacára az afgán normalizálódáshoz az út mégiscsak Kasmíron át vezet.

http://www.lrb.co.uk/v31/n07/ushe01_.html

Történelmi fordulat előtt: Törökország és Örményország megbékél

Átrajzolódnak a geopolitikai térképek

Minden jel szerint Törökország és Örményország kölcsönösen törekszik arra, hogy már a közeljövőben megkísérelje lezárni a majdnem egy évszázados ádáz ellenségeskedését; készek arra, hogy diplomáciai képviseleteket nyissak egymás fővárosaiban és fölnyíljanak a sorompók a két ország közös határán. Ezzel - állapítja meg a Stratfor elemzése - Törökország annak a geopolitikai csatározásnak a kellős közepén találja majd magát, ami épp most van kibontakozóban Oroszország és az Egyesül Államok között.

A tanulmány szerint a nyilvánosságot még nem értesítették a tervezett bejelentés időpontjáról, de aligha lepődhet majd meg a világ, ha arra Barack Obama április 6-i ankarai látogatását használják majd fel. Ez is arra utal, hogy a két nemzet megbékélése túlmutat az eddig helyi konfliktusnak számító nacionalista vitán, és fontosságot nyer globális szinten is.

Törökország ébredezik a kilencven éven át tartó geopolitikai kómából, és igyekszik újra felfedezni önmaga számára régi befolyási övezeteit mind a Közel-Keleten, mind pedig a Balkánon, Közép-Ázsiában és a Kaukázusban is. Ez számos opciót kínál fel Ankarának, ám a mai török vezetés is tudja, hogy sikert akkor érhet el, ha tisztázza önmaga számára a prioritásokat. Minthogy az amerikaiak épp kivonulóban vannak Irakból, Irán felemelkedése pedig egyre fenyegetőbb az arab szomszédság számára, a Stratfor szerint aligha kérdéses, hogy a török kormány prioritásai között a Közel-Kelet lesz a legfontosabb. Ráadásul az Európai Unió gyors előretörése a Balkánon, továbbá Közép-Ázsia agresszív újrabekebelezése az oroszok által aligha hagy helyet Törökországnak e két utóbbi térségben.

Viszont egy nyitás a Kaukázus felé már csak azért sem tűnik célszerűtlennek, mert ott, a hagyományos amerikai-orosz geopolitikai küzdelem ismét kiújulóban van. Azzal, hogy Oroszország stratégiai célként jelölte meg befolyásának visszaszerzését a volt szovjet perifériákon, illetve, hogy Amerika kezdi egyre komolyabban venni Moszkva visszaszorításának szükségszerűségét az eurázsiai térségben, a Kaukázus a potenciális ütközések egyik fő színhelyévé vált a két nagyhatalom között. A múlt augusztusi dél-oszét konfliktus, illetve az abban játszott orosz szerep jól jelzi ezt, miként Washington azon terve is, hogy besegítse Grúziát a NATO-ba, azaz, hogy a NATO határait kiterjessze a déli orosz befolyási határokig.

A törökök számára sem kellemes élmény a kaukázusi orosz előretörés - írja az elemzés -, illetve az a tény, hogy határaiktól pár mérföldre orosz tankok állomásozzanak. De épp ily kevéssé vonzó ötlet számukra az, hogy Irán befolyása nőjön a térségben. Hogy ebben megakadályozza őket, Ankara úgy reagál, hogy saját befolyási övezetet igyekszik tágítani, melyhez egyik hídfőt természetes módon az a kaukázusi Azerbajdzsán szolgáltatta eddig, amelyet türk etnikumú és kultúrájú lakosság népesít be, és az országnak mindig is Törökország jelentette a biztonságos partnert és a fő szövetségest. A másik hídfő Grúzia, melynek területén át jut el az olaj a Fekete-tengeri Ceyhanba (Baku-Tbiliszi-Ceyhan vezeték).

Az idők változásával azonban Örményország szerepe is felértékelődött a térségben. Az egyre virulensebb orosz-amerikai nézeteltérések közepette, ha e lehetőséget Ankara elszalasztja, akkor könnyen kívül találhatja magát az érdekeiket globális szinten is érvényesíteni tudók körén, illetve defenzívába szorulhat Oroszországgal szemben.

Oroszország grúziai akciója ráébresztette Törökországot, hogy Moszkva ismét képes sikeres katonai fellépésre a térségben, vagyis elvághatja azokat az energia-utakat - miként történt az múlt nyár végén a Baku-Tbiliszi-Ceyhan vezeték esetében is -, melyek megkerülhetik Oroszországot. Ankara ebből azt az - egyébként nagyon helyes - következtetést vonta le, hogy számára nélkülözhetetlen Örményország, ha meg akarja őrizni kulcspozícióját a Nyugatra irányuló kaukázusi és közép-ázsiai olaj, illetve gáz továbbításában. Ha Törökországnak sikerül újra megnyitni közös határait Örményországgal - ezeket 1993-ban zárta le, amikor Jereván felszabadította a zömében örmények által lakott, de Moszkva által még a sztálini időszakban Azerbajdzsánnak juttatott Hegyi-Karabahot -, akkor lehetővé válik számára, hogy közvetlenül, biztonságos távolságban a moszkvai katonai jelenléttől, hozzájusson az azeri olajhoz, illetve a közép-ázsiai gázhoz.

Mindez természetesen az örményektől is függ, akiknek elég okuk van gyanakvással figyelmi minden ankarai akciót. Nem csak a világban szétszóródott örmény diaszpóra tagjai, de Örményország valamennyi mai polgára számára komoly trauma ma is az 1915-ös mészárlás, amikor is a törökök - akik mindezt természetesen tagadják - másfél millió örményt mészároltak le. De az elmúlt tizenöt év során a lezárt déli határok Jerevánt arra késztették, hogy prioritást váltson, azaz tárgyalásokba kezdjen déli szomszédjával. Az ország túl szegény és túl magára hagyatott ahhoz, hogy ne mérlegelje hideg fejjel lehetőségeit, és ne tegyen meg mindent, hogy ne legyen kiszolgáltatva azoknak az - Oroszország, Törökország vagy épp Irán által keltett - konfliktusoknak, amelyeknek könnyen áldozatává válhat.

Nem titok, Örményország ma erősen függ Oroszországtól, így aztán annak a kockázatával is tisztában van, hogy Moszkva jóindulatát könnyen elveszítheti, ha közeledik Ankarához. Ugyanakkor az elmúlt években látniuk kellett, hogyan gazdagodik meg ellenséges szomszédjuk, Azerbajdzsán a nyugati olajszállítmányokból, miközben azok a segélyek, amelyek - részben az örmény diaszpórának is hála - Amerikából csordogáltak, lassan elapadnak. Az örmény gazdaság az összeomlás szélére került, melynek összes kockázatát tovább növeli a gazdasági világálság, így nyilvánvalóan egyre vonzóbb az a perspektíva, mely energia-tranzitországként megnyílhat előtte, annak minden anyagi - és nem kis részben geopolitikai - hozadékával együtt.

Moszkva persze mindezt aligha fogja jó szemmel nézni, másrészt viszont a törökök által kinyújtott kéz ma nagyobb csáberővel bír, mint az a segítség, amit az oroszok felajánlhatnak. Ankara ugyanis egy pillanatig sem fog habozni, hogy - erejének függvényében - kitöltse azt a regionális geopolitikai űrt, amit Amerika maga mögött hagy azzal, hogy kivonul Irakból, illetve hogy a közeljövőben figyelmét elsősorban a gazdasági krízis kezelésére fogja fordítani. Törökország felértékelődött, és egyértelmű, milyen irányba mozdul el: nem véletlen, hogy lehetővé tette a NATO-erőknek, hogy közvetlenül a grúziai konfliktust követően felvonuljanak a Fekete-tengeren, és ott is maradjanak, sakkban tartva Oroszországot. A Boszporuszt ellenőrző Ankara baráti jóváhagyása nélkül ez nem történhetett volna meg.

Bizonyos értelemben Moszkva ma ki van szolgáltatva Ankarának, másként fogalmazva: maga is érdekelt a normalizált szomszédsági viszonyokban. Ez a bilaterális kapcsolatokban messzemenően tükröződik. Így aligha tehet más, mint jó képet vág majd a fejleményekhez, minthogy fő prioritása, Amerika távoltartása az eurázsiai térégtől ezt írja elő számára.

Ám az is igaz, hogy nem feltétlenül kockáztat túl sokat ezzel, minthogy ügyes diplomáciával már a kezdetektől biztosította befolyásos jelenlétét a folyamatokban. Diplomatáit már az elején bevonták a török-örmény titkos tárgyalásokba, ugyanakkor az utóbbi egy évben alkalma volt megerősíteni katonai jelenlétét Örményországban. A Stratfor információi szerint a gjumri támaszponton az eddigi 3500 fős orosz kontingens létszámát 5000-re emelték. Jelentős mennyiségű fegyvert adtak át az örmény hadseregnek, ami egyéként az azeriak tiltakozását is kiváltotta. Ezek között szerepelnek T-72-es tankok, páncélozott lövegek és szállítóeszközök, tüzérségi ágyúk és modern kézifegyverek. Ráadásul még érvényben van az az orosz-örmény megállapodás, melynek értelmében az orosz csapatok ellenőrizhetik az örmény határszakaszokat.

Más kérdés, hogy ezeket az eseményeket miként szemléli majd Azerbajdzsán, mely eddig Törökország fő szövetségese volt a kaukázusi térségben, és hosszú ideje Baku legfőbb reménye, hogy egyszer visszaszerezze Hegyi Karabahot. A fejleményekkel kapcsolatos aggodalmak máris megfogalmazódtak azeri részről.

Ankarának tehát jó oka van, hogy ne provokálja Moszkvát, és Törökországra vonatkozóan ez Moszkváról is elmondható: vagyis a török-örmény közeledés megvalósítható olyan formában, hogy az rendkívül előnyös legyen a törököknek, ugyanakkor ne legyen túl hátrányos Moszkva számára sem.

A mai, Obama által vezetett Amerika számára pedig az új helyzet szintén jelent majd kihívást, bár nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy célszerű óvatosnak lennie, és nem gyakorolni nyomást a törökökre. Ráadásul Ankara jelenlétének növelése a térségben, befolyásának gyarapítása kifejezetten előnyös Washingtonnak, elvégre - ha csak Irakra gondolunk - számos tehertől szabadíthatja ez meg az amerikai vezetést.

http://www.stratfor.com/

A globális demokrácia állapota

„Pánikkeltők a demokráciák gyengülésére vonatkozó összegzések"
openDemocracy

Az elmúlt években számos olyan elemzés és felmérés látott napvilágot, amely a demokrácia visszaszorulásáról számolt be. Rodrigo de Almeida brazil társadalomtudós szerint azonban alaptalanok a demokrácia globális gyengülésével kapcsolatos értékelések. Az openDemocracy webmagazinban megjelent elemzésében két tekintélyes intézet felmérését veszi górcső alá, és arra a következtésre jut, hogy az összefoglaló anyagokban felvázolt, a demokrácia visszaszorulására vonatkozó kijelentéseket még az adott felmérés statisztikái sem támasztják alá.

A közelmúltban számos jeles tudós és publicista jutott arra a következtetésre, hogy a demokrácia globális megerősödésének a hidegháború lezárulta és a Szovjetunió felbomlása utáni diadalmenete kifulladni látszik. Larry Diamond, a demokrácia-elmélet szaktekintélye tavaly arról írt a Foreign Affairsben, hogy a terrorizmus elleni háború, az autoritárius rezsimek megerősödése és a gyenge demokráciák kudarca miatt újra kell gondolni a demokrácia globális térnyerésével kapcsolatos optimista feltételezéseket. A Freedom House és az Economist Intelligence Unit éves jelentései egyaránt arra a következtetésre jutottak az elmúlt években, hogy a demokratikus átalakulás megtorpant a világban.

Almeida szerint azonban elhamarkodottak a borúlátó jóslatok. Latin-Amerikától Kelet-Európán és Dél-Afrikán át Indonéziáig számos példát találni az olyan erős fiatal demokráciára, amely még a súlyos gazdasági válság közepette is ellenáll az autoritárius visszarendeződésnek. Sőt, ha alaposabban szemügyre vesszük a számokat és a pesszimista felmérések módszertanát, akkor egyáltalán nem biztos, hogy tragikusnak fogjuk látni a helyzetet.

A Freedom House 193 országot felölelő, 1972 óta kiadott éves jelentése a demokrácia erősségét a politikai és a polgári szabadságjogok függvényében méri. A 2008-as évről készült jelentés kapcsán Arch Puddington kutatásvezető úgy nyilatkozott, hogy 2007-ben fordulat történt, és azóta a demokrácia globális gyengülése figyelhető meg.

Almeida azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a jelentésben foglalt adatok nem igazolják a kutatásvezető pesszimista összefoglalását: 2007, 2008 és 2009-ben a Freedom House statisztikái szerint a szabad országok száma rendre 90, 90, 89, a részben szabad országoké 41, 43, 42 volt. Ezek alapján aligha indokolt a antidemokratikus fordulatról beszélni. Az egyetlen mutató, amely megalapozhatja a pesszimista értékelést, az a Freedom House által készített demokrácia trendvonal, amelyet a szabad választásokkal és szabadságjogok érvényesülésével kapcsolatos szubjektív vélemények alapján állítanak össze. Módszertani szempontból azonban igencsak aggályos efféle trendvonalakat készíteni, és egy ilyen, számos önkényes szempontot tartalmazó, szubjektíven értékelt mutatóra nem helyes messzemenő következetéseket alapozni - figyelmezet Almeida.

A Economist Intelligence Unit demokrácia-indexe sem sokkal meggyőzőbb módszertani szempontból. Az intézet felmérésének érdeme, hogy - ellentétben a Freedom House elemzésével - világos különbséget tesz a szabadságjogok és a demokrácia között, és kiemeli, hogy a szabadságjogok szükséges, ám nem elégséges feltételei a jól működő demokráciának. Hiába szabadok a választások, ha a kampányt a demagógia uralja, vagy a választók többsége távol marad az urnáktól. A demokrácia akkor sem lehet teljes, ha a demokratikusan megválasztott kormány működése nem átlátható, és a korrupció elterjedt. A demokrácia erősségének megbecslésekor az Economist Intelligence Unit ezért a politikai kultúrát, az átláthatóságot és a politikai részvételt is számításba veszi.

A kutatóintézet összegzése szerint a demokrácia globális erősödése 2006 óta stagnál. Az Economist Intelligence Unit azt is valószínűsíti, hogy a gazdasági válság hatására számos fiatal demokráciában - mindenekelőtt Latin-Amerikában, Kelet-Európában és Afrikában - a gazdasági válság hatására elkezdődhet az antidemokratikus visszarendeződés.

Az adatokat elnézve azonban nem világos, hogy miért jut ilyen pesszimista következtetésekre az intézet. A 2008-as felmérés szerint ugyanis a vizsgált 195 ország közel fele demokratikusnak tekinthető: az Economist Intelligence Unit négyes felosztásában 30 ország felel meg a teljesen demokratikus állam kritériumainak, 50 részlegesen demokratikus, 36 vegyes berendezkedésűnek számít, és 51 autoritárius. Igaz ugyan, hogy a teljesen demokratikus államok között többségben vannak a fejlett országok, de azért latin-amerikai és közép-európai államok is bekerültek a legjobb kategóriába. Almeida szerint mindez pedig azt jelenti, hogy a demokrácia erősségét nem határozza meg egyértelműen a gazdasági fejlettség, és így megalapozatlan a jelentés azon következtetése, hogy a gazdasági válság által különösen sújtott államokban fenyeget leginkább az autoritárius fordulat. Már csak azért is, mert a jelentés kiemeli, hogy két fejlett országban - az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában - gyengült leginkább a demokrácia: a terrorizmus elleni háború miatt hozott intézkedések a szabadságjogok korlátozásával, és ezáltal a demokratikus intézmények gyengülésével jártak. Globális szinten pedig az Economist Intelligence Unit számai alapján sem mutatható ki jelentős, a borúlátó előrejelzést alátámasztó eltérés 2006 és 2008 között a demokrácia erőssége tekintetében.

Mindezek alapján Almeida szerint „meglehetősen problematikusak, sőt szinte pánikkeltők a demokráciák gyengülésére vonatkozó összegzések, hiszen a jelentésekben szereplő adatok sem támasztják alá őket."

http://www.opendemocracy.net/article/idea/the-inspectors-of-democracy-1

A G20 és még két világhatalom: a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank

Kínának oroszlánrésze lesz az IMF megújításában

A Nemzetközi Valutalap  által betöltött szerep eddig is jelentős volt - állapítja meg a Stratfor elemzése -, de a nemzetközi gazdasági válság elmélyülésével e szerep még fontosabbá válik. Ugyanakkor felmerül a kérdés, egy olyan intézmény, mely egy másik korszak szülötte, melynek lehetőségeit nem a mai szükségleteknek megfelelően alakították ki, vajon eleget tud-e tenni feladatának?

Mindazonáltal biztató - bár egyelőre meg nem erősített - hírnek számít, hogy Kína csatlakozhat azon államok köréhez, amelyek készek támogatnia az IMF anyagi alapját, s ezzel jelentősen tágítani az egész intézmény mozgásterét. A találgatásokat Hu Xiaolian (Hu Hsziao-lian), a Kínai Központi Bank kormányzó-helyettese indította el azzal, hogy kijelentette, ha az IMF kötvényeket bocsátana ki annak érdekében, hogy készenléti alapjait növelje, akkor Peking vásárolna azokból. A nemzetközi pénzügyi körök véleménye szerint az ekként az IMF-hez befolyó összeg elérheti a 100 milliárd dollárt.

Kína az április első napjaiban, Londonban összeülő G20 értekezleten jelenti be a lépést. A csúcson egyénként is a legfontosabb, sőt egyedüli téma a válság kezelése lesz, így a főszereplők között, a 20 legnagyobb nemzeti összterméket produkáló ország mellett, ott lesz két világhatalom, az IMF és a Világbank vezetősége is. Rájuk vár majd annak a stratégiának a kidolgozása, amely a válságkezelés módjait összegzi, illetve azoknak az elképzeléseknek az összegzése is, hogy milyen új pénzügyi architektúrával váltsák fel az eddigi intézményes financiális rendszert. Az érintett országok arra várnak, hogy elsősorban az IMF fogalmazza meg elképzeléseit arra vonatkozóan, hogyan tervez valóban hatékony mentőövet dobni a leginkább bajban lévő országok, elsősorban Közép- és Kelet-Európa leromlott gazdasági számára.

Mind ismertes, az IMF 9 ország esetében már jóváhagyta az összegeket, várható újabb három ország kérelmének a gyors elbírálása, néggyel pedig előrehaladott tárgyalások folynak az ügyben. Több milliárd dollárt kap Izland, Magyarország, Ukrajna, Belarusz, Pakisztán, Lettország és Románia. Ukrajna esetében a kifizetést leállították, mert a büdzsét illetően a koalíció párjai nem tudtak dűlőre jutni. A segélykérők sorába léphet Törökország is, mellyel egy 25 milliárdos összegről tárgyal a szervezet, és nagy valószínűséggel rászorul a segítségre a közeljövőben - csak az európaiakat említve - Észtország, Litvánia, Horvátország és Bulgária is.

Mindennek a terheit elsősorban az IMF viseli. A szervezet eddigi kifizetései - csak a válság időszakát, tehát jóval kevesebb, mint egy évet tekintve - 64,44 milliárd dollárt emésztettek fel, a 256 milliárdos alapból tehát rendelkezésre áll még 191,86 milliárd. De az ma már nyilvánvaló, hogy az eljövendő gondok enyhítésére ez az összeg nem lesz elég, különösen azon kilátásokat figyelembe véve, ami 2009-et követően a világgazdaságra vár. Nem véletlen, hogy februárban Angela Merkel német kancellár és Gordon Brown angol miniszterelnök közös felhívásban fordult a legbefolyásosabb államokhoz, hogy duplázzák meg az IMF rendelkezésére álló pénzalapot (500 milliárd), illetve, a segély és kockázat-meghatározásoknál gondoljanak más fejlődő országokra is, nem csak az eddig megsegítettekre.

Németország eddigi vonakodása, hogy hozzájáruljon egy uniós segélyprogramhoz volt az oka annak, hogy Brüsszel inkább magára vállalt egy 100 milliárd dolláros garanciát az IMF-alap részére, semhogy globális segítséget nyújtson Közép-Európa bajba jutott országai számára. Bár Németország, a maga exportorientált gazdaságával, érdekelt abban, hogy gyorsan és hathatósan stabilizálódjanak az európai nemzetgazdaságok és financiális struktúrák, azt azonban még nem döntötte el, hogy melyik segélyezési módot preferálja. Az IMF-en keresztülit, vagy az uniósat, esetleg a bilaterális alapon történőt? A jelek szerint Berlin inkább a bilaterális megoldásokat részesítené előnyben, hisz így saját érdekeit és a feltételeket sokkal könnyebben tudná érvényesíteni. Az Unió égisze alatt szerveződő program esetében az egyes tagállamok vállát egyenlőtlen mértékben terhelné az anyagi felelősség, és Berlin attól tart, ez esetben sokkal többet kényszerülne magára vállalni, mint más ország.

Japán és Kína nyilvánvalóan potenciális támogatói lehetnek az IMF-nek, hisz nagyon sok likvid pénz áll rendelkezésükre. Németországhoz hasonlóan számukra is életbevágó, hogy ne csökkenjen a fogyasztói kedv sem Európában, sem pedig Amerikában, hisz exportjukat főként e két nagy gazdasági entitás veszi fel. Tokió már nagyon korán késznek mutatkozott arra, hogy maga is letegyen az IMF asztalára egy 100 milliárdos összeget. Ezen nem is lehet csodálkozni, hisz az erősen exportfüggő ország kivitele - a februári adatok szerint - az előző évhez képest 50 százalékkal esett vissza.

Nagyjából hasonló a helyzet Kínában is, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy Peking az elmúlt évek felpörgetett külkereskedelmének  köszönhetően legalább 2 trillió dolláros extra jövedelemre tett szert, amit egyre nehezebben tudott kihelyezni, illetve - tekintettek az ország visszamaradt struktúrájára és rendkívül szegényes belső piacára - otthon sem képes megfelelő megtérüléssel befektetni. Ez az oka a kínaiak erőteljes amerikai beruházásainak is, melyek jelentős része hosszú lejáratú és roppant biztonságos. Pekinget alighanem roppant örömmel tölti el, ha pénzét más, hasonlóan biztos és jövedelmező alapokba fektetheti.

A kínai kalkulációkban minden bizonnyal fontos szempontként szerepel, hogy az IMF megsegítése az ország nagyvonalú nemzetközi szolidaritásaként is feltüntethető, ami külön haszon az ország számára, hisz ingyen reklám a rezsimnek, jó ország-imázs, egyben komolyan javíthatja Kína bilaterális és multilaterális kapcsolatait olyan téren is, melyeken eddig kudarcot vallott. Különösen Ázsia szemszögéből fontos lehetőség ez Peking számára; ott ugyanis az IMF mindig nyugati, elsősorban amerikai intézményként tevékenykedett, ám Peking készsége, hogy pénzét a bajbajutott államok megsegítésének nagyszabású IMF-es üzletébe helyezze, befolyásának egyértelmű növelését is jelenti majd.

És ha mindez máris élénkítőleg hatott a két nagy ázsiai óriás fantáziájára, akkor a befolyásszerzés és az előnyös befektetés ezen eszközeiből nyilvánvalóan más sem akar majd kimaradni. Szaúd-Arábia máris jelét adta annak, hogy az IMF támogatásába szívesen vállalna szerepet.

http://www.stratfor.com/

Eladják, vagy elajándékozzák az ország alól a vizet?

Van egy olyan szabadalom, hogy:
“Izrael állam ivóvízellátása interkontinentális tenger alatti vezetéken ” Szabadalmi száma: P0900039.
Megjelent a Szabadalmi Közlöny és védjegyértesítő 3.szám II.kötet 3.ik oldal. Megjelentetve 2009.03.30.

Kadarkúti Hétfői üzenetek -23- Jézus a 10., 11., 12., stációról

Jézus a 10., 11., 12., stációról

Jézus: Drága engesztelő Gyermekeim! Én vagyok Jézus Krisztus, a ti Megváltótok és eszközömön, Éván keresztül szólok hozzátok. Ma keresztutam 10.-11.-és 12. stációjáról fogok beszélni: Jézust megfosztják ruháitól, Jézust keresztre szegezik, Jézus meghal a kereszten.

10. stáció: Jézust megfosztják ruháitól:

Miután Cirénei Simon felsegített a legfájdalmasabb elesésemből, már csak pár lépést kellett megtennem a vesztőhelyig. Megérkeztünk. Keresztemet elvették tőlem és ledobták a földre. Elkezdtek vetkőztetni: levették rólam a bilincseket meg a saját övemet, kíméletlenül leszaggatták Rólam ruhámat feltépve sebeimet, melyben bennmaradtak a ruha anyagának foszlányai. A fejemen keresztül akarták lehúzni a gyapjúruhámat, de mivel a széles töviskorona miatt nem sikerült, leszakították fejemről a koronát, és ezzel feltépték összes fejsebemet, majd feltekerték a ruhámat, és vérző fejemen lehúzták. Már csak a rövid vállruha maradt rajtam és az ágyékkötő. A vállruha gyapja beleragadt mély vállsebembe és irgalmatlanul leszakították rólam, nagy fájdalmat okozva. Végül az alsótestemet fedő ruhát is lerántották. Ott álltam teljesen kiszolgáltatva, meztelenül. Kezeimmel próbáltam eltakarni magam. Hirtelen megjelent egy határozott fellépésű fiatal férfi és ágyékkötőt nyújtott át, amit gyorsan magamra öltöttem. Drága Gyermekeim! Ezzel a vetkőztetéssel átéltem a megszégyenítés, a meggyalázás mélységeit. Ezzel engeszteltem Atyámat az emberek szégyentelensége, szemérmetlensége, testi bűnei miatt, a házasságtörések, a paráznaságok, a fajtalankodások miatt. E mocskos bűnökért nekem, a legártatlanabbnak ekkora szégyent kellett elviselnem. A számonkérésnél - ami nagyon közel van - a test tisztasága ellen vétők látni fogják lelki szemeik előtt szégyenemet, amit elszenvedtem miattuk.

11. stáció: Jézust keresztre szegezik

Most következik a legborzalmasabb testi-lelki szenvedésem, a betetőzése az eddigieknek: Hóhéraim durván rám kiáltottak: „Feküdj", mintha csak a kutyához szóltak volna. Letérdeltem a kereszt mellé, és mint megváltásom jelképét háromszor megcsókoltam. Közben hálát adtam Atyámnak, hogy a kíméletlen bántalmazások között sikerült eljutni idáig, hogy nem engedett idejekorán meghalni, és befejezhettem amiért e világra jöttem, a ti megmentéseteket. A pribékek ezen nagyot nevettek, majd ráfektettek a keresztre. Két karomat kitártam, hogy magamhoz öleljelek benneteket, az elkövetkező nemzedékeket és vérem által megszabadítsalak titeket a kárhozattól. Jobb kezemmel kezdték, amely a természetes félelemtől ösztönösen ökölbeszorult. Erőszakkal kifeszítgették az ujjaimat, és odahelyezték a nagy tompa szöget. Leírhatatlan fájdalmat éreztem a kemény kalapácsütések alatt, de közben irgalmért könyörögtem Atyámhoz kínzóim és a zsidó főpapok számára. Kértem, könyörüljön rajtuk, mert ők a megváltás eszközei, ők nem sejtik, hogy Isten Fiát feszítik keresztre. Ezután bal kezemet akarták felszegezni, de a fán a szög előre előkészített helye 10-12 cm-rel távolabb volt. Az egyik hóhérom belekapaszkodott a karomba és húzta, de nem ment vele semmire. Így aztán jó erős kötelet kötöttek rá és ketten nagyokat rántottak rajta. Csontjaimat kirángatták a forgóiból. Szörnyű fájdalmamban jajgattam. Ezután nekiláttak felszegezni a bal kezemet is. Nagy fájdalmamban fel-felkiáltottam, de hangomat elnyomta a szörnyű kalapálás csattogó zaja. Felváltva ketten ütötték a szöget: 1....2....3....4....5....6.... Ezt hallgatva közben Atyámat engeszteltem az emberiség és égbekiáltó bűneiért. Kicsinyeim! Ugye ti szerettek és együtt éreztek Velem? Akkor mondjatok el egy rózsafüzért külön csak a balkarom és balkezem szenvedéseiért-hálából! Lábaim utoljára maradtak. Lábaimat is durván rángatva kifeszítették, csak úgy recsegtek a csontjaim, izületeim. A két lábfejemet keresztben egymásra helyezték, hogy a jobb lábam legyen felül, és jó néhány kalapácsütéssel felszegeztek a fára.

Ott feküdtem tehetetlenül a kereszten, odarögzítve, moccanni sem tudtam, hogy példát mutassak nektek, amikor tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagytok: pl. mint súlyos beteg ágyhoz kötözve, mint béna a kerekesszékben, mint elnyomott feleség a goromba részeges férj mellett, mint ártatlanul börtönbe zárt rag, mint az utcalányok, akiket fogva tartanak, ütnek-vernek, kihasználnak futtatóik, mint megunt férjek, akiket feleségük egy új szerető kedvéért hajléktalanná tett, mint elnyomott nemzet, mely a rátelepedő nagy hatalom igája alól nem tud szabadulni stb. Ti kiszolgáltatott, mások által keresztre feszített testvéreim, merítsetek erőt az Én golgotai keresztre feszítésemből, teljes tehetetlenségemből! Fogadjátok el és ajánljátok fel lelketekért és mások lelkéért a tehetetlenség fájdalmát! Jutalmatok nagy lesz érte.

12. stáció: Jézus meghal a kereszten

Miután végeztek a hóhérszolgák a felfeszítéssel, egy nagyon ijesztő mozzanat következett. A fekvő kereszt hátulján kiálló szögeket el kellett hajlítani kalapálással, hogy a felálláskor Testem súlyától a szögek ki ne csússzanak. Ezért oldalról megemelték a keresztet és meglódították, hogy a hátoldala legyen felül. Én arccal a föld felé zuhantam és csodálatos módon pár cm-rel a föld felszíne fölött lebegő helyzetben maradtam. Atyám angyalai felfogtak, nem engedték, hogy még jobban összeroncsolódjak. Közben a pribékek befejezték a szögek elgörbítését, és felállították a keresztet. Volt egy előre megásott félméteres gödör, melybe bele akarták illeszteni. Négyen fogták a keresztfát, az egyik nézte a lyukat és irányította a többit. Egyszer csak belezökkent a helyére. A hatalmas rázkódástól kéz- és lábsebeim kitágultak, ömlött a Vérem, a kínoktól jajgattam. Mint ahogy „jaj"-szavaim és fájdalmaim a körülöttem lévők szívét egy cseppet sem indították meg, ugyanígy ennek emléke a ma élő sok közömbös és hitetlen ember szívét se érinti meg. Amint a magasból lenéztem, láttam, amint ellenségeim elégedetten járkálnak körülöttem és gúnyolódnak. Láttam összetört Édesanyámat a lábam alatt ahogy sírt, mélységes fájdalommal a lelkében nézett Rám. Láttam a hűséges Mária Magdolnát, aki teljesen ki volt kelve magából, a haját tépte és zokogott. Láttam szeretett tanítványomat, Jánost, aki oltalmazón átölelte Anyámat. Csak ők maradtak Velem utolsó óráimban. Háromórás haldoklásom végtelennek tűnt. Hatalmas szomjúság gyötört a nagy vérveszteség következtében. Izomgörcsök léptek fel egész testemben, és fuldokoltam. Ellenségeim körbejárták a keresztet és gonoszul gúnyolódtak:

„Te hazug! Nos, hogyan rontod le a templomot és hogyan építed fel 3 nap alatt?" „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!" „Ha a zsidók királya vagy, segíts magadon!" A bal lator pedig odakiáltott: „Most elhagyta őt az ördöge!" E káromkodásra minden erőmet összeszedve felemeltem fejem és így szóltam: „ATYÁM, BOCSÁSS MEG NEKIK, MERT NEM TUDJÁK MIT CSELEKSZENEK!" A bal lator ismét kiáltott: „Ha te vagy Krisztus, segíts magadon és rajtunk!" A jobb lator, Dismas mélyen megindult, mivel ellenségeimért imádkoztam, megszólalt erős hangon: „Ő értetek imádkozik, akik káromolják és megölik Őt. Ő a mi Királyunk, Ő Isten Fia!" Átkiáltott a bal latornak is: „Nem félsz Istentől? Mi tetteink méltó bérét vesszük, de ez itt semmi rosszat nem művelt." És Jézushoz fordulva bűneit bánva, megvilágosodva ezt mondta: „Könyörülj rajtam, Uram!" Így válaszoltam neki: „BIZONY MONDOM NEKED: MÉG MA VELEM LESZEL A PARADICSOMBAN." Ott állt Édesanyám és János a kereszt alatt és Anyám esdekelve könyörgött Hozzám, hogy engedjem Őt is meghalni Velem együtt, de Én így szóltam hozzá, rá és Jánosra tekintve: „ÍME A TE FIAD. ÍME A TE ANYÁD." János átölelte nagy szeretettel Édesanyámat, hogy ezután az ő anyja is lett. Ezekkel a szavaimmal mindenkinek anyjául adtam Máriát, akik Engem úgy szeretnek és fogadnak el, mint János és hisznek Bennem. Ezáltal Isten gyermekeivé válnak és egyúttal Szűz Mária gyermekeivé, aki az Én Édesanyám. A Golgotán a Nap egyre jobban elsötétült, koradélután volt, de a csillagok vörösen izzottak a sötét égen. Nagy rémület szállta meg az embereket. Sokan elfutottak, volt, aki letérdelt imádkozni. Egyre elhagyatottabbnak éreztem Magam a keresztfán haldoklásom alatt. A elhagyatottságnak ezt a kínját keservesebben szenvedtem meg, mint ahogy egy embere képes lett volna, mert Én, mint Istenember az Istentől elhagyott emberségemet éreztem csupán. És így kiáltottam fel negyedszer hangosan a keresztfán: „ISTENEM, ISTENEM, MIÉRT HAGYTÁL EL ENGEM?" Rengeteg vért veszítettem. Gondolatban a szőlőhöz hasonlítottam magamat, amit egészen kisajtolnak. Testem elfehéredett. Teljesen kiszáradtam és elepedtem a szomjújságtól. Kicserepesedett nyelvemmel és ajkammal mondtam: „SZOMJÚHOZOM!" Kérdeztem Jánost, nem tudna nekem egy korty vizet adni, de ő szégyenkezve így válaszolt: „Ó,Uram elfelejtettük." Ez a feledékenység keservesen fájt Nekem, hiszen ellenségeim eltakarodtak, senki se akadályozta volna meg, hogy megitassanak. Abenadar százados, aki felügyelt a rendre, ecetbe mártott egy szivacsot és felnyújtotta Nekem, szívtam az ecetből egy keveset.

Elérkezett halálom órája. Szeretteim ott álltak nagy együttérzéssel a lábam alatt. Ekkor így szóltam: „BETELJESEDETT!" Majd felemeltem fejem és hangos szóval kiáltottam: „ATYÁM, KEZEDBE AJÁNLOM LELKEMET." Lehajtottam fejem és kiszállt Belőlem a lélek. Halálom után csend borult a Golgotára. A hóhérszolgák úgy vélték, hogy meghaltam. A latrok csontjait összetörték és elmentek onnét. Volt ott egy fiatal roppant ügybuzgó kancsal tiszt, akit nagyon megrendített, hogy Velem ilyen gyalázatosan elbántak, és meghatódott a Szent asszonyok mély gyászán, és talán abból a megfontolásból, hogy esetleg még élek a kereszten és ne szenvedjek tovább, lándzsáját olyan erővel döfte az oldalamba, hogy a szívemet átszúrva a hegye a bal mellemen jött ki. Oldalsebemből víz és vér tört elé, mely a tisztre hullott. Ő térdreesett, a kancsalsága meggyógyult, nagy kegyelem járta át és hangosan az összes jelenlévő előtt megvallott Engem, mint Isten Fiát. Édesanyám és a többiek a sűrűn folyó vért és vizet palackokba gyűjtötték, és a földön lévőt kendőkkel felitatták.

Drága Engesztelőim! Rettenetes haldoklásommal nemcsak a kínokat mutattam be nektek, hanem azt is, hogy ha majd elérkezik életetek utolsó órája, hogyan kell gondolkoznotok. Először is meg kell bocsátanotok mindenkinek, még az ellenségeiteknek is, mint Én a farizeus papoknak és hóhéraimnak, és kérnetek kell számukra Isten bocsánatát. Azután, ha van mély bűnbánat bennetek, bátran Rám bízhatjátok magatokat, mint a jobb lator. Haldoklásotokkor hívjátok Mennyei Édesanyátokat, hogy lelketeket Hozzám vezesse! Mint ahogy Én szomjaztam a kereszten az emberek szeretete után, úgy szomjazzatok utolsó perceitekben az Én szeretetemre és az Örök Életre! A halálba nem kísér el benneteket senki: se házastárs, se gyermek, se testvér, de Atyám és Én ott vagyunk veletek, és nem hagyunk magatokra soha. Nagy, feltétlen gyermeki bizalommal helyezzétek lelketeket Belénk, az Örök Szeretetbe! Megáldalak benneteket a szenvedés és halál bátor elfogadásának lelkületével az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen.

2009.03.30., hétfő