Mostanság,
mióta az ország neve (és csak a neve) megváltozott, vannak ezek a
csoportok, akik minden áron „köztársaságot” akarnak. Köztársaságot
akarnak, ad absurdum: „helyreállítani a harmadik magyar köztársaságot”
vagy létrehozni a „negyediket”. Nos, természetesen ehhez a harmadik
magyar köztársaságnak meg kellett volna szűnnie, mi pedig tudjuk, hogy
létre sem jött. Ami van, az pedig az, ami volt, az ország névváltozása
igazából még muníciót sem adott a szélbalnak, viszont ők azt hiszik,
hogy igen, és még így sem tudnak élni vele.
Egyfajta
határozott félénkséget lehet látni, amikor a szélbalpártok a
köztársasághoz nyúlnak, mintha egyszerre akarnák eszközként használni,
és vennék észre, hogy ez senkit sem érdekel. Ott van a beszédeikben, ám
vagy csupán elköszönésképpen, persze jó szinkretistaként Széchenyi
nevével együtt éljenezve, vagy csupán egyszer-egyszer megemlített
célként, természetesen szorosan összefűzve a demokrácia eszméjével. Még a
posztereiken is meg-meg jelenik, egy-egy személy talán még meg is
jegyzi, hogy ő republikánus, de a republikanizmus a programokban helyet
mintegy csupán a demokrácia megtámogatójaként, mintegy sidekick-ként
kap.
Nos,
ennek az oka lehet az, hogy szívük mélyén talán ők is tudják, hogy
hülyeség az egészet centrális helyre tenni, hiszen Magyarország
államformája – sajnos – köztársaság. Emellett persze érzik, hogy
hülyeség lenne nem kihasználni a helyzetet is, hiszen egy teljes
egészében látszatproblémára rá lehet ereszteni az embereket. Nem kevésbé
ad a katyvaszhoz természetesen a republikanizmus és demokratizmus
összemosása. Gondolhatják azt, hogy a köztársaság ünneplése még húsz
éves születésnapján sem túl népszerű, ezért annyira nem kéne nyomatni,
viszont egy kevéskét talán lehet, hiszen ez egy újabb (vélt) ellenpont a
főgonosszal (Unser Führer O.V.) szemben. Egy valami nem lehet az oka a
fel-fellángoló republikanizmusnak: az, hogy meggyőződéses
köztársaságpártiak, és ezen meggyőződésük eredete tényleg principiális.
Ugyanis valójában szélbalos közéleti szereplőink pont annyira nem
köztársaságpártiak, [1] mint amennyire a kormány köztársaság-ellenes.
Mindkét oldalban egy közöny munkál, a kormányoldalban annyira, hogy a
szélbalosok köztársaságozását szóra sem méltatja. Nem hiszem, hogy ne
jelenthetnénk ki, hogy az alapján, hogy politikusainknak milyen
egyszerűen ment a váltás 1989-ben, egy esetleges restauráció után pont
olyan lelkesen lennének monarchisták, mint ahogy most
republikánusok/demokraták/szocialisták/polgáriak etc. ugyanis a hatalom,
s nem a haza érdekli őket.
Nos,
egy ilyenfajta közönyös érdeklődéssel kezdi a republikanizmus (és
ezáltal, by proxy, a monarchizmus) tematizálni a kortárs közbeszédet –
bár talán a tematizálás az egy erős szó erre a jelenségre. Az egész
köztársaságpártiság tálalásához viszont meg kell egy jó adag „szellemi”
erőltetés, ugyanis egyébként nagyon nem jön az embereknek, és ezzel
kapcsolatban nem is véletlen a múlthoz nyúlás szinte teljes hiánya (a
köztársasági múlt ugyanis minden jóérzésű ember számára vállalhatatlan).
E helyett van egyfajta – sokszor épp az adott politikusi beszéd közben
megalkotott – elképzelés arról, hogy mi lehet, milyen lehet az a
köztársaság. Ez a képzet magában foglalja egyrészt a már említett
demokratizmus segítőtársa szerepet, másrészt egyfajta voks letételét az
1989-90-es átmenet mellett, valamint erőltetett hozzákötését az épp
ünnepelt, pozitívnak vélt történelmi eseményhez, [2] de nem állítom,
hogy ezekbe valamilyen egységes koncepciót is bele tudnék látni, inkább
úgy érzem, mintha az egész a hallgatóság imaginációjára lenne bízva.
A
lehetséges képzetalkotások és képzettársítások során talán enyhén
orwelli stílusú gondolatok fogalmazódhatnak meg a hallgatóság fejében,
olyanok, mint: a köztársaság jó, a köztársaság demokratikus, a
köztársaság szeret téged, a köztársaság megvéd téged és leviszi
helyetted a szemetet etc. Ezek esetleges támpontként szolgálhatnak a
tömegeknek, bár gondolom maguk sem értik, hogy miért. Kérdés nem merül
fel, például, hogy miért kéne köztársaság, és ha már kéne, akkor mi van
most, ami nem kell? A kritikus gondolkodás enyhíthet a köztársasági
képzet homályán, és ezt nem szeretnék szélbalos politikusaink. A
köztársaság megmarad egyfajta távoli vágynak, ami ha eljön, jobbá teheti
a helyzetet, bár konkrétumokat nem tudunk, hogy mi és miben változna
meg.
Az
a társaság mely ezzel a módszerrel szakítva teljesen centrális helyre
tette a köztársaságot, a nemrég párttá alakult, marginális, de nagyhangú
4K!. Nem hiszem, hogy másnak is eszébe jutott volna akkora hülyeséget
tenni, mint, hogy pacifista indíttatásból megünnepelni a
Keleti-pályaudvarnál még mindig álló emléktáblánál azt, hogy a
patkánylázadás során a frontra induló katonavonatokat tartottak itt
vissza, csak azért, hogy bemutassák, hogy quasi mindennel egyet értenek,
ami Károlyi Mihályhoz köthető. Dózsa Györggyel kampányolni egyet jelent
annak a bevallásával, hogy 1994 óta még középiskolai történelem
tankönyvbe sem néztem bele személyével kapcsolatban. A stabil
szélbalpárt benyomását keltő formáció a marihuána legalizációjával
gondolom csak „haladni szeretne a korral” vagy „csatlakozni Európához”
(és egyéb szlogenek), mert racionálisan nem lehet belátni, hogy egy
irreleváns, igazából itthon senkit sem érdeklő, ráadásul nem is balos,
hanem posztmodern-liberális téma mögé miért kell így beállni, azt
politikai céllá tenni, de persze lehet, hogy tevékenységük missziós
jellegű.
A
megalkotott köztársaság-kép mindkét esetben valami letűnt jó dologhoz
való visszatérést jelez, horribile dictu restauratív jellegű, ám
adalék-mivolta tény, hiszen csak egy rögeszmét testesíthet meg,
gyakorlatot nem. Mivel a köztársasághoz semmi pozitívum nem társítható,
maximum azok számára, akik nem ismerik a történelmet – mondjuk ez sok –,
így marad egy tartalomnélküli frázis, mint ami mindig is volt a magyar
történelemben. A változás is csak annyi lenne, hogy visszatennék a névbe
az államformát, sőt, leginkább annyi sem, mert ha már hatalmon vannak,
ez is teljesen hidegen fogja hagyni őket (hisz a hatalom a lényeg). Soha
nem volt kifejtve, hogy mit jelentene a „harmadik köztársaság
visszaállítása” vagy egy „negyedik köztársaság”, valószínűleg azért nem,
mert semmit.
Az
egésznek persze a már sokat emlegetett közöny az oka, közöny és
igénytelenség. Akik benne vannak, azokat azért nem érdekli, akik
nincsenek benne, azokat azért. Ez a politikai katatónia odáig süllyedt,
hogy már nem is csupán a közöny ellen, hanem a közöny iránti közöny
ellen kéne küzdeni. A köztársaságosdival csak nő a káosz, a
posztmodern indifferentizmus(minden állásfoglalástól való tartózkodás)
ezt erősíti, és így válik a politikai szféra és a közélet egyetlen nagy
masszává, ahol senkinek nincsen más célja, mint a hatalom megszerzése.
Ezen többpártrendszernek és demokráciának, valamint a köztársasági
államformának a röheje és szomorúsága is egyben, hogy tulajdonképpen
ezeket emberek komolyan veszik, elemzik, és jó és működőképes
rendszereknek írják le őket. Aki a közéletben bármilyen szinten
is szóhoz jut, mint „komolyan vehető” gondolkodó, az szerepet játszik
ebben a farce-ban és tovább ködösít. A monarchista célja a
fogalomtisztázás, ismeretterjesztés és tisztán látás, mely során
egyértelművé válik mennyire vállalhatatlan az, amiben élünk, és így,
végső soron a valódi restauráció. Ezért nem leszünk mi ennek a része.
JEGYZETEK[1] Jó, persze, azok, de igazából pont nem érdekli őket; eszükbe nem jutott volna republikánusnak lenni, ha az új alaptörvényben nem veszik ki az államformát az ország nevéből.
[2] Cf. Mesterházy Attila: „A magyarok 1848-ban a köztársaságot választották.” kijelentését egy március 15-ei ünnepen, mellyel még talán Gyurcsány explicit republikanizmusát is megelőzte.
Írta: vitéz Uhel Péter Ágoston
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése