A floridai Palm Beach
rendőrségének programja az egyik első ilyen jellegű kezdeményezés az
Egyesült Államokban. A Közösségi Partnerek a Terrorizmus Ellen (CPAT)
kezdeményezés a Belbiztonsági Minisztérium által a Városi Biztonsági
Alapnak adott félmilliárd dollár segítségével jött létre. Ric Bradwhaw
serif, a CPAT alapítója, így magyarázza a névtelen bejelentésekre felállított forródrót célját:
„Azt akarjuk, hogy az emberek felhívjanak minket, ha valaki az utcájukban gyűlöli a kormányt, vagy gyűlöli a polgármestert és le akarja lőni. Mi baj lehet abból, ha valaki bekopog hozzá és megkérdezi: „Hahó! Minden rendben van?”
Bradshaw
tudni akarja, hogy ki beszél a rendszer ellen és kinek van „Ne taposs
rám!” (az amerikai szabadság és függetlenség egyik mottója) poszter a
hálószobája falán. A weboldalán közzétett videó arra szólít fel, hogy
bármilyen gyanús tevékenységet jelentsünk, például, ha valaki túl sok képet készít egy hídról.
A
helyi hatóság sokszor olyan dolgokat is megtehet, ami a Belbiztonsági
Minisztériumnak tilos. George W. Bush például bevezette a TIPS (a
Terrorizmus Információs és Védelmi Rendszer rövidítése, ami egyúttal azt
is jelenti, hogy „füles”) műveletet, amelyen keresztül minden
állampolgár jelenthette a gyanús tevékenységeket.
Különösen
olyan emberek jelentéseire számítottak, akik bejáratosak voltak
magáningatlanokba, mint a vízvezeték- vagy tévészerelők. A TIPS
programot végül felfüggesztették, mert az egyre erősödő kritika az
egykori kommunista Kelet-Németország titkosrendőrségéhez, a Stasi-hoz
hasonlította.
A
CPAT egyes kritikusai a program alapítóját, Ric Bradshaw-t ért
korrupciós vádakkal próbálják támadni a kezdeményezést, de a
legfontosabb kérdés azért mégis az, hogy miként fogják az ilyen és ehhez
hasonló kezdeményezések befolyásolni az átlag amerikai mentalitását,
amikor rájön, hogy az egész kormányt bevetheti szomszédja ellen.
Bradshaw
azzal nyugtatja a közvéleményt, hogy a rendőrség „tudja, hogyan kell
kiszűrni a frivol panaszokat”. Azonban Jim Donahue, elismert rendvédelmi
szakember szerint a serif hivatalát „olyan fajta emberek vezetik, akik
ellen az édesapja a II. Világháborúban harcolt.”
Sajnos
nagyon is sok dokumentum és bizonyíték áll rendelkezésre arról, hogy
annak lehetősége, hogy a szomszédunkat feljelenthetjük egy
véleménynyilvánítás vagy egyéb békés magatartás miatt, milyen hatással
van a társadalomra. Az ilyen hatalom a legrosszabb tulajdonságokat hozza
ki az emberekből, azokat jutalmazva, akik hazudnak és visszaélnek mások
bizalmával. A polgári besúgók hálózatának létrehozása nemcsak Stasi
vagy Náci államot, hanem Stasi vagy Náci állampolgárokat is eredményez.
A
„Gestapo és a német társadalom: a rasszista politika betartatása” című
kitűnő könyvében (Oxford, 1990), Robert Gellately történész lebilincselő
és egyúttal szomorú bepillantást nyújt a diktatúra, a bűnrészes
lakosság és a „másik” állami üldözése közötti hármas együttműködésbe.
A
könyv egy véletlen találkozás eredményeként született. Gellately
kutatómunkát végzett a II. Világháborúval kapcsolatban egy német
levéltárban, amikor a könyvtáros megemlítette, hogy van náluk egy 19.000
darabos Gestapo anyag, aminek megsemmisítésére a náciknak nem volt
idejük. Bár az anyag csupán Németország egyik régióját fedte le,
Gellately megpróbálta minél több régióra kiterjeszteni kutatását és
hátborzongatóan hasonló eredményre jutott.
Az
akták alapjaiban változtatták meg a náci Németországban folyt besúgói
és kémkedési tevékenységről korábban alkotott véleményét.
Korábban,
amikor németeket kérdezett a titkosrendőrség jelenlétéről abban az
időben, azt válaszolták, hogy „mindenhol ott voltak”, minden függöny
mögött és minden kapualjban. Végtére is, mi más módon tudta volna a
Gestapo kideríteni, hogy hol bujkálnak a zsidók, hogy kik zúgolódnak a
kormány ellen, vagy kinek a birtokában van betiltott irodalom? Ezeket a
dolgokat a titokzatosság leple és az idő múlása védte.
Gellately
olyan lakossági kémhálózatra bukkant, ami elárasztotta a Gestapót a
„szomszédok” viselkedésével és hátterével kapcsolatos különféle
pletykákkal és jelentésekkel (igazakkal és hamisakkal). A Gestapó fő
feladatát így leginkább az információ átrostálása képezte.
A
Gestapó azért volt annyira sikeres az elnyomásban, mert az átlagember
lelkes részvételét élvezte. A jelenség még véletlenül sem a németek
esetleges jellembeli hiányossága, hanem az emberi természet bizonyos
hajlama felé mutat.
Gellately
leírja, hogy a legtöbb informátort banális tényezők motiváltak, mint
például a kapzsiság, a féltékenység vagy apró-cseprő nézeteltérések, nem
pedig a félelem vagy a haza és a biztonság iránt érzett
elkötelezettség.
Az
üzlettársak feljelentették egymást a vállalat feletti teljes
tulajdonjog megszerzéséért. Az irigyek feljelentették a gazdagabb
szomszédot, az elhagyott szeretők a riválist. Természetesen ott voltak
azok is, akik élvezték a fontoskodást és, hogy a hatóságok odafigyeltek
arra, amit mondtak.
2001-ben
„Hitler támogatása” címen megjelent másik könyvében azt mondja, hogy a
Náci Németország nem csupán egy maroknyi gonosz elit munkájának
eredménye volt, de a kellő számban aktívan közreműködő állampolgárok
„gyümölcse” is. Könyvében figyelmeztet az „itt ilyen nem történhet meg”
mentalitás veszélyeire is, mert az együttműködés motivációjául szolgáló
tényezők sajnos megtalálhatók az emberi természetben minden országban.
Gellately
elmeséli egy német asszony történetét, aki a BBC által a munkájáról
készített filmben is szerepelt. „Amikor megmutatták neki a Gestapó
általa aláírt dokumentumát, amiben egy zsidóasszonyt jelent fel,
elismerte, hogy az aláírás hiteles, majd hozzátette, „De én nem ez
vagyok!” A nő egy alapvető igazságot fogalmazott meg a társadalom
tagjairól.
Amikor
a rosszindulatot hatóságilag bátorítják és jutalmazzák, amikor az
erkölcstelen viselkedésnek nincsenek következményei, sok ember igen
komoly mélységekbe tud süllyedni. Az állam kifejezőivé válnak. Ezzel
ellentétben, amikor a rosszindulatot a társadalom elítéli és bünteti,
ugyanezek az emberek soha senkit nem bántanának. Az emberi kapcsolatokat
sokszor (főleg igazi istenhit nélkül) a pénzügyi és pszichológiai
ösztönző erők alakítják.
A TIPS és CPAT rendszerek, vagy akár Janet Napolitano „Ha látsz valamit jelentsd”
kampánya, a legrosszabbat hozzák ki az amerikaiakból, vagy bármilyen
más állam polgáraiból, ahol hasonló programot vezetnek be, tetteiket
pedig, legyenek bármilyen elítélendők, azzal magyarázzák majd, hogy
„azok nem ők voltak”.
Pedig
de. Legalábbis ezzé válhat az átlag amerikai, ha az állam
felhatalmazásával, anonimitását megőrizve, bajba juttathatja azokat,
akiket nem kedvel. A hatalmi elit ilyen embereket szeretne. Barack Obama
nem véletlenül szólította fel az Ohio Egyetem diákjait május 5-i beszédében,
hogy „utasítsák el” azokat a hangokat, amelyek azt mondják, hogy „a
diktatúra a sarkon túl leselkedik”. Inkább azt szeretné, hogy az
amerikaiak szomszédaikat, ne pedig a köréjük épülő diktatúrát figyeljék.
„Továbbá
pedig testvéreim, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak
igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó
hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről
gondolkodjatok.” – Filippibeliek 4:8
„E
hat dolgot gyűlöli az Úr, és hét dolog utálat az ő lelkének: A kevély
szemek, a hazug nyelv, és az ártatlan vért ontó kezek, az álnok
gondolatokat forraló elme, a gonoszra sietséggel futó lábak, a
hazugságlehelő hamis tanú, és aki szerez háborúságokat az atyafiak
között!” – Példabeszédek 6:16-19
Forrás: Activist Post
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése