Gazdag István: Demokratikus rendőrállamok

A német kormány minden évben büszkén reklámozza másként gondolkodó, de egyébként ártalmatlan állampolgárai hatósági üldözését, akiket az „alkotmány ellenségeinek” titulál. Más kérdés, hogy Németországnak valójában nincs is alkotmánya. Július 18-án a német kormány Alkotmányvédelmi jelentés címmel közzétette a tavalyi évi kormányzati üldözés számadatait. Eszerint 2011-ben 13865 bűnügyi nyomozást indítottak „propagandavétség” (11401 eset) vagy „izgatás” (2464 eset) miatt, ami 1,5 százalékos növekedést mutat az előző évhez képest.

Mindezen vétségek a „szélsőjobboldali extrémizmus” címszó alatt szerepelnek a jelentésben, és mivel a szélsőbaloldali vagy külföldi szélsőségesek által elkövetett vétségek listájáról hiányoznak ezek a kategóriák, ebből az következik, hogy Németországban csak hazafiak, nacionalisták és hasonlók követhetnek el „gondolatbűnöket”. A német büntetőjog implicite megállapítja, hogy csak szélsőjobboldaliak lehetnek „gondolatbűnözők”, ami Németországot a történelem egyetlen olyan államává teszi, ahol a hazaszeretet törvénytelenné vált.

Németországban 1994 óta 250 ezer bűnügyi vizsgálat indult „gondolatbűnök” miatt. A legtöbb ország nem veri nagydobra üldözött gondolati disszidenseinek számát, vagy magát azt a tényt, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténik náluk. Németország azonban egyenesen dicsekszik vele. Hat évtizedes intenzív agymosással az egész nemzetbe belesulykolták, hogy a „demokrácia” agresszív védelme dicséretes, sőt érdemdús vállalkozás, amely erkölcsileg igazolja mindazok könyörtelen denunciálását, meghurcolását és eltiprását, akiket az „alkotmány ellenségeinek” nyilvánítottak. Döbbenetes az a fanatikus buzgalom, amellyel a legtöbb német kiközösíti a kormány éves jelentéseiben közellenségnek minősített egyéneket és szervezeteket.

Ehhez a német jogrend is nagymértékben hozzájárult azzal, hogy a német bíróságokon nem készülnek jegyzőkönyvek az eljárások során, ami felhatalmazza a bírókat arra, hogy a tárgyaláson történtekről olyan állításokat fogalmazzanak meg, amilyeneket csak akarnak, a védőknek pedig nincsenek jogi eszközeik az ítéletben leírt ferdítések vagy hazugságok orvoslására. Németországban még az önvédelem is büntetendő cselekedet lehet, ha „holokauszt-eretnekség” a vád. Bármiféle próbálkozás ugyanis olyan bizonyíték bemutatására, amely megcáfolná a bűnvádi eljáráshoz vezető alapállítást, önmagában törvénytelennek számít, hiszen - a politikusok, a médiumok és a vádhatóság érvelése szerint - a vádlott így próbál „visszaélni” egy nyilvános kormányzati esemény, ti. a saját pere által biztosított lehetőséggel, hogy „ördögi” nézeteit terjessze.

Következésképpen Németország az egyetlen ország a civilizált világon, ahol egyes esetekben illegálissá válik az önvédelem, amelyet a törvény öt évig terjedő börtönnel büntethet. Még a védenceik érdekében bizonyítási indítványt előterjesztő ügyvédeket is sújtottak már börtönnel ezen a jogcímen. És ez nem minden: mivel egyes védőügyvédek nyilvánosan elítélték ezeket a botrányos tárgyalási feltételeket, a kormány törvényben hatalmazta fel a bírákat arra, hogy belefojtsák a szót az ügyvédekbe, ha a tárgyaláson „nem az ügyre vonatkozó” állítást fogalmaznak meg. Így most a védelem mélyen hallgat Németországban a másként gondolkodók elleni perek során.

Ugyanakkor kétség sem férhet hozzá, hogy az összes rendőrállam modellje az Egyesült Államok. Még Kína sem versenyezhet vele a börtönbizniszben, hiszen több mint négyszer annyi lakossal csak 70 százaléknyi embert tart börtönben, ugyanannyit, mint amennyi az USA színes bőrű börtönnépessége. Amikor viszont az amerikai fősodratú média a „rendőrállam” kifejezést használja, mindig valamelyik más országra céloz. Még az úgynevezett liberális médiumok sem tudják magukat rászánni arra, hogy rendőrállamnak nevezzék az USA-t. Legfeljebb odáig mennek el, hogy azt mondják, „hasonlít egy rendőrállamra” vagy „megvan a veszélye annak, hogy rendőrállammá válik”. Mivel ezek a kiváltságos beszélők és írók nincsenek börtönben, mert amit mondanak és írnak, az nem jelent veszélyt az államra nézve, arra a következtetésre jutnak, hogy az USA jelenleg még nem egy rendőrállam.

Tekintetbe véve azonban rendőrségének és börtönapparátusának teljes méretét és társadalmi beágyazottságát, az Egyesült Államok nemcsak egy rendőrállam, hanem messze a legnagyobb rendőrállam a világon. Manapság még az amerikai Biblia-övezet legelmaradottabb államának legelszigeteltebb farmere is tisztában van vele, hogy az USA több embert tart börtönben, mint bármely más ország a világon. Talán azt is tudja, hogy a világ börtönnépességének negyede amerikai börtönökben raboskodik, és hogy globálisan minden kilencedik börtönlakó amerikai néger. A nebraskai farmer persze valószínűleg büszke rá, hogy Amerika a börtönbiznisz Number One-ja. Isten áldja a rendőrállamot!

Az amerikai média számára axiómának számít, hogy Kína egy rendőrállam (és bizonyos szabványok alapján talán az is). Az ENSZ adatai szerint azonban Kína a világon csak a 87. helyet foglalja el bebörtönzött népességének az összlakosságához viszonyított aránya tekintetében. Noha Kína lakossága egymilliárd fővel haladja meg az Egyesült Államokét, az amerikai börtönökben hatszázezerrel többen raboskodnak, mint a kínaiakban. A rendőrállamokat azonban a fogvatartottak száma mellett a börtönviszonyok is minősítik. Ezzel a mércével mérve az amerikai gulag még szörnyűségesebb. Ma a jogállamokban elismerik, hogy a magánzárka a kínzás egyik formája. Juan Mendez, az ENSZ kínzásügyi referense szerint a 15 napot meghaladó ideig tartó magánzárka átlépi a kínzás határát. Márpedig az USA-ban foglyok százezrei töltenek jellemző módon 30-60 napot teljes elszigeteltségben, közülük húszezret pedig állandó izolációban tartanak az úgynevezett szuperbiztos börtönökben. Naponta egyébként 80 ezer amerikai foglyot zárnak magánzárkába. Civilizált mércével mérve ez annyi megkínzott embert jelent, mint Németország és Nagy-Britannia teljes börtönnépessége. Ha ez sem meríti ki a rendőrállam fogalmát, akkor ilyesmi nem is létezik a Földön.

MD 2012. XI. 14.

A brit rendőrállam már gyermekkortól nyilvántartásba veszi a rasszistagyanús elemeket

„Rasszistaként” vették nyilvántartásba az egymilliónyi hároméves brit gyermek csaknem egyharmadát, mert a 2000-ben elfogadott Faji kapcsolatok törvénye (Race Relations Act) egyik rendelkezése arra kötelezi az óvodai nevelőket, hogy jelentsenek minden olyan kijelentést, amely sértőként interpretálható más fajokra nézve.

A sokkoló statisztikát, amely eklatánsan jelzi, hogy milyen szintre jutott a politikai korrektség a konzervatív-munkáspárti-liberális rezsim alatt, a Manifesto Club nevű baloldali polgárjogi csoport plankolta fel.

Amint azt a (fel)jelentések mutatják, 2002 és 2009 között 280 ezer esetben rögzítettek „rasszista nyelvezetet” hároméves korú és ennél idősebb kisgyermekek részéről.

Az abszurditását tekintve igazi kafkai inspirációjú Faji kapcsolatok törvénye arra kényszeríti a hatóságokat, hogy „elősegítsék a különböző faji csoportokhoz tartozó személyek közötti jó kapcsolatokat” (to promote good relations between persons of different racial groups).

Az esetleges verbális incidensek minden részletét feljegyzik a kormány által vezetett adatbázisba, ami azt jelenti, hogy egy hároméves gyerek által tett ártatlan megjegyzés egy életre szólóan része marad az egyénről vezetett állami minősítésnek.

A törvény értelmében az óvodai és iskolai oktatókat arra képezik ki, hogy akkor is beszámoljanak a „rasszizmusról”, ha az „áldozat” nem sértődött meg, vagy ha a gyermek nem is érti, hogy valójában mit mondott.

Legmegdöbbentőbb az egészben, hogy a jó érzést, a józan észt és az egyéni szabadságjogokat egyaránt lábbal tipró, hamisítatlan sztálinista szellemiségű törvény csont nélkül átment a szigetország törvényhozásának mindkét házán - a hagyományaira büszke brit parlamentarizmus legnagyobb szégyenére.

Mintha az egész brit közvélemény alva járna egy lidérces rendőrállam felé, amelytől még egy KGB-tiszt is elpirult volna.