Kelet-Szibéria azé, aki benépesíti

Ezt az írást ezzel a mottóval is feltehetném: "A lányomnak mondom, a menyem is értsen belőle." Egy magyar vallási vezető a fenti címet így fogalmazta meg hazánkban annak idején: "Azé a föld, aki teleszüli." Botrányos mondatok? Most egy orosz szerző veszi a bátorságot, hgy - bár Kína nevét ki sem ejtve - de mégis leírja az igazságot, hátha értenek belőle...

A barátságtalan klímájú, de stratégiailag létfontosságú és ásványi kincsekben páratlanul gazdag szibériai térségben őrtelepüléseket terveznek létrehozni, cserélendő személyzettel. A politológus szerint ez vétkes könnyelműség. Ha Oroszország nem telepít oda állandó városokat, infrastruktúrát, ipart, szolgáltatásokat és persze lakosokat, akkor megteszi más.

Jó lenne, ha az állami tisztviselők mai nemzedéke megértené, hogy Szibéria nemcsak ásványkincsekben gazdag, hanem tapasztalatokban is, amelyekre érdemes lenne támaszkodni” – figyelmeztet az Izvesztyijában Gleb Kuznyecov politológus annak kapcsán, hogy a regionális fejlesztési miniszter elképzelése szerint az új szibériai ipartelepeken néhány hónapos turnusokban váltanák egymást az Európából érkező dolgozók.

Igor Szljunyev miniszter a Vlagyimir Putyin alapította Összoroszországi Népfront nevű politikai ernyőszervezet kongresszusán adta elő elképzelését arról, hogy „nélkülözhetetlenül szükséges hozzálátni az Orosz Föderáció kontinentális térségeinek meghódításához őrtelepülések útján". Részletesebben is kifejtette, mire gondol: kontinentális térségen Kelet-Közép-Szibéria kies, szinte lakatlan vidékeit érti, s ott a nyersanyagkincs kitermelése céljából olyan településeket hozna létre, amelyeknek lakói pár hónapos turnusokban váltanák egymást. Arra hivatkozott, hogy ehhez hasonló megoldásokat alkalmaztak Kanadában és Ausztráliában is.

Kuznyecov szerint ez alaposan elhibázott stratégia. Kína nevét le sem írja a cikkben, még csak meg nem nevezett konkurensről sem tesz említést, mindössze azt fejti ki, hogy Oroszország vagy betelepíti ezeket a térségeket, mégpedig állandó lakosokkal, vagy elveszíti. Már a tízosztályos iskola kilencedik osztályában megtanulják a gyerekek, hogy az ország területének egyharmadán lakik a népesség 94 százaléka. Ezt az egyharmadot nevezik „alapövezetnek”, és az európai Oroszországon kívül a déli határsáv és a tengerpartok tartoznak ide. A maradék kétharmadnyi területen alig 8-9 millió ember él. A miniszter szerint ezen nem lehet másként változtatni, mint néhány havonta cserélődő lakossággal. Kuznyecov azonban arra emlékeztet, hogy Jakutszk városát 1632-ben alapították az orosz kozákok, amikor még híre sem volt Novorosszijszknak, Murmanszknak, sőt Szentpétervárnak sem. Márpedig Jakutföldről indult el az orosz terjeszkedés, amelynek eredményeképp az orosz−kínai határ ma az Amur folyó mentén húzódik. Természetesen vannak olyan vidékek, amelyek alkalmatlanok a tartós ott-tartózkodásra. Ezekben a körzetekben valóban az őrvárosok jelentik a megoldást. De máshol az őrváros csak az első lépés. Ha például Norilszk megmaradt volna őrtelepülésnek, máig nem tárták volna fel a közeli hatalmas földgázmezőt, és a helyi nikkelüzem sem nőtte volna ki magát nemesfém-kohászati komplexummá.

A megoldást már Sztálin is ismerte. Itt a szerző nagyvonalúan eltekint attól, miféle népességet telepített a nagy ember milliószám Szibériába, s milyen élet (és halál) volt a lágereiben, megelégszik annak felidézésével, hogy Sztálin kitűnően ismerte Kalifornia benépesítésének történetét. Kezdetben kalandorok érkeztek oda az aranyláz idején, írta Joszif Visszarionovics, majd jöttek a kisebb iparosok, később pedig a nagytőke, a vasút és minden, ami a városiasodáshoz kellett, végül virágzó helyi gazdaság jött létre, „s a vad vidék kultúrtájjá változott”. Ami azt illeti, Oroszország is ezt az utat követte négyszáz éven át Szibéria déli és keleti végein. Az Urál vagy az Altáj vidéke a XVII. században még ugyanolyan kietlen és meghódítandó vidék volt, mint ma Kelet-Közép-Szibéria. Kezdetben persze csak expedíciók jutottak el oda, majd megkezdődött az ásványkincsek felkutatása, és sokáig „őrtelepülések” épültek csak e távoli vidékeken. De ahogy kimerültek az egyes lelőhelyek, mindig újakat fedeztek fel, és a településeken egyre többféle tevékenység folyt, valahogy úgy, ahogy Kaliforniában. A huszadik századra Oroszország szervesen bekapcsolta ezeket a vidékeket a nemzet vérkeringésébe. Kuznyecov teljesen érthetetlennek tartja, miért akar hát a miniszter pusztán őrtelepüléseket létrehozni a ritkán lakott középső vidékeken. Ma még utópiának tűnhet, de hamarosan ezen az alapon az is felvetődhet, hogy emberek nélkül, robotok közbeiktatásával létesítsenek kitermelő üzemeket Szibériában. Márpedig fejlődés csak ott van, ahol lakosság is van. „Az ország területének hetven százalékát fejlődéstől mentes életre ítélni esztelenség” – állapítja meg Kuznyecov, majd hozzáfűz valamit, amire talán ennél is jobban felkapja fejét az orosz olvasó: „Vagy betelepítjük ezeket a területeket és ezzel megszüntetjük mai, ’fölös’ jellegüket, vagy elkerülhetetlenül elveszítjük őket.”

(metazin)