Hol gyár állt, most hűlt helye! (Valahogy igy veszett el Magyarország)

Cukorgyár | A legendás gyár nem érte meg a 100. életévét, ma már a helye szinte sóval van bevetve. A lokálpatriotizmus hozta létre, a globalizmus szüntette meg. Az 1914-ben beindult szolnoki cukorgyár szinte dacból született a mindenható hazai cukorkartell fennhatóságával szemben. A világ más tájain jórészt maguk a répatermelők építettek cukorgyárakat, ezzel szemben nálunk ezen a területen a nagy hatalmú hatvani Deutsch család uralt mindent.
Ennek ellensúlyozására fogtak össze a helyi gazdák Horthy Szabolccsal, a később hősi halált halt főispánnal és a Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Gazdasági Egyesülettel, megszerezve az ügyben üzletet látó Pesti Magyar Kereskedelmi Bank támogatását is, aminek vezetője az a Weiss Fülöp volt, akinek neve a mai OTP árkádja alatti emléktáblán olvasható. Az egész gyártörténet felfogható valamiféle lázadásnak is, ahol több kevesebb sikerrel a munka próbált szembeszegülni a tőkével. A város ingyen telkén indult az építkezés, s 5500 holdnyi répaföldre a gazdákkal is megkötötték a szerződést. A gyárat a prágai Viktor Benes építette fel. Az új üzem átlagban 250 embert foglalkoztatott, ami répaidényben felment akár 1200-1400 főre is, sokat javítva a szolnoki munkalehetőségeken.
A nehéz indulást követően végül a szolnoki cukorgyár kisebb-nagyobb megrázkódtatásokkal gyakorlatilag folyamatosan működött a rendszerváltásnak nevezett talányos folyamat lezajlásáig, ami jószerivel az egész, rengeteg embernek kenyeret adó, az országnak tisztes bevételt hozó hazai cukoripar fölött megkondította a lélekharangot. Mára minderről néhány fotón, egy színdarabon, sokak személyes emlékein kívül csupán az a néhány épület beszél a mának, ami még elkerülte e szép múltú ipari emlékünket elsöprő pusztítást.
– Máig hiányzik annak a két kéménynek a látványa, amelyeket néhány éve robbantottak le – emlékszik vissza a Halász Lászlóné. – Nem is beszélve arról az illatról, amely bejárta a környéket, amikor készült a cukor. Az a finom cukorillat… Soha nem felejtem el. A családunk története részben összefonódik a gyárral. Édesapám fuvarosként dolgozott a gyárban kampány idején, valamikor a harmincas években. De jött a háború, és az megváltoztatott mindent. Emlékszem, miként alakult át a munkások lakta épülettömb a zsidók gyűjtőhelyévé. Édesanyámmal gyakran jártunk arra a rokonokhoz, láttam szerencsétleneket a kemény télben fagyoskodni a szabad ég alatt. Ekkor történt meg az a gyilkosság is, amelyet soha nem tudok kitörölni az emlékezetemből. Egy asszony megszökött, de nem jutott messzire, pár száz méter után elfogták az őrök. Nem kegyelmeztek neki, egy tiszt elővette a pisztolyát és a földön térdelő asszonyt főbe lőtte ott, mindenki előtt, példát statuálva ezzel. Ezt gyermekként megélni szörnyű volt – meséli.

Az egyik gyárkémény robbantása. Később családjával a gyár melletti utcák egyikében vásároltak telket és építettek házat. Férje a gyárban kezdett dolgozni gépkocsivezetőként. Később lányai is munkát vállaltak kampány idején, hiszen akkor mindig szükség volt munkaerőre.
– Az itteni házakban lakók szinte mind a Szolnoki Cukorgyárban dolgoztak, vagy a közeli papírgyárban – folytatja. – Igazi elővárosi élet volt itt, háztáji gazdálkodással. Mindenhol volt baromfi, disznó. Az évenkénti két-három disznóvágás alkalmával a munkahelyi barátok segítettek némi kóstolóért és az elengedhetetlen szíverősítőért. Egyébként nagyon sajnálom, hogy ez a fajta mentalitás kiveszett az emberekből. Akkor elég volt szólni, ha segítségre volt szüksége valakinek, és már jöttek is önként. Fizetséget soha nem fogadtak el, de egy jó ebédet, vagy pár üveg sör soha nem utasítottak vissza a fiúk – nosztalgiázik nevetve.

A Szolnoki Cukorgyár, amikor még létezett. Az igazi kisvárosi idill kialakításáért a gyár vezetősége is mindent megtett. Megépült a focipálya, amelynek egyik részén salak, másik része füvesítve volt. A betonpályán az öregfiúk vívtak rendszeresen ádáz csatát a házibajnokságokon, ami után a közeli strandfürdőben lehetett pihenést találni az egész családdal. Nem lett volna igazi gyár, ha nem lett volna a kijárat közelében egy kocsma. A mindenki által csak „Faházként” emlegetett bisztróban a műszakok után megtalálható volt mindenki, az egyszerű segédmunkástól kezdve az igazgatókig.
– Jól emlékszem, mennyire megviselt mindenkit, amikor az egyik utcabeli gyári munkást baleset érte – folytatja történetét az asszony. – Kora reggel történt az eset, egy műszaki hiba miatt forró cukorlé ömlött rá. Teljesen összeégett, hiába szállították fel azonnal a fővárosba, az életét már nem tudták megmenteni, ott halt meg. Sokan gyászolták – jegyezte meg szomorúan.

A majális is jó hangulatban telt, a vezetés együtt ünnepelt a munkásokkal Mint ahogy a szocializmus idején oly gyakran előfordult, nagyban ment a fusizás. Mindig lehetett tudni, kinek kell szólni, ha olcsón kellett beszerezni valamit, vagy mesteremberre volt szükség. Sok minden kikerült a gyár kerítésein kívülre, amelyből sokan bővítették a házukat, garázst, melléképületet építettek. A nyolcvanas években indult földgázosítási programban sok helyen sok jószívű barát és a gyár anyagkészletének segítségével sikerült „bevezetni a gázt a házakba.”
– Össze sem lehet hasonlítani azt a miliőt, ami abban az időben tapasztalható volt ott a gyárban – idézi fel emlékeit Libárdi Géza, aki középiskolásként került a gyár focicsapatához. – A cukorgyár, a többi akkori nagyvállalathoz hasonlóan egy baráti, már-már családi közösség volt. Engem kezdetben csak a sport kötött a cukorgyárhoz, majd a középiskola után a hőerőműben kaptam munkát.
Ott tartózkodásom felét itt töltöttem, később egy kisebb üzemegységben, az urebetin üzemben dolgoztam, amely a feldolgozott répaszeletből készített állati takarmányt. Így lettem ennek a közösségnek a tagja. Rendkívül sok közös program kovácsolta össze az ott dolgozó embereket, mondhatom szinte mindig volt valami, ha más nem, a közeli Faházban gyűltünk össze. Kirándultunk, amelyre ott volt a céges autóbusz, rendszeresen jártunk Diószegre, a testvér gyárba, ahol közös sport- és társasági életet éltünk – mondja.
A megyei első osztályban kiválóan teljesített a focicsapat. Volt, hogy százhúsz gólos különbséggel nyerték a bajnokságot a megyei zöld-fehérek. Nagy ellenfelek voltak a mezőgépesek, a tószegiek és a berényiek. Libárdi Géza a középpályán játszott ötös számmal.
– Sok pénz áldozott a gyár a minőségi sportra, a labdarúgás mellett a kerékpár és a sakk is kiemelkedő volt – folytatta. – Emellett az önkéntes tűzoltócsapat is sok támogatást kapott, amely egyrészt az üzem védelmét látta el, másrészt szabadidős tevékenység volt. A házi bajnokságok is rendszeresek voltak, főként a kispályán zajlottak ezek a derbik.
Libárdi Géza sok kedves barátjára emlékszik vissza, mint Korényi Kálmán, Sinda Géza, aki mellett a szakmát tanulta. Rajtuk kívül a régi csapattársak: Madarász Zoli, Géczi Laci, a Fenyvesi és Papp testvérek. És a becenevek. Volt olyan, akit csak becenevén emlegettek, még a főnökök is. Ők voltak például: Kispiusz, Kaktusz, Dugó, Lisztes, Pinás, Mityu, Szoki, Fenyő és még lehetne sorolni.

Amikor minden szép volt – Szívesen emlékszem vissza a reggelikre, hiszen bármit kértünk, a műhelyben dolgozó két takarítónő mindent elkészített – mondja nosztalgiával. – Mire beértünk az erőműből a műhelybe, már terített asztal várt ránk. Mi ezt azzal háláltuk meg nekik, hogy húsvétkor mindig meglátogattuk őket, úgy kollektíven.
(szoljon.hu)