Magyar melós: Kivesszük pénzünket a bankból!

“Nem nyerészkednek rajtunk többet, ezek a rohadt gazdagok.”

…”Miért etetjük mi a bankárokat? – kérdezték egymástól, s ezt a mondást a kollégáik is átvették. Tényleg: Miért etetjük a bankárokat, – mikor, aki nem dolgozik, ne is egyék!”

…”Az összes munkás a kártyára kapott fizetést szidta, mert nem tudták az emberek elrejteni a pénzüket a fosztogatók; a bankok, a behajtók, az adóhatóság, jegyzők, a végrehajtók elől. – Mindenki csak el akart venni, – adni meg senki!”

…”Az ő bizalmuk a bankban végképp elveszett.”

Jóska és Kata, dolgoznak heti hat napot. Szerencséjükre egy munkahelyen vannak, – ezért azon felül, hogy sokat lehetnek együtt, – a munkába járás útiköltségére nem kell duplán költeniük.

Jóska targoncás, Kata áru-összeállító, – egy Pest környéki kereskedelmi multi hatalmas raktártelepén dolgoznak. Nettó jövedelmük éppenhogy eléri a 100-100 ezer forintot, – és csak 4 órára vannak bejelentve, ahogyan ez már lassanként szokássá válik ebben az üzemágban.

Ennek ellenére napi 10-12 órákat húznak le a raktárban, – (sokszor a mélyhűtött részlegben, mínusz 12 fokban), heti hat napon át. – És jövedelmük majd 30-30 százaléka, a munkába járáshoz szükséges üzemanyagra megy el. – Mivel az aglomerációban élnek, – ezért egy régi Golffal járnak dolgozni. Az elővárosi vonat még ennél is drágább lenne.

Érthető tehát, hogy komolyan ragaszkodnak a nehezen megkeresett pénzükhöz.

Melyet az OTP bankon keresztül kapnak meg, a folyószámlájukra. Ám már régen, nagyon régen nem tetszik nekik, – hogy “nem közvetlenül kézbe cashben, hanem kártyára”, (ahogy mondják), kapják a fizetésüket.

1. Valós munka nélkül, csak lefölözni, elvenni akarnak…

Kezdődött ez az ellenszenv azzal, hogy már kezdettől fogva kifogásolják, egyáltalán a tranzakciós díj meglétét is. Mely évekkel ezelőtt ugyan nem volt olyan számottevő, mint manapság, – ám szerintük már akkor is jogtalanul vont le tőlük a bank kezelési költséget, – hiszen semmit nem csinált érte. Sőt, még használták is a pénzüket, – inkább a banknak kellett volna fizetni számukra kamatot, – ahogyan az az apáik, anyáik idejében is volt, a szocializmusban.

Az első komoly ellenszenvüket a “kártya” iránt az váltotta ki, hogy nem olyan régen az asszony egy alkalommal döbbenten vette észre, hogy a vásárlás előtt, amikor az ATM-ből pénzt akart kivenni, – eltűnt majdnem az egész fizetése a kártyájáról. A helyi fideszes önkormányzat jegyzője emelte le a pénzét, kommunális adó elmaradás, meg talajterhelési díj hátralékára hivatkozva. – Váratlanul, minden előzetes értesítés nélkül.

Abban a hónapban a gyerekek, (egy általános iskolás fiú és egy középiskolás lány), zsíroskerenyeret ettek.

Aztán hallottak hajmeresztő történeteket is a szomszédaiktól, barátaiktól, kollégáiktól; hogyan emelte le ugyanez a jegyző a családi pótlékot a három gyermekes édesanya számlájáról éppen karácsony előtt, – hogy azon mindössze 5000 ft. maradt egy hónapra, – hogyan emelte le egy kollégájuknak az egész fizetését a végrehajtó, a devizahitele miatt, és csak jöttek a panaszok, jöttek.

Az összes munkás a kártyára kapott fizetést szidta, mert nem tudták az emberek elrejteni a pénzüket a fosztogatók; a bankok, a behajtók, az adóhatóság, jegyzők, a végrehajtók elől. – Mindenki csak el akart venni, – adni meg senki!

Ez alapozta meg igazán a kártya és a folyószámla iránti igazi ellenszenvüket, mely csak rárakódótt a bankárokkal szembeni alapvető ellenérzésükre. Kik munka és tényleges teljesítmény nélküli “kezelési költség” címszó alatt vonnak le tőlük, akármennyit.

Ami az utóbbi időben bizony egyre több lett!

- Miért etetjük mi a bankárokat? – kérdezték egymástól, s ezt a mondást a kollégáik is átvették. Tényleg: Miért etetjük a bankárokat, – mikor, aki nem dolgozik, ne is egyék!

És egyre többet és mégtöbbet követelnek a kártyatulajdonosoktól, az egyszerű dolgozó emberektől. Egyre inkább emelik a kezelési költségeket, a tranzakciós illetéket és minden az állam által rájuk rakott terhet miránk, a dolgozókra hárítanak!

2. Addig jár a korsó a kútra… – Addig fosztogat a bankár…

Havonta 1500 forint a számlavezetési díj, plusz a tranzakciós adók. – Mindemellett még 30 százalékkal emelkednek várhatóan a bankszámlával kapcsolatos költségek. Sőt, ha a parlament elfogadja a bankközi jutalék csökkentését, akkor a bankárok bevételkiesését megint csak a számlatulajdonosok, a dolgozók fizetik meg! És megint csak nőnek az éves kártyadíjak.

És ez még csak a hivatalos kommunikáció, a banki szolgáltatások drágulásáról. A munkás nem hülye, s már arról is értesült, hogy mindez lényegében azt jelenti, hogy összességében, – legalább ötszörös áron juthat a kártyára utalt fizetéséhez, mint eddig. – Az eredeti banki költségek többszörösét fizetheti meg, egy-egy tranzakciónál.

A tranzakciós illeték bevezetése előtti időkben átlagosan 103 forintba került, ha kétszer 50 ezer forintot vett fel a saját bankjának automatájából. Mostantól viszont erre akár 500 forintot levonhat a kártyájáról a bank, – ha pedig eléggé megátalkodott és az egész fizetését ki akarja venni; 1200 forintba is kerülhet a tranzakció

És bár van otthon számítógépük, de átutalni nem szoktak. Hogy miért nem? Először is, mert szerintük ez ellenőrizhetetlen és megbízhatatlan, ráadásul az átutalásoknál még durvábban nőttek a költségek, a duplájára a tavalyihoz képest.

Aztán, amikor József szüleinek a házát elárverezték, mert már nem tudták fizetni a devizahitelüket, – mely nyilvánvaló uzsora volt, hiszen majd a háromszorosára nőtt az erdeti tartozáshoz képest, – akkor teljessé vált az utálatuk a bankok iránt. Pedig József szülei nem is voltak költekezők, mindössze csak szerettek volna végre egy normális fürdőszobát, – s megcsináltatni a már több helyen is hibás födémet és tetőt, – mert nagy eső idején befolyt a víz a konyhába, de még a hálószobába is. A kilakoltatás megrázkódtatásába és megaláztatásába József édesanyja kis híján belehalt, – hetekig ápolták a kórházban. Apja pedig búskomor, szótlan öregemberré vált. Jelenleg József testvérének a nyári konyhájában húzzák meg magukat, amit úgy-ahogy sikerült téliesíteni.

Nemrégiben az a hír is lábra kapott a dolgozók között, – hogy akár tönkre is mehetnek a bankok, ebben a nagy hitelválságban, – s akkor aztán nem fogják tudni kifizetni az embereknek a még megmaradt megtakarításaikat, – de a munkahelyről jövő átutalásokat, – a fizetésüket sem. – Mert hiába adja föl a munkáltató, – a bank közben, akár egy nap alatt is tönkre mehet, (mit egy nap, – órák alatt), – s akkor az ember fizetése elveszik.

Postabank pánik, 1997. február-március. – Ezrek álltak sorban a bank fiókjai előtt. – Fotó: Hír24

Na, mikor ez elterjedt az idősebbek emlegetni kezdték a ’97-es hisztériát és sorban állást a Postabank előtt, – amikor mindenki egyszerre akarta kivenni pénzét, – mert az emberek azt beszélték, hogy bedől és csődbe megy a bank. Volt, hogy ott aludtak hálózsákban a bank előtt, tél végén, – s össze is verekedtek, ha más akarta elfoglalni a helyüket.

Erre pedig csak rátettek azok a hírek július közepén, melyek az OTP körül kirobbant botrányról szóltak, miszerint “elintézte a bankot a devizahiteles mentőcsomag.” Az OTP elnök-vezérigazgatója saját maga adta el az általa vezérelt bank törzsrészvényeit, majd kétmillió darabot, nem egészen 8 milliárd forint értékben.

A melós, akinek bár OTP bankkártyája van, de nem ért a tőzsdéhez, – eleinte gondolkodott kissé; hogy vajon mennyire is érinti ez a bankbotrány az ő kis megtakarított pénzecskéjét, meg a bankon keresztül jövő fizetését, – aztán egy újabb hír után összeállt fejében a mozaik. S ez a hír nem volt más: “Csányi lépése után pánikreakciókat láthattunk a befektetők részéről…” – Ez betette neki a kaput. A tőzsdéhez ugyan nem ért, de a “pánikreakció” szót azonnal megértette. Vagyis, ha a bankvezér menekül a saját cégéből, – akkor neki méginkább menekülnie kell. És eszébe jutottak azok a történetek melyeket nemrég meséltek az idősebbek a ’97-es sorbanállásról a Postabank előtt.

3. Nem élősködhetnek többet

Másnap reggel tehát beültette Katát a Golf anyósülésére, s elgurultak a legközelebbi OTP-s ATM-hez, és szépen kivették a bankból a pénzüket, amennyit lehetett. Majd 2 nap múlva az összeset. A következő héten kérték a főnöküket, hogy a legközelebbi fizetésnél, ugyan már kézbe, s kp-ben adja ki a jövedelmüket, – ám a főnök nemet mondott. Merthogy az neki többletköltséget jelent.

“Rendben van!” – mondták erre, – de, ha majd új szerződést kötnek, ami nemsokára esedékes is lesz, – már kikötik a készpénzfizetést. Úgy, ahogyan ez apáik és anyáik idejében volt, a szocializmusban. Fizetés kézbe, kp-ben!

És nincs sem bank, sem átutalás! És ezen az elhatározásukon az sem változtatott már, hogy közben nagy csend kett az OTP körül, – a pénzét kimenekító vezérigazgató a helyén maradt, (ezt sem értették, de elkönyvelték a bankárok úri huncutságának, aminek mindig és mindenhol az átlag ember issza meg a levét).

Ám az ő bizalmuk a bankban végképp elveszett. “Nem nyerészkednek rajtunk többet, ezek a rohadt gazdagok.” – mondják minden egyes alkalommal, mikor a fizetésüket leveszik a kártyájukról. Mert hát tisztesség is van a világon! – Ők keményen megdolgoznak a pénzükért, a bankároknak meg könnyen jön. Éppen azért mert a dolgozókon élősködnek. S ezt már munkások is nagyon jól tudják.

Aztán ezek után felőlük ugyan bedőlhet a bank, hisz mi lesz akkor? Semmi. – Sőt, a devizahiteleseknek ez még tán jó is, hiszen nem lesz többé senki, aki fosztogassa, és kilakoltassa őket.

És egyáltalán nem hiszik a média rémmeséit, hogy ettől összeomlana az ország. – Hiszen ők, az átlag emberek itt vannak, dolgoznak, s bármi történjék, – itt is maradnak.

Garbolczy János