Az Élet és Tudományban olvasható egy figyelemreméltó és lebilincselő írás Gerald Hüther professzorral,
aki az egyik legismertebb német agykutató és neuropszichológus.
Közérthetően elmagyarázza, mi történik a gyerekek agyában, amikor
tévéznek vagy számítógépeznek.
-
Professzor úr, Ön neurobiológusként azt kutatja, hogyan hat a média az
emberi agy fejlődésére. Tudna nekünk egy gyerekeknek szóló jó tévéműsort
vagy számítógépes játékot ajánlani?
-
Nem, és ilyesfajta ajánlások nem is visznek minket előrébb. Mert úgy
csak egy felszínes eszmecserébe bonyolódnánk a kínálatok tartalmi
minőségéről - ezt azonban jobb elkerülni.
A
másik, hogy nem is kell sokáig keresgélnie: nagyon gyorsan talál öt
olyan tanulmányt, amely kimutatja Önnek, hogy állítólag milyen jó is a
gyerekek számára a tévézés. További öt tanulmány ezzel szemben viszont
azt fogja bizonyítani, hogy a televízió rossz. Ez a vita teljesen
haszontalan a szülők számára. Én nem tartalmakról beszélek, sokkal
messzebbről közelítem meg a kérdést.
Néhány
évvel ezelőtt mi neurobiológusok, még úgy gondoltuk, hogy a genetikai
programok automatikusan létrehozzák az összes kapcsolatot az agyban. A
komplex neuronális hálózatokat tehát, melyek a gondolkodásunkat, az
érzelmeinket, a cselekvéseinket irányítják, genetikailag programozottnak
tartottuk. Azonban már tudjuk, hogy hosszú távon csak olyan kapcsolatok
jönnek létre a gyermek agyában, amelyek a konkrét élet-világban is
rendszeresen aktiválódnak. Amit nem használunk, az elsorvad. A genetikai
programok arról gondoskodnak, hogy először nagy többlet jöjjön létre
idegsejt-kapcsolatokból.
Az
agyunkban lévő legfontosabb neuronális áramkörök kialakításához
elsősorban arra van szükségük a gyerekeknek, hogy megtapasztalják saját
testüket. És ezt nem a képernyő előtt ülve szerzik meg, függetlenül
attól, hogy mi megy a tévében.
- Miért olyan meghatározóak a testi tapasztalatok?
-
Csak az tudja kognitív képességeit kibontakoztatni, akiben kialakul a
megfelelő testérzet. Már vannak olyan tanulmányok, melyek bizonyítják:
azok az alsó tagozatos gyerekek, akik jók matekból, különösen jól tudnak
egyensúlyozni is. Az ember úgy szerzi meg a háromdimenziós és absztrakt
gondolkodáshoz, ill. a matematikához szükséges feltételeket, hogy
megtanulja egyensúlyban tartani a testét. Amint egy gyerek a tévé előtt
ül, nem érzi többé a testét. Nem mászik, nem ugrál, nem egyensúlyoz, sőt
nem mászik fára sem – azaz nem a testének tanulásával tölti az időt.
- A gyerekeknek tehát lehetőleg minél többet kellene mozogniuk?
-
Igen, de nem feltétlenül kell hegyet mászniuk. Az egyik
legcsodálatosabb testtanulási gyakorlat az éneklés. Eközben ugyanis a
gyermek agyának olyan virtuóz módon kell a hangszalagokat modulálnia,
hogy hajszálpontosan a megfelelő hang jöjjön ki. Ez a lehető legjobb
finommotorikus gyakorlat és ugyanakkor ez a feltétele minden későbbi,
nagyon differenciált gondolkodásmódnak is.
Ráadásul
az éneklés esetében egy nagyon komplex kreatív teljesítményről van szó.
Hiszen a gyereknek az egész dalt fejben kell tartania ahhoz, hogy
egzakt módon a megfelelő időpontban eltalálja a megfelelő hangot. És a
kórusban megtanul alkalmazkodni is a többiekhez – ami a szociális
kompetencia egyik feltétele.
Ezen
kívül a gyerekek valami csodálatos dolgot is megtapasztalnak: azt
ugyanis, hogy nem tudunk félni, ha énekelünk. Ma már tudják a
neurobiológusok, hogy a felszabadult agy éneklés közben nem képes
félelemérzéseket mobilizálni. Ezért énekel az ember évezredek óta lefelé
menet a pincébe. Nem azért, hogy elijessze az egereket.
- Hol csapódnak le az ilyen tapasztalatok, hol alakulnak ki a neuronális áramkörök?
-
Az agyunk legbonyolultabb részén az úgynevezett prefrontális kortexben.
Ez közvetlenül a homlok mögött található. Ott fejlődik ki az
önmagunkról alkotott képünk. És ezzel együtt az a késztetésünk is, hogy a
világ felé forduljunk, hogy cselekvéseket tervezünk, impulzusokat
kontrolláljunk és elviseljük a frusztrációkat.
Ennek
korai gyermekkorban, körülbelül 6 éves korunkig kell kialakulnia. A
mindezért felelős hálózatok a frontállebenyben azonban csak akkor
fejlődhetnek ki, ha a gyerek megszerzi ezeket a tapasztalatokat. Ilyen
élmények pedig akkor érik elsősorban, ha olyan dolgokkal foglalkozik,
melyeket képes megérteni és alakítani is tud rajtuk. Ez azonban ma egyre
nehezebb.
- Mi az oka ennek?
-
A gyerekek világa ugyanolyan erősen megváltozott, mint a felnőtteké. Ma
már nem vagyunk képesek felfogni, hogyan is működnek lényegében a
hétköznapi használati tárgyaink. Régebben másképp volt ez. Minden
készülék érthető volt. A bicikli, a gőzgép, még az autó is. Egy gyerek
szét tudta szerelni a vekkert, megvizsgálhatta a belsejében található
fogaskerekeket - és ezzel megfejtethette a mögötte lévő mechanizmust.
Ma, az információs társadalom korában a dolgok gyakran oly bonyolultak,
hogy az okot és okozatot csak nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk
felfogni.
- Hogyan hat mindez a gyermek agyára?
-
Az agyunk mindig ahhoz alkalmazkodik, amit lelkesedéssel teszünk. A
múlt században az emberek a gépekért lelkesedtek és azzal azonosították
magukat. Sőt, ezt a gép-gondolkodást még magukra is alkalmazták. Ez
aztán kihat a nyelvre is: a szívünket pumpának nevezzük, és elkopott
ízületekről beszélünk, melyeket kicserélünk.
De
most hirtelen beköszöntött ez az új korszak. Egyre nehezebb lesz
megérteni az okokat és okozatokat. Például, hogy miért is mozog a nyíl a
képernyőn jobbra, ha mozgatjuk az egeret. Az értelmi összefüggésnek ez a
hiánya azt eredményezi, hogy a gyerekeket egyszer csak nem fogja
érdekelni a kauzalitás. Ez az emberi agy fejlődésének egyszerű
konzekvenciája. Kvázi megtanulják, hogy a dolgokat a mögöttük rejlő
értelem megragadása nélkül kell elfogadniuk.
Sok
digitális média nemcsak hogy nem érthető, hanem ráadásul még nagyon
kevés lehetőség is kínálkozik a képernyőn folyó történésekbe való aktív
beleszólásra. A legegyszerűbb példa erre: a tévékészülék esetében nem
tudunk máson változtatni, mint a program kiválasztásán. Amikor először
ültetünk kisgyereket a tévé elé, még beszélgetnek a készülékkel. Mondják
a nyúlnak, hogy hol leselkedik a róka. Megpróbálnak tehát aktívan részt
venni a történésekben. Ezt tanította nekik az eddigi - virtuális média
nélküli - tapasztalatuk. Néhány hetes tévézés után azonban a legtöbben
rezignáltan veszik tudomásul, hogy nem szólhatnak bele tevékenyen a
dolgok alakításába és feladják, azaz: megkérdőjelezik az önhatékonyságuk
egy részét.
- Ez azonban fontos eleme a gyermek fejlődésének
-
Igen, és csak a saját tapasztalatai által fejlődik ki a homloklebenyben
- egy nagyon komlpex neuronális hálóként. Az ismerethorizontjukat
bővítendő, a gyerekeknek az új élményeiket egy értelmi kontextusban kell
elhelyezniük. Az agyunk ugyanis csak akkor tud megtanulni valamit, ha
az új benyomásokat egy olyan, már meglévő mintához kapcsolhatja hozzá.
amely a korábbi tapasztalatok által jön létre. Ez egy rendkívül kreatív
folyamat.
A
gyerek megpróbálja tehát az újat a régihez illeszteni. De ehhez előbb
úgymond keresgélni kezd az agyában. Egy produktív nyugtalanság
keletkezik, mindaddig, mígnem egyszer csak passzol az ingerminta. Akkor
aztán a káosz az agyban harmóniává alakul át. Ez az a bizonyos
aha-élmény.
És
eközben aktivizálódik a jutalmazási rendszer. Az idegsejtek
„boldogsághormonokat” bocsátanak ki. Minden apró, saját teljesítményként
elért sikerélmény olyan boldogítóan hat, mintha egyszerre egy kis
kokaint és heroint vettünk volna be. Ezzel szemben rettenetesen nehéz a
filmnézésben aktívan, kreatívan benne lenni. Ezért jó volna, ha a
gyerekek a beiskolázás előtt lehetőleg egyáltalán nem kerülnének
kapcsolatba a tévékészülékkel vagy a computerrel.
- De hát egy könyv cselekményét is készen kapjuk. Az olvasás is passzív tevékenység.
-
Ha egy gyerek olvas, akkor közben agytechnikailag rengeteg dolog
történik. A betűket szavakká rakja össze. A szavak és mondatok képekké
alakulnak át, fantáziavilágokká. Amit a gyerek agya elolvasott, az
megjelenik lelki szemei előtt. Piroska megy az erdőbe. Itt egy gyerek
sem a betűket látja. Ez hihetetlen fantáziateljesítmény: feketéből és
fehérből egy képet megalkotni. Ezzel szemben egy Harry Potter-film
semmit sem ér. Mielőtt bekapcsolhatná az az ember a fantáziáját, már ott
is a következő kép. Csak az viszi valójában előrébb az embert, amiért
saját maga megdolgozott.
- Ön tehát úgy gondolja, hogy a gyerekeknek feladatokra van szükségük?
Az
agy számára a valódi kihívások, kalandok a döntőek. A nagybácsival
pecázni, házat építeni egy fára vagy megmászni egy hegyet. A kalandok
tettek mindnyájunkat erőssé. Ma már bizonyítani is tudják az idegtudósok
ezt az összefüggést: a gyerekeknek életük során lehetőleg minél több
kihívással kell megbirkózniuk ahhoz, hogy az agyukban létrejöhessenek a
legfontosabb hálózatok. A gyerekeknek tehát szükségük van egy olyan
világra, amelyben az interaktivitásnak igen nagy szerep jut. Mégpedig
nem a virtualitás, hanem a reális élet összefüggéseiben.
- Később is ki tudják építeni a gyerekek az agyukban lévő neuronális hálókat?
Ha
a kritikus periódus már elmúlt és a test szabályozásához szükséges
fontos hálózatok csak gyéren alakultak ki, akkor a gyerek nem
rendelkezik jó testérzéssel. Mindazonáltal az agy egész életünk során
alakítható marad. Egy 8 vagy 10 éves gyerek is profitál utólag minden
olyan testtapasztalatból, melyet most szerez. Azonban egész más lesz a
motivációja arra, hogy a testét tréningezze. A tanulási folyamat már nem
intuitíve és automatikusan zajlik. A gyerekek szégyellik magukat a
deficitjeik miatt, kicsúfolják őket - és félelemmel tanulnak, ami nem jó
alap.
-
Feltéve, hogy 6 éves korban már kialakultak az agyban a fontos
neuronális hálók: védve vannak ekkorra a gyerekek minden mediális
veszélytől?
- Nem feltétlenül. Mivel sok gyereket az a veszély fenyeget, hogy elvesznek a virtuális világokban.
- A számítógépes játékokra gondol?
-
Igen, többek között. Mert akkor válik a dolog veszélyessé, ha a
digitális médiát arra használják a gyerekek, hogy az alapvető
szükségleteiket kielégítsék. Ebből minden embernek kettő van.
Az
egyik: tartozni akarok valahová. A másik: teljesíteni akarok valamit.
Az első szükségletben a kötődés, a másodikban a szabadság iránti vágy
fejeződik ki. A srácok elsősorban attól szenvednek a mi társadalmunkban,
hogy csak ritkán van lehetőségük arra, hogy valamit teljesíthessenek.
Nem találnak igazi feladatokat, amelyek fejlődésükben erősíthetnék őket.
Ugyanis épp ezek segítségével építik fel a gyerekek az önképüket, az
identitásukat.
Nyilvánvaló,
hogy sok szülő nem is tudja már, hogy milyen is lenne egy ilyen, a
gyerek fejlődését elősegítő feladat. A gyereknek saját magának kell azt
megkeresnie, és ennek a feladatnak valóban nehéznek és hosszantartónak
kell lennie. A végén aztán úgy leszünk vele, mint amikor felmásztunk egy
hegyre: csak ül ott fenn az ember, és egyszerűen azt érzi: boldog. Az a
jele annak, hogy a gyerek igazi feladatot oldott meg, hogy ilyenkor
nincs szüksége külső dicséretre, jól elvan egymaga is.
Ma
elsősorban a fiúk abban találják meg a feladatukat, hogy tökélyre
fejlesztik magukat a computer játékokban. Mert ott a versenyeken
megmutathatják, milyen jók. De éppen ezek a feladatok nem alkalmasak
arra, hogy segítsék őket a reális életben való eligazodásban.
- Kik a különösen veszélyeztetett gyerekek?
-
A német iskolások kereken 40 százaléka szorongva megy iskolába.
Elsősorban a fiúk azok, akik iskola után rögtön odaülnek a
számítógépekhez. Legalább egy-két órányi lövöldözős játékra van
szükségük. A computer számukra a frusztráció leépítésének eszközéül
szolgál. Azáltal, hogy helytállnak a virtuális világok kínálta
kalandokban, szörnyeket mészárolnak le és győztesekké válnak, kiutat
találnak tehetetlenségből, a felhalmozódó agresszióból. Egy sajátságos
teljesítménnyel építik le a frusztrációjukat.
- Tehát ismét a jutalmazási rendszer lép akcióba.
-
Pontosan. Úgy, mintha a gyerekek egy csodálatos, új élettapasztalatra
tettek volna szert. Ez a tapasztalat azonban egy olyan életvilágra
vonatkozik, amely nem létezik a valóságban. Neurobiológiailag nézve ez
végzetes: a gyerek olyan élethelyzetekre edzi az agyát, amelyek csak a
képernyőn fordulnak elő. A számítógépek ráadásul még az ellenőrizhetőség
illúzióját is keltik. Amikor egy gyerek egy másikkal játszik, akkor azt
tapasztalja, hogy a valóságban nem minden kontrollálható. Egy másik
ember nem mindig azt teszi, amit mi magunk szeretnénk.
Azonkívül
sok srác játék közben már nem is érzékeli a testét. Nincs többé
szükségük alvásra, nem reagálnak az éhség vagy szomjúság jelzéseire.
Dél-kelet- Ázsiában már be is következtek az első olyan esetek, amikor a
számítógép előtt ülve éhen haltak és kiszáradtak computerfüggő
fiatalok.
- Ön elsősorban fiúkról beszél. De mit csinálnak a lányok a számítógéppel?
-
Ők chatelnek. A lányok erősebben érzik a szükségét annak, hogy valahova
tartozzanak és kapcsolatot építsenek ki. Aztán ha ez nem sikerül
igazán, akkor a chatelés bizonyos mértékig pótkielégítésként bevethető a
hiányzó közelség és kötődés ellen. Egy olyan barátnővel, akiben
megbízhatok, nem kell minden öt percben dumcsiznom. Az, hogy a lányok
annyit beszélnek, inkább annak a jele, hogy tulajdonképpen
elbizonytalanodtak és nem bízhatnak a kapcsolat tartósságában,
szilárdságában. Ahhoz hasonlóan, mint amikor a csibék az anyjukat
hívják.
- És a valóságos szociális kapcsolatok elsorvadnak?
-
Ennek szükségszerűen így kell lennie. Csak akkor tudnak egy másik
emberrel való igazi kapcsolatot ápolni, ha együtt is vannak azzal.
Minden más csak virtuális kapcsolat. Hisz a virtuális terekben az
emberek nincsenek teljes mivoltukban jelen. Nincs illatuk, szaguk, a
mozgásuk és egyéb megnyilvánulásaik nem életszerűek. A való életben
történő találkozások sajátosságai a virtualitásban nem fordulnak elő. A
chatelés során csupán írásban kommunikálnak.
-
Miről tudják felismerni a szülők, hogy a gyereküket beszippantotta a
virtuális világ? És hogyan tudják gyerekeiket a fenyegető
elszegényedéstől megvédeni?
-
Ha egy gyerek inkább a computer előtt ül, ahelyett, hogy odakinn
futkározna, rohangálna és a többiekkel játszana, tehát ha nem elégíti ki
természetes szükségleteit, akkor aggasztó a dolog, erre a szülőknek már
reagálniuk kell. De nem úgy, hogy tiltásokat fogalmaznak meg. Sokkal
inkább meg kell próbálniuk olyan, a reális világból jövő kihívásokat
kínálni a gyerekeiknek, melyeknek azok meg is tudnak felelni.
Kalandokat, váratlan eseményeket, meglepő, sőt akár még veszélyes
helyzeteket is, melyeket a gyerek legyőzhet, hogy aztán ezektől
edződjék.
A
szülőknek tehát ezen széles computer-sztrádák mellé valami mást is el
kell ültetniük az utódaik fejében. Sok szülő ázsiai küzdősportokra,
sátortáboros-kirándulásos nyaralásra íratja be csemetéjét, vagy kisebb
gyerekek gondozását bízza rá.
Néhányukon
talán az segít, ha idős embereket tanítanak a számítógép és az internet
használatára. Ezek a gyerekek aztán később el fognak tudni beszélgetni
másokkal és képesek lesznek arra, hogy közösen oldjanak meg problémákat.
Nekik ugyanin az agy érése szempontjából meghatározó években a reális
tapasztalati világ széles spektrumát nyújtják a szüleik.
Azok
a gyerekek viszont, akik computervilágokba merülnek el, túlságosan is
gyorsan tanulják meg ott: minden úgy működik, hogy megnyomják a
megfelelő gombot. Nem tolerálnak többé semmilyen hibát, nem viselik el a
frusztrációkat, és nem képesek többé az impulzusaikat kontrollálni. A
valódi világban már képtelen eligazodni.
Viszont,
ha a gyereke részei egy élő közösségnek, és valahogy úgy élnek át
kalandokat, mint pl.: a cserkészek, akkor ritkábban kerülnek a virtuális
világok bűvöletébe: kevesebbet játszanak a számítógéppel és messze nem
néznek annyi tévét. A későbbi életük során is kevesebb szorongásos zavar
alakul ki náluk és nem lesznek olyan bizonytalanok. Igazi egészséges
személyiséggé válnak.
-
Tegyük fel, hogy egy ilyen személyiség alakul ki: mint minden fiatal,
ez a gyerek is ki fogja próbálni a számítógépes játékokat és az
internetet. A társaihoz hasonlóan ő is létre akar majd hozni egy
chat-profilt. Milyen veszélyek adódnak ebből?
-
Egy gyerek nem születik computerfüggőnek. És soha nem az erős, jó
kapcsolatteremtő képességgel rendelkező, életvidám, nyitott, kíváncsi és
kreatív gyerekek azok, akik az elektromos médiák bűvöletébe esnek.
Náluk én nem látok veszélyt. Ők a számítógépeket annak fogják tekinteni,
amiknek lenniük is kellene: az agy hatékony használatát szolgáló
nagyszerű segédeszközöknek. Az internetet olyan gigantikus tudástárként
fedezik fel maguknak, amely lehetővé teszi számukra, hogy a reális élet
kérdéseit megválaszolják.
-
De mi történik egy tízéves gyerek agyában, amikor véletlenül egy
pornográf vagy valamilyen szörnyű tartalmú oldalra téved? Nem éri
eközben nagy sokk?
-
Nem feltétlenül. Attól függ, milyen a családi környezet, illetve, hogy
milyen szerepet tölt be otthon a média. Ami nálunk, felnőtteknél a
borzalmas brutalitás jele, az sok kiskölyök számára úgy jelenik meg,
mint az egymáshoz való közeledés sok lehetséges formája közül az egyik.
Egy olyan gyerek, akit a passzív médiafogyasztás eltompít, még csak
megítélni sem fogja tudni, amit ott lát. A tapasztalata azt diktálja
neki, hogy ezen a képernyőn mindenféle dolog megtörténhet.
Hol
azt látja, hogy kergeti a róka a nyulat, hol pedig azt, hogy nevetnek
az emberek, amikor Donald kacsa és Pluto rendre laposra verik egymást -
és utána, mintha misem történt volna, újra felkelnek. A képernyőn
izomagyú birkózók verik be egymás koponyáját ordítozó tömeg előtt, majd
pedig azt látja a gyerek, hogy két ember szeretkezik, vagy például
levágják egymás fejét.
A
szülők leszoktatták őket a természetes iszonyodásról. Mert már korán
azt tapasztalta a gyerek, hogy nincs semmi értelme mindezeken
elgondolkodnia. Megtanulta, hogy nem feltétlenül képes megérteni, mi
zajlik a képernyőn.
- De mi történik azokkal a gyerekekkel, akik még alig szereztek tapasztalatot a passzív médiával?
-
A gyerek agya meg fogja próbálni ezt az új képet, akármilyen zavaró is
az, már meglévőhöz illeszteni, hogy megértse azt. A benyomásait az
emberek közötti kommunikáció egyik formájaként fogja tárolni. Nagyon
fontos, hogy a szülők akkor világosan elmagyarázzák: ez nem a másokkal
való együttélés kívánatos formája. Ha valaki ezt tenné veled a
valóságban, akkor az borzasztóan fájna neked.
-
A gyerekeknek tehát nemcsak olyan feladatokra van szükségük, amelyek a
fejlődésüket segítik, hanem olyan emberekre is, akik vezetik őket.
-
Igen, sürgősen olyan példaképekre van szükségük, akik segítenek nekik
abban, hogy ne kerülhessenek bele kétes közösségekbe és ne állíttassanak
megkérdőjelezhető feladatok elé. Akkor romlik el mindig a dolog, ha a
gyerekek nem tudják képességeiket kibontakoztatni.
Ehhez
megint a felnőttek kellenek. A computeripar csak a keresletet elégíti
ki. És amíg lesz elég szülő, aki nem érti meg, hogy a gyerekeinek olyan
szükségletei vannak, melyeket a reális világban tudnak kielégíteni,
addig növekedni fog a kínálat a digitális médiából. És ha a gyerekek
ilyen körülmények között nőnek fel, akkor a fejlődésükhöz szükséges
feladatokat ott fogják keresni.
Érdemes
elgondolkodni azon, mi lesz abból a társadalomból, melynek gyerekei
elbúcsúznak a reális világtól. Melynek eredménye egy olyan agy,
optimálisan alkalmazkodott a egy internetes virtuális világhoz és a
számítógépes játékokhoz.
- Ön tudja-e ezt igazolni neurológiailag?
-
Már rendelkezésünkre állnak olyan tanulmányok, melyek bizonyítják:
sehol másutt nem tanul az ember olyan jól kézügyességet, pontosabban
szólva ujjtechnikát, mint egy billentyűzet kezelésekor vagy egy sms
írásakor. Ez nyomokat hagy az agyban. Így az utóbbi tíz évben sokkal
nagyobb lett a fiatalok agyának azon régiója, amely a hüvelykujjat
irányítja.
Ott
alakultak ki egyre finomabb, sűrűbb hálózatok, melyek lehetővé teszik
számukra a bámulatosan gyors hüvelykujjmozgásokat. A fiatalok úgy
fejlesztik az agyukat, hogy az optimálisan alkalmazkodjék ezekhez a
követelményekhez. Most már csak az a kérdés, hogy a jövő társadalmában
fontos-e az, hogy az ember a hüvelykujját a lehető leggyorsabban
mozgatni tudja. A gyerekek ezt a kérdést még nem tudják megválaszolni - a
felnőttekre vár ez a feladat.
