Kilábalunk? Miből?

Időközönként -és egyre sűrűbben- hallhatjuk Magyarország és az EU vezetése részéről az optimista gazdasági nyilatkozatokat. Javulnak a mutatók, a gazdasági válság véget ért, jobban teljesítünk, és sok ezekhez hasonló politikusi kijelentéssel, nemzetközi hírnévvel felruházott közgazdászok nagydobra vert véleményeivel találkozhatunk a cionmédiában. 

A kérdés az, hogy ha valóban így áll a helyzet, akkor miért kell ekkora reklámot csapni? Ha javul a helyzet, azt mindenkinek tapasztalnia kell, különben nem javul. Ha viszont nem javul, pláne ha romlik is, akkor az ésszerű műveletek helyett lehet javulásról beszélni, de ezzel csak azt érhetik el a nyilatkozók, hogy hülyéknek nézik őket. És még ez a jobbik eset, mert hülyének lenni nem olyan lealacsonyító, mint a nevetségessé válás, vagy végső soron az általános megvetés. 

Valószínű, hogy ezekkel a következményekkel számolnak is a nyilatkozók. Ennek ellenére nyilatkoznak. Nem is a gazdaságok romlása, illetve az ezzel összefüggő politikai válság váltja ki ezeket a nyilatkozatokat, hanem a felelősség kérdése. A demokráciák lényege az, hogy nincs felelőse semminek, illetve azok a felelősök mindenért, akik a hülyéket, a hozzá nem értőket, az erkölcsteleneket vezetőikké választották. Ez az alapelv mindaddig elfogadott, amíg egy bizonyos határt el nem ér a gond, mely már társadalmi feszültséget vált ki. 

Az atlantista társadalmakat nem az ideák, az eszmények, a közösségtudatból adódó egymásrautaltsági tényezők tartják fenn, hanem a gazdasági törvényszerűségek. Ebből adódóan addig nincs komoly gond, amíg a gazdaság jól, vagy legalább elfogadhatóan működik. Addig nem kell nyilatkozgatni, olyan világválságról beszélni, amiről rajtuk kívül senki nem tud. (Ez a világválsági hazugság sem más, mint felelősségelhárítási művelet) Tehát tanúi lehetünk egy óriási felelősségelhárítási műveletnek, melynek az egyetlen oka az, hogy nincs kilábalás, és még remény sincs arra nézve, hogy javulna a helyzet. Ez pedig oda vezet, hogy demokrácia ide, vagy akárhová, a becsapott, reményvesztett tömegek felelősöket keresnek.

Tüntetések, kormányválságok, a politikai váltógazdálkodás alkalmazása a zavar jelei. Ezek nem oldják meg azt a gondot, mely a gazdaságok leépülését kiváltotta. Az atlantisták nem tudják értékesíteni azt az árumennyiséget, melyet képesek lennének előállítani. Óriásiak a belső és külső adósságaik, melyek ma már a korszerűsítés akadályaként tovább rontják a lehetőségeiket. A világpiac számukra rendkívüli módon beszűkült, és fenyegető veszéllyé vált az a lehetőség is, hogy az alapvető energiákhoz sem tudnak hozzájutni. Jelenleg minden erejükkel, még háborúk árán is ezt a fenyegető veszélyt akarják elkerülni, vagy időben kitolni. 

A 2008-tól folyamatosan romló helyzetükön változtatni nem tudnak, mert nincsenek meg azok a feltételek, melyek ezt lehetővé tennék. A kilábalás helyett egy olyan valódi és kivédhetetlen válság előtt áll az atlanti közösség, melyet totális csődnek is nevezhetünk. Ami eddig történt -képletesen- csak egy kis szellőcske volt ahhoz képest, ami következik. A tornádó kivédhetetlen. Elsöpri az erkölcstelensége, önzése és természetellenessége miatt életképtelen társadalmukat.

A tragédia nem 2008-ban kezdődött, hanem akkor, amikor az egyetlen menekülési lehetőségük, a Gorbacsov-Jelcin árulás által a hatalmukba kerített Oroszország egy új vezetéssel ellenük fordult. Az új vadnyugat - vadkelet óriási értékeit nem tudták megszerezni, és mert ezen kívül nincs semmi, ami lehetőségként számításba jöhetne, fel kell készülni a totális összeomlásukra. 

Lehet általánosságokban szövegelni a gazdasági válság leküzdéséről, láthatják -lázálmaikban- az alagút végét, de érdekes módon egyetlen hiteles, reményre okot adó adatot nem hall senki. A világ más térségeiben 10%-os gazdaságnövekedéseknek, óriási valutatartalékok felhalmozásának vagyunk a tanúi, újabb és újabb térségek kapcsolódnak be az atlanti-ellenes gazdasági szövetségekbe. Ezzel együtt olyan életmód változások történnek, melyeket valóban nem lehetett európai fejjel előre kiszámítani. 

Minden politikai szövegelés ellenére az európaiak érzik a veszélyt. Vannak, akik felelősöket keresnek, vannak, akik túlélésben, túlélési technikákban gondolkodnak. Ha az ilyen gondolatokkal foglalkozók arányszáma eléri a kritikus mennyiséget, bekövetkezik a társadalmi összeomlás is. 

A felelősök felelősségre vonása, valamint a túlélés lehetősége is közösségi művelet. Az egyén, mint tényező, megszűnik. Ezért a betegesen megosztott és elmagányosított társadalmak nem tudnak a kihívásoknak megfelelni, és a történelmük véget ér. Viszont a jól szervezett közösségek nem csak megfelelnek a kihívásoknak, hanem képesek lesznek egy merőben újszerű társadalmi képletet létrehozni, mely a nagyszerű fejlődés lehetőségét is megteremti számukra. Ezeket a közösségeket kell létrehozni, ha azt akarjuk, hogy mindaz, ami számunkra értékes, megmaradjon. Ez lesz az igazi kilábalás!

Kassai Ferenc