Az Eurostat legfrissebb adatai
igazolni látszanak az ismert szakmai vélekedést, miszerint „az adósságot
látványosan csökkenteni nem lehet, legfeljebb távlatosan kinőni van
remény”. Az elmúlt egy évben az eurózóna és az EU 27-ek GDP-arányos
államadóssága nem csökkent, hanem emelkedett.
Az eladósodás az egyes országokban eltérő okokra vezethető vissza, de
alapvetően a költségvetés állandó – és időszakonként drámaian
megnövekvő – hiányának felhalmozódásából ered. A bevételeket
folyamatosan meghaladó kiadások eredménye elméletileg az, hogy a
gazdaság belső kereslete – beruházások és fogyasztás – eltérül az
egyensúlyi helyzettől. A folyamatos és nem jelentéktelen többletkereslet
pedig a gazdasági növekedés legfőbb hajtóereje: a cél tehát
tiszteletreméltó. Történelmi tapasztalat, hogy egy gazdaság természetes
felhalmozó képességét meghaladó forrásokkal gyakran valóban
megteremthetőek a gyorsabb növekedés alapjai. A tényleges növekedési
többlet azonban nagymértékben attól függ, hogy a vállalt adósság milyen
célokat szolgál. A racionális beruházások és fejlesztések esetében a
jelentékeny pozitív hatás egyértelmű, bár a kamatokat meghaladó
jövedelmezőség ebben az esetben is alapkövetelmény. A gyakorlatban
azonban az államadósság inkább a folyó fogyasztást szolgálja, aminek
növekedésgyorsító hatása áttételes és bizonytalan, az esetek többségében
rövidtávon inkább leszerel, mintsem ösztönöz.
Az államadósság GDP-hez viszonyított aránya önmagában nem perdöntő
jelentőségű egyes országok – például az USA vagy Japán – gazdasági
helyzetének megítélésénél, de az uniós statisztika is érzékelteti, hogy a
100 százalékot meghaladó ráta már súlyos helyzetet jelenthet. Ilyen
mértékű eladósodottság mellett csak kivételes esetekben fordulhat elő,
hogy a hitelektől remélt növekedési, foglalkoztatási és belső jövedelmi
többletek meghaladják az adóssággal járó kamatokat és a növekvő
felárakat.
Valószínűleg már a GDP 60 százalékát meghaladó államadósság is csak
nagyon kedvező átmeneti időszakokban és csak nagyon sikeres egyedi
programok esetében ígér növekedési és felhalmozási előnyöket. Az EU
által megjelölt 60 százalékos szintet tehát nem azért kell célként
kezelni, mert uniós előírás, hanem mert efelett nagy valószínűséggel
működésbe lép az adósságcsapda, innentől kezdve az eladósodottság
növekedése az adósággal járó növekvő terhek finanszírozását szolgálja,
sőt, a visszaeső gazdasági növekedés miatt a belső forrásokat szűkíti.
Ami a magyar államadósságot illeti, a GDP 82,4 százalékára rúgó arány
az EU átlagához közelít, nem tekinthető kiugrónak. A kormányzat
kommunikációja szerint „mindenki tudja, hogy az államadósság nálunk
csökkent”. A sajnálatos tény azonban az, hogy az elmúlt 4–5 évben a
GDP-arányos államadósság érdemben nem csökkent, 78–82 százalék között
ingadozott, döntően a forint árfolyammozgását követve. Ha a 3000
milliárd forintra becsült nyugdíjalap átrendezését is figyelembe
vesszük, akkor adósságunk inkább nőtt, mintsem csökkent.
Az államadósság és a gazdaság meghatározó kategóriái – növekedés,
költségvetés, árfolyam foglalkoztatás – közötti szoros kapcsolat nálunk
is óvatosságra int. Az államadósságot fáradhatatlanul csökkenteni kell,
de tetszik, nem tetszik, hosszú időszakban együtt kell tudni élni vele;
jó lenne, ha az évtized végére el lehetne érni a 60 százalékos arányt. A
jelenlegi stagnáló növekedés mellett ugyanakkor a látványos csökkentés a
történelmi mélypontra jutott beruházások forrásait gyakorlatilag
lenullázza. Ha az adóssággal együtt a GDP is csökken, akkor az arányuk
sem változik lényegesen. Ebben az összefüggésben az IMF hitelének idő
előtti törlesztése és irodája helyének felsózása nem több, mint az
eltűntnek hitt dzsentri kivagyiság sajnálatos reinkarnációja, amely
nemzetgazdaságunkra ma még felbecsülhetetlen negatív következményekkel
járhat.
(vg.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése