A
Szovjetunióban és a kelet-európai országokban szinte egyik napról a
másikra dőlt meg a szocialista párt egyeduralma, és kezdődött
demokratikus átmenet. 1989-ben egy rövid ideig úgy tűnt, hogy Kínában
is hasonló folyamatok indulhatak el. A Kínai Kommunista Párt azonban
vérbe fojtotta a demokratikus átalakulásokat követelő diákok
tüntetését. Mi történt azóta? Hol tartanak a demokratikus reformok? A
Tienanmen téri vérengzés huszadik évfordulójának alkalmából Sharon LaFraniere, a The New York Times publicistája, és Tania Branigan, a The Guardian pekingi tudósítója keresi a választ a kérdésekre.
Április
30-án a Pekingi Egyetem vezetése 32 630 hallgatójának küldött
SMS-üzenetet. „Vigyázz, hogy mit mondasz, és hogyan viselkedsz az
ifjúság napján, mert a helyzet rendkívül bonyolult" - szólt a lapidáris
figyelmeztetés. A dodonainak tűnő üzenetet mégis minden diák értette:
az egyetem vezetői a Tienanmen téri tüntetések huszadik évfordulójának
előestéjén azt nyomatékosították, hogy bármilyen demonstráción való
részvétel elfogadhatatlan.
Sharon LaFraniere riportjából
azonban kiderül, hogy az egyetem vezetésének félelmei alaptalanok
voltak. A fiataloknak ugyanis eszében sem volt tüntetést szervezni a
demokráciáért. „Ha valaki az utcára vonulna, azt bolondnak néznék az
emberek. Mindenki tudja, hogy hol a határ. Az 1989-es eseményekről
szabad ugyan gondolkodni, talán még beszélni is, de tilos minden,
aminek társadalmi következményei lehetnek" - magyarázta az egyik diák,
akinek az iskolában alaposan a fejébe vésték a Tienanmen téri vérengzés
történelmi leckéjét.
Az amerikai publicista tapasztalata szerint
annyira sikeres volt a kommunista párt propagandája, hogy még az
egyetemisták is felelőtlennek tartják az 1989-ben a demokratikus
reformokat követelő diákokat. Pedig többségük (névtelenséget kérve)
bevallotta, hogy az internetről letöltötte és elolvasta a Tienanmen
téri eseményekről készült nyugati beszámolókat.
LaFraniere
szerint az egyetemisták hozzáállását egyebek között az magyarázza, hogy
a mai fiatalok az elmúlt két évtized gazdasági szárnyalásának
köszönhetően sokkal jobb körülmények között élnek, mint elődeik. Ezért
kevesebb okuk van a kommunista párt ideológiájával és vezetésével
szembeni elégedetlenségre. Húsz éve a fiatalok leginkább csak láncaikat
veszíthették, ma viszont a karriert és a viszonylagos jólétet
kockáztatja az, aki nyíltan bírálja a pártvezetést. A fiatalok a
politikai szabadságjogok helyett inkább külföldi ösztöndíjat, majd jól
fizető állást szeretnének. A politikai apátia mértékét jól mutatja,
hogy még a People's Daily, a Kínai Kommunista Párt lapja is hiányolta
az idealizmust az egyetemekről.
Egyes elemzők viszont arra hívják
fel a figyelmet, hogy a békés és lojális közhangulat könnyen fordulhat,
ha az elmúlt évtizedek gazdasági növekedése lassul, és visszaesik a
viszonylagos jólét. LaFraniere szerint azonban még jelentős recesszió
esetén sem vonulnának a fiatalok az utcára. A pártvezetés ugyanis
felismerte, hogy a kilátások nélküli fiatalok jelentik a legnagyobb
veszélyt a hatalomra. Ezért az elmúlt húsz évben a mindent elkövetett
annak érdekében, hogy minél több tehetséges ifjút csábítson a pártba -
a hatalmi gépezetbe integrált fiatalok aligha tüntetnek a kormány és a
párt ellen. Míg 1989-ben csak a diákok egy százaléka volt párttag, ma
már 9 százalék az arányuk. A pártba belépett diákok többsége pedig úgy
véli, hogy a nyugati típusú demokrácia nem is való a kínaiaknak - a nép
tanulatlan, ezért helyes, ha ők, a képzett párttagok irányítják az
országot. A hivatalos ideológián már senki sem hisz, még azok sem, akik
tanítják - a párttagság a karrierálmok, és nem a kommunista álom
megvalósításához szükséges.
Tania Branigan, a The Guardian
pekingi tudósítója némileg optimistábban látja a helyzetet. Elismeri,
hogy a párt továbbra is rajta tartja a szemét mindenen, ahogyan ezt a
közelmúltban a
demokratikus átalakulást követelő petíciót fogalmazó értelmiségiek bebörtönzése és ellehetetlenítése is jelezte.
„Közhelyszámba
menő nézet, hogy a kínai gazdasági reformok nem hozták el a
demokratikus reformokat, és hogy az 1989-es diáktüntetések leverése óta
teljesen megrekedt a demokratizálódási folyamat." Az igazság ennél
azonban bonyolultabb - véli Branigan. Igaz ugyan, hogy az emberek nem
lázadnak a pártvezetés ellen, de ennek oka elsősorban az, hogy a párt
lassú reformokat indított el. A kommunista vezetés lehetővé tette, hogy
az egypártrendszeren belül érvényre juthasson valami a népakartból.
Helyi szinten kísérleti jelleggel bevezette a korlátozottan
demokratikus választásokat: néhány járás vezetőit már nem a központi
pártvezetés nevezi ki, hanem a helyi párttagok választhatják. A
fiatalítás, a tehetséges ifjak felkarolása és az idős pártvezetők
kötelező nyugdíjazása ennek a folyamatnak a része: Branigan szerint a
fiatalok egy jelentős hányada nem merő opportunizmusból és
karrierizmusból csatlakozik a párthoz, hanem azért, mert szeretne
demokratikus reformokat elindítani. Mivel a párt legitimitását kétségbe
vonó kritikára nincs lehetőség, a reformok egyetlen lehetséges útja a
párton keresztül vezet. „Kritizálni könnyű, de azzal nem érünk el
semmit. A rendszert belülről lehet megváltoztatni" - nyilatkozta az
egyik pragmatikus fiatal párttag. „Akit nem tudsz legyőzni, ahhoz jobb,
ha csatlakozol" - mondta egy tapasztaltabb.
Fang Ning, a Tudományos Akadémia egyik politológusa tavaly a nyugati demokráciákat egy olyan étteremhez hasonlította,
ahol a vendégek megválaszthatják a szakácsot, de nem szólhatnak bele,
hogy az mit főz nekik. „A kínai demokrácia ezzel szemben olyan
étteremre hasonlít majd, ahol a vendégek kedvükre válogathatnak az
étlapról, de a szakácsot - a Kommunista Pártot - nem cserélhetik le."
A
jelek szerint a közvélemény hallgatólagosan elfoadta a vezetés által
ajánlott kompromisszumokat. Branigan az Asian Barometer nemrégiben
készült felmérését idézi, amelyből kiderül, hogy a kínaiak több mint
fele híve a demokráciának. Talán ennél is meglepőbb, hogy a
megkérdezettek átlagosan 7,22 pontra értékelték a kínai rendszer
demokratikusságát: a többség úgy ítélte, hogy Kína demokratikusabb,
mint Japán vagy Dél-Korea. Nem csoda hát, ha nem akarnak az utcán
tüntetni még több demokráciát követelve.
Branigan is kitér rá,
hogy a marxista ideológiát már a párt vezetői sem támogatják. Egyre
több értelmiségi inkább a nyugati demokratikus szocializmus irányába
fordul - a brit Új Baloldal, a német szociáldemokraták és a francia
szocialisták programját tanulmányozzák: a szociális intézményrendszer
megerősítése a reformerek számára is fontos. A negatív példa a
Gorbacsov által meghirdetett gyors átalakulás: a kínai vezetés pontosan
tudja, hogy nem szabad kapkodni. A reformokat csak lassan, lépésről
lépésre lehet bevezetni.
http://www.nytimes.com/2009/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése