Ahol mindennek megvan a maga helye, ott rend
van. Ami a rendcsináló rubrikákba — kategóriáknak nevezi a tudós nyelv
— bele nem fér, az rendkívüli. Ezért rendkívüli valami az ember a
természettel szemben; vele új kategória jelenik meg, a gondolat, a cél,
az eszme és eszmény, egyszóval a szellem. Legrendkívülibb az Isten;
egyáltalán meghalad minden kategóriát. Természetes tehát, hogy az ember
is annál rendkívülibb, minél több van benne Istenből. Istennek
legközvetlenebb és leghívebb tükrözése és képviselete az emberek között
a kegyelem. A rendkívüli embert tehát elsősorban ott kell keresnünk
igazi hazájában, a kegyelmi világban.Ebben a rendkívüli világban a
teológia egy érdekes különböztetést tesz: a gratia és charisma
különböztetését. Ez azt jelenti, hogy van rendes rendkívüliség, s ez a
közönséges kegyelem; s van — ne ütközzünk meg a szón — rendkívüli
rendkívüliség: charisma.
Igen, a kegyelem az a titokzatos szent tűz, mely a keresztség
vizével együtt ereszkedik a lélekbe; amennyire megszokott és elterjedt,
mégis annyira rendkívüli valami. Gyümölcséről ismerni meg a fát. A
kegyelem a keresztény életnek és gondolkodásnak gyökere; s ha ez a
gyökér kiadja minden erejét, ha teljes és következetes keresztény
élettel találkozunk valahol, úgy járunk, mint Mózes az égő és el nem
égő csipkebokor előtt: gyökeret ver lábunk, az ámulattól nem tud hová
lenni lelkünk. Megérezzük, hogy itt Isten látogatta meg teremtményét.
Minden következetes, hitvalló, teljes, azaz katolikus keresztény
rendkívüli jelenség, élő csoda: bensőség az elkülsőségesedés,
áldozatosság az önzés, istenesség a profánság, éltető melegség a hideg
tél közepett, néhány hőfokkal mindig magasabb a környezetnél, miként a
rádium; égvilágban és e világnak él, de más világból, más világba; e
világ rubrikáiból kirí. Ezért is csodájára járt Prohászkának a kora.
De az igazán szembetűnő, csodaszerű rendkívüliség a karizmákkai
jelen meg. Itt találkozik a két rendkívüliség; a rendes és a rendkívüli
kegyelmek régiója ölelkezik az elsővel, az emberben megjelenő
rendkívüliséggel, s ennek gyümölcse a szent zseni.
Mikor Prohászka tüneményes egyéniségét ennek a rendkívüliségnek
szemszögébe állítom, megint észbe veszem, hogy rendkívüliség annyi,
mint kategóriák-fölöttiség. Már most az embervoltunkhoz, legalább a
szemléletességünkhöz legközelebb eső kategóriák tér és idő. Minden
mélyebb és erőteljesebb emberi törekvés ebben csattan ki: ki a térből,
ki az időből. Nem nehéz ezt a törekvést kihallani már az első ember
első imádságából és kiolvasni már az első írásrovónak első
följegyzéséből. S korunk arra büszke, hogy technikájával «legyőzte a
teret, a távolságot» és készül legyőzni az időt.
Azonban ezeknek a végre is érzéki kategóriáknak igazi legyőzője a
szellem — a technikában is annyi az igazi térgyőző diadal, amennyi
benne a szellem: gondolat és célkitűzés. A szellem legtisztább
koncentrációban a zseniális emberekben jelenik meg, s igazi tér és idő
legyőző diadalait azokban a zsenikben üli, kik a kegyelmi létben is
nagyok.
A mai technika az idő kategóriája fölött csak szeretne úrrá lenni.
Idáig az akarásnál tovább nem igen jutott; sőt élvetegségével és
röghözkötöttségével rabja az időnek és mulandóságnak inkább, mint
atyái. Ellenben nagy, szent emberek kitörtek az idő sorompóiból és
valamiképpen egy darab örökkévalóságot állítottak bele az idő sodró
árjába. Ezt néhány utalással megmutatom Prohászkán, akinek
rendkívülisége többek között abban is elénk lobban, hogy volt ideje
mindenre, mindenki számára, mindenkor.
Mindenre volt ideje. Prohászka rengeteget írt; többet, mint amennyit
az átlagember egy életen át elolvas. Ha kispap bekopogtatott az
esztergomi spirituálishoz, ott fogadta a híressé vált állóíróasztalnál,
tollal a kezében. Ha egyszer másképp találta valaki, annak híre ment.
Íróember elég akad e hazában; Jókai Mór többet írt, mint Prohászka. De
az írók nem szoktak közügyeknek élni. Prohászka pedig mindig és
mindenütt ott volt, hol a magyar Egyház és haza során akartak
lendíteni: sajtóegyesületekben és főrendiházban, leánykereskedelem
elleni egyesületekben és akadémiákban, ifjúsági mozgalmakban és
képviselőházban. Közügyekben dolgozó emberek ritkán érnek rá
magánirgalmasságra. S Prohászka itt is csodákat művelt. Karitatív papok
nem érnek rá sokat gyóntatni és lelki bajokkal törődni. De Prohászkáról
tudjuk, hogy megolvashatatlan órákat töltött a gyóntatószékben, és
légió volt azok száma, kiket személyes lelki segítségben részesített.
Lelki vezetők viszont nem igen jutnak a fórumra. De Prohászka nevével
árfigyelő úgyszólván mindennap találkozott. Megközelítőleg sem tudjuk,
hány ezer előadást, szentbeszédet, lelki gyakorlatot, konferenciát
tartott! A külső foglalatosság munkása ritkán imádság embere. Prohászka
azonban több időt fordított imádságra, mint írásra! De ki győzné végig
ezeket az antinómiákat!
Aziránt nincs kétség, hogy éppen nem rokon területeken legalább hat
ember életmunkáját végezte; s az a csodálatos, hogy mindig volt még
ideje nem várt föladatokra; mindig kész volt; és sohasem késett meg,
sem kézirattal, sem megjelenésben — kivéve azt a négy alkalmat (negyven
esztendő alatt), mikor akarata ellenére autón vitték. Mert ezt az
időcsodát az tetézi, hogy magántitkárt nem használt, minden művét és
levelét (kb. 15 ezret!) maga írta, s legtöbbször gyalog járt.
Mindenki számára volt ideje. Itt nemcsak arról van szó, hogy ajtaja,
szíve nyitva volt mindenki számára, és az évek során beláthatatlan
sereggé dagadt azoknak száma, kikkel személyes kapcsolata volt. Kár,
hogy erről nincs statisztikánk. Ez egyszer a rideg számok ékesebben
szólnának, mint a legszínesebb beszéd. Bizonyos azonban, hogy
székvárosában alig volt híve, akit ne ismert volna; egyházmegyéjében és
Budapesten alig volt ember, kit buzgóság vagy ügyefogyottság
elkülönített az átlagtól, aki személyesen meg ne kereste volna. S nincs
Nagy-Magyarországon nagyobb község, hol ne akadnának, sokszor
tekintélyes számban, akik szemtől-szemben való vagy levélbeli
érintkezésben ne lettek volna vele. Színezi ezt a tényt a
«Prohászka-járók» sokfélesége. Betű szerint minden kor, nem, rang,
állás, foglalkozás, típus és szükség ott tolongott szívének ajtaja
előtt.
És őneki teljes és osztatlan szíve volt mindegyik számára. S ez itt
a csodálatos. Aki szemben állt véle, mind úgy érezte, mintha külön
helye volna Prohászka szívében és figyelmében, sőt mintha csak őreá
volna gondja és szeretete. Akivel egyszer találkozott, azt évek múlva
is fölismerte és visszaemlékezett ügyére; akivel gyakrabban volt
érintkezése, mindig teljes odaadást, készséget, gyöngédséget talált
nála. Ha egy délelőtt negyvenen adták egymásnak a kilincset szobájában,
egy sem érezte, hogy rosszkor jött vagy terhessé lett; ha egy
alkalommal háromszázan üdvözölték levélben, mind kapott személyes
tónusú, sajátkezű választ. Akinek van dolga emberek személyes ügyeivel,
érti, mi itt a rendkívüli.
Mindig volt ideje. Aki annyi tevékenységi területen egész emberként
jár, mint Prohászka, aki annyi embernek és ügynek tudja egész-magát
odaadni, annak, világos, van mindig ideje. Legfeljebb azt kérdi az
ámuló megfigyelő: honnan van ideje és hogyan győzi? Miképpen tud az idő
szinte megsokszorozódni kezében, illetve hogyan tud a nap megállni, míg
Józsueként minden csatáját diadalmasan meg nem vívta? S hozzá minden
istenáldotta nap?
Azonban itt egy más mozzanatot akarok kiemelni: Prohászkának mindig
volt ideje egészen csinálni azt, amit csinált. Ha írt, tudott egészen
író lenni; ha imádkozott, tudott az egész világvásárról elfeledkezni;
ha egy parasztasszonnyal vagy cseléddel beszélt, tudott úgy hallgatni
és szólani, mintha csak az az együgyű ember is az ő «egy-ügye» volna a
világon; és ha nézte egy kis kutya játszadozásait vagy egy harmatcsöpp
ragyogását, úgy bele tudott felejtkezni, mintha semmi más dolga és
gondja nem volna.
Ez azt mondja, hogy mindig készenlétben volt lelkének minden
energiája ; az mindig a maga teljességében ki tudott áradni
elfoglaltsága mindenkori tárgyára, és abba bele tudta lehelni Prohászka
egész valóját. Még pihenésének, sétájának, társas felüdüléseinek tanúja
is bámulattal döbbent rá, hogy mindig kész a legsúlyosabb kérdést is
teljes energiával megfogni és áthatolni, viszont minden tekintetében,
szavában, akcentusában is benne van koncentrált értékkel az egész
Prohászka.
Így sodorta magával Prohászka életritmusa még az időt is.
Sokszorosította és sűrítette, kinyújtotta és megállásra késztette. Idő
gyermeke volt ő is közöttünk, de megsejtetett velünk valamit az
időfölöttiségnek, az örökkévalóságnak másvilágából.
Ez is égő csipkebokor. Áhítattal, kegyelettel állunk előtte és
érezzük a biztatást: Menj, nézd meg közelebbről ezt a látomást! Járj a
végére Prohászka időcsodájának, keresd a nyitját; hisz amint oly mély
igazsággal mondja Jean Paul: «ami csoda a földön, az törvény az égben».
De ez nem szándékom. Ezúttal csak arra akartam ujjal rámutatni, hogy
nagy emberek nagyságát csak úgy érjük föl, ha sok helyről nézzük.
Prohászkát jobban meglátjuk, ha a rendkívüliség szempontjából is
nézzük. S nekünk, kiket a középszerűség «rendessége» ül meg, jó
ráeszmélnünk, hogy minden nagyság rendkívüliség.
(http://amdg.betiltva.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése