Bocsánatot kérni és fogadni is tudni kell, de a tapasztalat azt
mutatja, valami miatt mindkettő derogál. Miért címkézzük gyengeségnek,
ha beismerjük a hibáinkat, és miért inkább az agresszióra szavazunk,
mikor egyszerűsíthetnénk is egy-egy őszinte pardonnal a konfliktusos
helyzeteket? Kivagyiság kontra bölcsesség.
Zsúfolt megálló, nyüzsgő bevásárlóközpont, tömött sorok a közértben:
egyszer csak a lábunkra lép valaki, vagy nekünk jön oldalról. "Nem
látsz ba…eg?!", "Mér' nem löksz mindjárt fel?", "Na mi van, nekem
jössz?", "Engem is meglöktek, hát nem igaz, ez a rohadt tömeg!" és még
folytathatnánk, a bűvös szó azonban az esetek egy részében garantáltan
benne reked a "vétkesben". Elnézést, bocsánat, pardon, ne haragudjon,
nem volt szándékos. Mint a foghúzás, úgy fáj kibökni azt a bocsánatot,
leereszkedni is derogál, és mintha valami nehéz gyónásnak kéne
kikívánkozni, csak kivételes esetekben és keveseket részesítünk e
kegyben. Visszatámadni jóval kifizetődőbbnek tetszik, meg amúgy is
tökéletes kiútja a helyzet annak a mérhetetlen feszültségnek és
agressziónak, ami majd szétvet egész nap - mi sem egyszerűbb: az idegen
nyakába zúdítjuk a haragunkat, aztán meg is van oldva. Sőt, ilyenkor
még nekünk áll följebb, ellenünk esküdött össze a világ, tehet mindenki
egy szívességet!
Még én kérjek elnézést?!
Kicsiben ezek csak apró bosszúságok (vagy annak címkézzük őket,
holott kulturálisan, nemzetkarakterológiailag nagyon is árulkodó
tényezők), de a mentalitás nagyban is ugyanígy terpeszkedik.
Elhibáztunk valamit a munkahelyünkön? Igazságtalanul ripakodtunk rá a
gyerekre? Összetörtük a legdrágább étkészlet legékesebb darabját
odahaza? Még hogy mi? Soha! Csak azért hibáztunk, mert X nem szólt
előre, mi meg nem néztünk utána annak az átkozott faxnak; a gyerek meg
piszok szemtelen mostanában, érett már neki a kiadós fejmosás,
megérdemelte; az a nyamvadt tál meg azért tört össze, mert megint nem
oda lett téve, ahol a helye van, hiába pofázik az ember, akkor is
máshová rakják, ahol útban van, hát hogy a fenébe ne törnénk össze?!
Szóval ne már, hogy még mi kérjünk elnézést! Egyszóval tökéletesek
vagyunk, nem vétünk soha, ha meg mégis, az akkor sem lehet a mi hibánk,
végső esetben retorikailag addig csűrjük, amíg le nem hull rólunk a
felelősség béklyója, és ha beledöglünk is, győztesként ülünk tort.
Elnézést kérni morális gyengeség, megalázkodás - halljuk sokfelől -,
verbálisan is meccset vesztünk, és minden ilyen szituációból
presztízskérdést csinálunk, ahol a gyengébb (lásd: az alacsonyabb
beosztású, a fiatalabb, a kisebb, a bátortalanabb vagy a nő) marad
alul. Helyzetértelmezés helyett a pozícióharcra szavazunk, és
szegénységi bizonyítványt írunk alá azzal, ha beismerjük, hogy
hibáztunk, sőt urambocsá' odáig merészkedünk, hogy ennek hangot is
adjunk. Persze, hiszen önnön tökéletességünkön esett csorba, az egónk
is hevesen tiltakozik, és legyen az elfuserált sávváltás a városban
vagy a beosztottunk jogos reklamációja, az erőfölény hangos
demonstrálása elhomályosít minden észérvet. Ennek a hozzáállásnak a
gyökerei pedig olyannyira mélyen ülni látszanak, hogy számos esetben
nem is számítunk a pardonra, ha meg mégis fennakad egy-kettő a
hálónkon, rutin híján se fogadni, se értelmezni nem tudjuk. Egy gyerek,
akitől sosem kérnek bocsánatot, megfelelő eszközkészlet híján nem fog
tudni maga sem bocsánatot kérni, ha pedig nem fogadják soha a
megbánását - "nekem nem kell a bocsánatod, hagyjál!" -, és öngólt lő
minden egyes próbálkozásával, nem fogja beépíteni se. Minek, mikor se
funkciója, se gyakorlati haszna nincs. Ami megtörtént, megtörtént, a
dolgok megmásíthatatlanok, azokon egy bocsánattal kozmetikázni már nem
lehet. Marad az agresszió, a kivagyiság, a hárítás és a mismásolás.
Bűn és bűnhődés és feloldozás
Holott a bocsánatkérésnek van néhány, nem elhanyagolható gyakorlati
haszna. Például elejét vesszük a további vitának, a nagymellény helyett
alázatról és udvariasságról állítunk ki tanúsítványt (lásd:
egyenrangúnak tekintjük a partnert), így valószínűleg szimpatikusabbak
leszünk, és a megbízhatósági faktor sem elhanyagolható. Bölcsebb és
higgadtabb ember benyomását keltjük, aki rendelkezik kellő önkritikával
és önismerettel ahhoz, hogy szembe tudjon nézni a tévedéseivel, és
képes vállalni értük a felelősséget. Tegyük is hozzá gyorsan:
bocsánatot kérni tudni kell. A felfuvalkodott, csak szőrmentén
odabökött, sértődött elnézések sosem érnek célba - értelemszerűen,
mivel a gondolatainkkal ellentétes tartalmat fogalmazunk meg, a
hiteltelenséget pedig képtelenség leplezni (nem is törekszünk rá,
hiszen a cél ilyenkor a legkevésbé sem az, hogy autentikus megbánónak
tűnjünk, a durcás bocsánatok csak arra jók, hogy saját sértettségünkre
hulljon még több a reflektorból). Magyarán ha elnézést kérünk, az
jöjjön belülről, és tényleges megbánást takarjon, különben a fene
megette az egész mártírkodást, és többet ártunk vele, mint egy kiadós
kiabálással.
Ha pedig tőlünk kérnek elnézést, ne a piedesztálról szálljunk le
ahhoz, hogy fogadjuk, ha egyáltalán. Kevés dühítőbb van annál, mikor a
bocsánatunk falakba és még nagyobb pöffeszkedésbe ütközik, és mindössze
a másik egóját simogatjuk vele. A fentebb már megpendített
visszautasítás a legkegyetlenebb erről a palettáról, és bár tény, hogy
egy-egy pardon nem old meg mindent, de nem értékelni az igyekezetet tán
súlyosabb sértés, mintha elmarad a bűnbánás. Hiteltelenül fogadni
ugyanolyan álszent, mint mondani, és a más bocsánatán hízni a
legkevésbé konstruktív eljárás. Csak a fordulat kedvéért nem kell
odavetni, hogy "nem történt semmi" - inkább nyissunk új topikot, és
diskuráljunk arról, innen merre tovább. Keményebb dió a megbocsátás,
mint általában hisszük, és többnyire nem csípőből jön, de megéri
izzadni vele. Oda és vissza is.
http://www.zoldelet.hu/szellemi-koernyezet/58-gondolat/153-nem-tudunk-bocsanatot-kerni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése