Sz. Kovács Péter: Mit ér ma az irodalom?

Fogalmam sincs, miket olvasnak manapság az emberek. Egyszerűen nem tudom, mondjuk, hozzá kell tennem, annyira nem is követem nyomon ezt a dolgot. A szépirodalomról, a valódi értelemben vett szépirodalomról nem szólnak elismerően, sokan a szájukat húzkodják, mások felemelik a szemöldöküket, grimaszokat vágnak; kérdezik tőlem: minek komoly irodalom, azt meg is kell érteni…

Igényes szépirodalomra mindig is szükség volt, és a jövőben is lesz, ebben biztos vagyok. Hogy a jelenben nincs Magyarországon minőségi irodalom, az számos kérdést felvet, én pedig nem akarok rájuk válaszolni. Nem is vagyok illetékes az ügyben, nem foglalkozom könyvkiadással, bár szívesen dolgoznék egy kiadó szerkesztőjeként. Az igény teljesen elsilányult, mondhatnánk nyugodt szívvel. Elkurvultak az olvasók… Persze, ez könnyű ítélet lenne, elismerem, én pedig nem szándékozom pálcát törni egyetlen olvasó felett sem; távol álljon tőlem bármiféle becsmérlő magatartás, csupán megállapítom, hogy a dekadens mozgás az irodalomban rendkívül szembeötlő.

Jó hónappal ezelőtt a könyvtárban jártam, Kunderától vettem ki a Halhatatlanság című regényt, éppen Kundera-korszakomat éltem. Kérdeztem a könyvtáros nőtől, viszik-e Kundera műveit. Egyszerű választ kaptam: hová gondolok, a szépirodalmi, „komoly” polcok felé csak véletlenül vetődnek el az emberek, ha mégis valaki ott keresne valamit, az már eseményszámba megy. Mit olvasnak akkor az emberek? Megint egyszerű a válasz: krimiket.

Elsősorban én krimi írónak tekintem magamat, bár manapság már nem különböztetem meg magamat semmilyen szinten, csupán író vagyok. Semmi bajom a bűnügyi történetekkel, sőt szeretem őket, imádom a fondorlatos ügyeket, számos kedvenc íróm van a műfajban. Nekem az a botrányos, hogy mindenki tömi magába a jobbnál jobb krimiket, miközben nem értenek belőle egy kukkot sem. Ítélet nélkül mondom ezt, a könyvtáros nő szavai erősítik meg mondandómat, ugyanis azt mondta nekem, hogy az emberek könnyen emészthető műveket olvasnak, amit a buszon, metrón lehet lapozgatni, átfutni; ne kelljen elmélkedni a sorokon, a bekezdéseket ne kelljen megrágni, és még lehetne sorolni… Kundera, valószínűleg, erősen nehéz irodalom lehet. Pedig egyáltalán nem az, ez a cseh író könnyen emészthető, olvasmányos, és bizony, van mély mondanivaló a műveiben, a Halhatatlanság nekem máris egyik nagy kedvencem, alig egy hét alatt elolvastam.

Manapság, mondjuk, jó pár éve, a vámpíros könyvek hasítanak a könyvpiacon. Azért mondom, hogy hasítanak, mert az ilyen könyveket nem lehet elég rosszul megírni, hogy ne adják ki őket. Valaki beleír a regényébe két-három vámpírt, egy vérfarkast, némi szerelemmel megbolondítja az egészet, és a kiadó máris lenyomat belőle húszezer példányt, kezdésnek. Aztán újabb húszezret, vagy negyvenet, attól függ, mennyire veszik ezeket a tákolt vackokat. Mert azok. Szarok, szó szerint, elnézést a vulgáris szóhasználatért. Amolyan semmi-regények, máz, giccs, értelmetlen zagyvaság, misztikum, valóságtól való menekülés. Mi kell a mai embernek? Ne gondolkodjon, még véletlenül se, öntse csak magába a rengeteg butító őrültséget, nézzen tévét, olvasson hazug napilapokat, amelyeket huszadrangú újságírók firkálnak. Ez ma a divat, az emberek olvassák őket, de ma már régen nem figyel senki a stílusra, a szóhasználatra, szóismétlésről nem is beszélve. Egy újságíró jó száz évvel ezelőtt kitűnő tollával tűnt ki, meg lehetett mondani, hogy egy cikket ki írta, ma azonban csak egy halom gőzölgő trágya van a puszta, letarolt föld kellős közepén.

Azt is mondhatnám, hogy értéktelenné vált az irodalom. Ezen meg lehet hökkeni, fel lehet háborodni, de ez tény, akármelyik oldalról nézzük is. A mai irodalom, legyen az külföldi vagy hazai, tulajdonképpen a semmiről szól, másod- vagy harmadrangú szövegek összessége, hatalmas példányszámban kiadva, terjesztve. Ma a buta irodalom korában élünk, amikor a szerelem mellett megjelentek a misztikus alakok, a mesebeli varázslók, a szörnyetegek, különböző sárkányok, mágusok, csak ki kell választani a kötetek közül a leginkább tetszőt, és máris el lehet merülni a mesevilágban. Szép és jó dolog, hogy ezek a művek igyekeznek kiragadni az embereket a hétköznapok sivatagából, vagy inkább hómezejéről; nekem különös módon tetszik, ha valaki szórakoztatni akar. A baj ott van, hogy az egész egy fényes mázba burkolt nagy Semmi, tartalma a nulla felé kacsingat. Hellyel-közzel még találkozni igényes szövegekkel, szépen megkomponált sorokkal, lehet olvasni még valóban szemet gyönyörködtető szövegeket, csakhogy nem egyszer fel lehet fedezni a tartalmi ürességet, a kongó teret, amelyet az író dőre módon nem töltött ki.

Ma van nekünk egy Esterházy Péterünk, itt Magyarországon alkot, nemrég töltötte be 64. életévét. Nem egy kezdő író, mondhatjuk nyugodt szívvel. Nem is egy szövegét olvastam, regényeibe is belenézegettem, mondhatom, valamelyest ismerem munkásságát. Hónapokon keresztül foglalkoztam a „művészetével”; azért tettem ezt a szót zárójelbe, mert, szerintem, a férfiúnak semmi köze a művészethez. Írja a sorokat, gondosan, tollal vonalas füzetbe, ez eddig rendben is van; alkotja a vaskos köteteket, de az egész nem ér annyit sem, mint a lap, amire nyomják a betűit. Ő tipikusan olyan író a szememben, aki úgy, ahogy szépen ír, mondjuk, hogy igényesek a sorai, aztán nagy légüres tér marad az alkotás közepében…

Hogy azért mesteri módon megcáfoljam magamat, azt is le kell írnom, hogy némely mondata Esterházynak felettébb borzalmas, mintha fogalma sem lenne a magyar nyelv helyes használatáról. Mondják, hogy ő posztmodern író… Nagyszerű! Akkor magával a posztmodern stílussal van a baj, mert undorítóan zsigeri az egész, értelmét keresni meddő próbálkozás. Azt is mondják, hogy a posztmodern játszik a nyelvvel, ami nekem felettébb tetszetős lenne, ha az nem törné át agresszíven a jó ízlés határait, ha nem sülne ki a végén a nyelvgyalázás zavaros tekintete. Fogalmam sincs, manapság ki olvas Esterházytól bármit is, én már nem olvasok.

Nálunk különösen virágzik a mindenféle nyakatekert, elvont, túlzóan elvont irodalom, és maga a művészet számos elvont irányzata. Ezzel nincs semmi probléma, a művészet rendkívül széles spektrumon mocorog, bárki elfér a spalettán, a festőtől az írón keresztül a színészig. Mindenfelé találkozhatunk művészekkel, illetve olyanokkal, akik annak tartják magukat, és ez marhára nem mindegy. Ma már egy rendetlen szobára is azt lehet mondani, hogy ez modern művészet. Végső soron van benne igazság, mert a modern művészet valóban így néz ki, széthányt gondolatok mozaikszerű koszfoltjai, szennyes a padlón, összefirkált falak, és így tovább… Valahogy olyan érzésem van, hogy egy feje tetejére állt társadalom margóján élek, ahol a fő helyeken csupa üres ember páváskodik ostobán, és ez számít igazán értéknek, holott értéktelensége túlságosan szembetűnő.

Az irodalom, amely egy nemzet lelkiismerete kellene, hogy legyen, ma üres giccsek parádéja, szépen fénylő mázzal bevont borzlyuk. Bűzlik, igazán ennyit érzek…

Másik nagy irodalmi alakunk a jelenkorban: Nádas Péter. Természetesen az Európában uralkodó balliberális szemléletnek köszönhetően ez az író az egekben szárnyal, műveit folyamatosan kiadják különböző országokban, főleg Németországban nagyon kedvelt író. Örüljünk sikerének, amondó volnék… A bökkenő ott van, hogy olvastam néhány Nádas-művet, és egyáltalán nem vagyok lenyűgözve. Valamivel jobban ír, mint Esterházy, szépen ívelt mondatai még rendben is volnának, de aztán nincs az egészben semmi. Műveiből ki lehet érezni a megfelelési kényszert, az elvárások kiszolgálását; Nádas nem olyan szövegeket ír, amilyeneket szeretne, hanem amilyeneket megfizetnek, kiadnak. Felkapott alkotó, kétségtelen, de ha nem lenne egy nagy apparátus mögötte, bizton állíthatom, a kutya nem olvasná könyveit. Valahol a modern és a posztmodern stílus határvidékén lavíroz. A modernből eljutván a posztmodernig annyi történt, hogy a dekadencia szembeötlőbb lett, az értéktelenség aranyszínű csillogást kapott. Számomra különösen visszataszítóak ezek a művek, éppen azért, mert ahelyett, hogy az ember felfelé fejlődne, az irodalom erőteljesen hanyatlik, vagy inkább visszafelé fejlődik. Elindult a művészet fejlődése valahonnan, aztán egy ponton megrekedt, mélyrepülésbe kezdett, és elindult visszafelé. Pontosan meghatározni, hogy hol keletkezett a törés, majd a visszafordulás, meglehetősen nehéz vállalkozás lenne, annyi biztos, hogy több évtizeddel ezelőtt bekövetkezett ez az anomália.

Mennyit ér ma az irodalom?

Igen fogós kérdés… Valószínűleg sokat érhet, főleg azoknak az íróknak az esetében, akiket ténylegesen olvasnak, mert a kiadók bármit kiadnak, ha a költségeit megtérítik; ez akkor is igaz, ha a világ legborzalmasabb művéről beszélünk. Ma teljesen mindegy, ki miről ír, mindegy az is, hogy szépen műveli-e a magyar nyelvet, vagy iskolás fogalmazásokat ad közre, ha van pénz, van kiadás, ha nincs pénz, akkor nincs semmi: se közlés, se reklám… Úgy tűnik, semmit nem számít a tehetség, vagy ha számít is, az még egyáltalán nem minden. A könyvírás, majd a kiadás üzletté vált, mocskos, lélektelen üzletté, és ennek számos ember megissza a levét, főleg olyan írók, akik valószínűleg remekül írnának remekműveket. A kiadók főleg a gazdasági válságra hivatkoznak, tudniillik a mai gazdasági helyzetben igen kockázatos dolog belevágni egy elsőkönyves író kiadásába, reklámozásába, futtatásába, mert nem biztosított, hogy a kiadó legalább visszakapja azt a pénzt, amit belefektetett a példányokba. Hol van már az aki mer, az nyer gondolatmenet? A biztonságra törekszik mindenki, még véletlenül se veszítsen némi pénzt…

Az üzlet megöli a művészetet! Ezt nem ártana néhány embernek az agyába vésni, hogy akkor is tudja, amikor valamiféle előrelépésre szánja el magát; értem ezalatt a kiadókat, vagy a mecénásokat, ha még vannak ilyen embertípusok… Nekem nincs néhányszázezer forintom, éppen ezért nem egy lehetőségtől estem már el, nem jelentek meg műveim, függetlenül attól, hogy jó művekről beszélünk. A minőség nem egyenlő az eladhatósággal, ahogy fentebb említettem, az emberek ma alig olvasnak minőségi irodalmat.

A szépirodalomban monopolhelyzetben vannak a különböző sarlatánok, az irodalmi analfabéták. Elnézést kérek mindenkitől, akit esetleg sért ez a gondolatmenet, én határozottan így látom a dolgokat. Vannak emberek, akiket erőteljesen nyomnak hátulról mindenféle emberek, vagy éppen maga a hatalom; nem számít, hogy írni sem tudnak, vagy, ha tudnak is, csak olyan harmadrendű módon; azok meg, akiket nem nyom senki és semmi, elvesznek a süllyesztőben, hiába tudnak úgy írni, mint a jó száz évvel ezelőtt alkotó íróink, vagy még jobban. A magyar irodalom haldoklik, de lehet, hogy már meg is halt. A múltjából kíván megélni, ezért nyúlnak rengetegen vissza Móriczhoz vagy Krúdyhoz, ezért számít még mindig hatalmas költőnek Petőfi Sándor, Arany János; lehetne sorolni reggelig. (Félreértés ne essék, ezek a művészek mind hatalmas emberek voltak!)

Egyetlen ember sem él meg a múltjából, a jelen számít, és a jelenben semmi sincsen. A jelenkor magyar irodalma egy gazokkal telehintett ugar. Parlagfű és mindenféle gyom virágzik, egy megművelt négyzetcentiméter sincs, csak a nagy semmi látható, érezhető. Hogyan élhetne meg az irodalmunk a jelen alkotóiból? Egy Kertész Imre csapnivaló író, gyűlöli Magyarországot és a magyarokat, mégis Nobel-díjas… Örülnünk kéne neki, mondja Esterházy… Örüljünk neki, csak kérjük Kertésztől, hogy semmi módon ne nevezze magát magyarnak, és Esterházy se kardoskodjon azért, hogy Kertész a magyar irodalom nagyja legyen… Felejteni tudni kell!

Számos íróoldalon olvastam remekműveket, a szó legszorosabb értelmében. Mégis, az ott publikáló emberek neveivel nem lehet találkozni a könyvesboltok polcain, nem lehet kézbe venni tőlük egyetlen kötetet sem. Valószínűleg az ő művészetük nem olyan értékes, mint Nádas Péteré, példának okáért… Nem szabad elfelejteni, hogy egy olyan ország, ahol egy Esterházy vagy egy Nádas számít az irodalom csúcsának, ott hatalmas problémák vannak, és ezeket minél hamarabb orvosolni kell. Egyszerűen muszáj megreformálni az irodalmunkat ahhoz, hogy néhány évtized múlva felnézhessünk egy-egy igaz alkotóra. Kiszórni a szemetet, felkarolni a tehetségeket – másképp nem megy. Rengeteg fiatal tekereg ebben az országban, akik rendelkeznek közlési vággyal, akik gyönyörűen képesek átadni az életben fellelhető képeket, mégsem ismerheti meg őket a széles olvasóközönség.

Így állunk ma. Van értéke a magyar irodalomnak?

Úgy látszik, hogy ami manapság emberi értékekkel bír, az teljesen értéktelenné van silányítva. Mintha kommersz érzelmeket lebegtetnék szappanbuborékokba zárva, mintegy önámításként felcicomázunk amúgy is túlzóan giccses dolgokat, és értékeket aggatunk rájuk, amelyek azonban nem érnek semmit. Az irodalomban mindig jelen volt a szerelem, az emberek egymáshoz való kötődése; számos írófejedelem megénekelte már a szerelem fennkölt érzéseit, a pillantások csodálatosságát, a vérbő szeretkezéseket. Mi maradt mindebből mára? Lealacsonyított kapcsolatok, szeretők, akiknek lélekromboló munkája fel lett magasztalva az égig; az egykoron csodaként emlegetett testvéri szeretet margóra került… Az ember kétségbeesésében nem tud mihez kapaszkodni, a küzdelem fogalma alávaló gyilkossággá fajult; ha az ember lelkiismeretére hallgat, nevetés lesz a jutalma, vagy maró gúny… Hol van az igazság? És miért próbálnak az ember torkán letuszkolni valóságnak nevezett hamis képeket?

A globalizáció világában, a kapitalizmus dőre értékei megölik a művészetet, éppen azért, mert üzletként fog fel mindent; ma már nem lehet értékes olyasvalami, amivel nem lehet pénzt keresni. Én hiszem, hogy az irodalom elbutítását tudatosan idézték elő, és ezt a folyamatot a mai napig fenntartják. Egyszerűen nem lehet más magyarázata a dolgoknak, csak a szándékos, rosszindulattól, akár irigységtől vezérelt bomlasztás. A magyar irodalom fenségét nem kell senkinek bemutatni, egykor hihetetlenül nagy alkotók éltek a Kárpát-medencében, akik olyan minőségi szinten írtak, hogy a világirodalom nagy klasszikusai mesterüknek fogadhatták volna őket. Ma ebből nincs semmi, egyszerűen nem jutnak szóhoz az olyan emberek, akiknek valódi témáik vannak.

Én irodalmárnak szoktam magam nevezni, amely sokrétűbb, mint egy író. Mert az író megírja a maga kis műveit: regényeket, novellákat ad ki a keze alól, viszont az irodalmár foglalkozik irodalomtörténettel, magával az irodalommal elméleti szinten, esszéket ír, amelyben kifejti véleményét számos témában; igen szép feladatkör. Egy irodalmárt minden érdekel, ami csak az alkotást egybeköti a kiadással, a művek terjesztésével, az emberekkel, s míg egy író szívesen felkapaszkodik elefántcsonttornyába, addig az irodalmár az utcán fekszik a hajléktalanok között. Természetesen nem kell rangsorolni, hogy melyik a szebb és jobb hivatás, melyik ember az értékesebb, mert erről teljességgel felesleges beszélni. Íróként, gondolkodó íróként figyelek, meghallgatok mindent és mindenkit, aztán abból alkotok egy képet, leírom, aztán vagy tetszik valakinek, vagy nem.

Bizonyos értelemben hálátlan dolog ma írónak lenni, az irodalommal foglalkozni alkotóként. Hiába nem vár el az ember semmit a munkásságáért, ha valakinek elvárásai vannak ebben a művészeti ágban, az nem író, hanem megélhetési firkász, mégis hálátlan hivatásnak tartom. Sokan a közízlés kiszolgálását tűzik zászlajukra, a fentebb említett eladhatóság miatt, abbéli vágya hajtja az ilyen embereket, hogy olvassák, és akár fordítsák le öt-tíz-tizenöt, vagy még több nyelvre a műveit. Úgy veszem észre, nagyon sokan írnak manapság, férfiak és nők, a nagyon fiataloktól kezdve az idős nyugdíjasig. Emlékeikről írnak, fiatalságukról, szerelemről, nyári élményekről, gyermekeikről, aztán akadnak olyan alkotók is, akik fiktív történeteket fabrikálnak, mindenféle lényeket varázsolnak a lapokra, vagy éppen a galaxisok közötti utazásokról adnak közre krónikákat. Nem egy olyan „amatőr” írótól olvastam már, akik nagyszerűen írnak, mondataik simulékonyan, szépen hömpölyögnek, érthetően kifejezésre jutnak a gondolatok, természetesen nem lehet a műveiket megtalálni a könyvespolcokon.

A közízlés kiszolgálásával azért van probléma bőven. Egyrészt ott van az a dilemma, hogy az ember aprópénzre váltja a tehetségét, eladja művészetét kommersz történetek írásával, másrészt a közízlés folyamatosan változik, akár máról holnapra fordulhat nagyot a Sors kereke, és aki ünnepelt író volt tegnap, mára már avítt, kirekesztett alakká válhat. Naprakésznek kell lenni az irodalmi útvesztőkben, figyelni állandóan különböző regények, novellák stílusait, hogy olyan szövegeket tudjon közreadni, amelyek híven követik az emberek ízlését.

Soha nem kutattam, éppen ki mit olvas. Egyáltalán nem szeretem a ma divatos vámpíros-szerelmes könyveket, nem is olvastam egyet sem, a híres Alkonyatba belelapoztam, hamar le is tettem. Az úgynevezett tudományos-fantasztikus műveket sem szeretem, számomra unalmasak a bolygóközi utazások, a sok űrhajóval vívott csaták, meg a lézerfegyverek. Egy-két érdekes regényt találtam már a témában, például Stanislaw Lem Solaris című regénye nagyon tetszett, vagy Asimov Alapítvány-történetei. A kalandregényeket, a tudományos-fantasztikus történeteket, valamint a krimiket egyesítő ponyvairodalom megnevezése számomra érthetetlen, ugyanakkor igen megbélyegzőnek tartom, függetlenül attól, hogy bármelyik stílusban lehet pocsék műveket olvasni. A minőségi krimi messze túlmutat a ponyva keretein, nézzük csak Chandlert, vagy Simenont, netán Agatha Christie-t. Még Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes esetei is kinőttek a ponyva megbélyegző kisszerűségéből. De a fentebb említett Lem Solarisa sem egy egyszerű kis sci-fi, hanem komoly irodalmi értékekkel bíró regény, amelyet érdemes többször is elolvasni.

Akárhogyan is nézzük, az úgynevezett szépirodalom, a minőségi irodalom jelenleg nem igazán képezi nagy érdeklődés tárgyát, az emberek időhiányra hivatkoznak leginkább, vagy a fáradtságra. Kundera, Hrabal, de akár egy Móricz ma már nem mozgatja meg annyira az embereket, noha Móricz kötelező olvasmány általános iskolában; hála a Jóistennek, hogy így van. Az embereknek nincs idejük, ebben is lehet valami, olykor tíz-tizenkét órát dolgozik valaki, nem az lesz az első, amikor hazaér, hogy könyvet vesz a kezébe, bár én így élek közel tíz éve. Munka után mindig találok időt az olvasásra. Krúdy Gyula nagyszerű műveit ma ki veszi kézbe? Egy Szindbád ma már nem igazán téma, nem mozgatja meg az embereket… Megemlíthetnénk a nagy nemzedék íróit, Móricztól Kosztolányiig, mindenkit felölelve; ezek az írók hiába számítanak klasszikusoknak, az emberek hamarabb nyúlnak az úgynevezett ponyvához…

A világirodalom számos nagyszerű alkotót termelt ki magából, nekem azonban a magyar irodalom a csúcs a mai napig. Egy John Updike fantasztikus prózája lenyűgöz, letarol, de Móricz naturalizmusa erőteljesebbnek tűnik nekem. A francia irodalom is adott az emberiségnek néhány kivételesen nagy írót, mégis a magyarokat jobbnak érzem egy cseppet. A lineáris pályán haladó időt szemlélve aztán lassacskán fordult a dolog, ma már külföldön jobb írókat találni, mint Hazánkban, bár az egész világirodalom egy illatos fertőhöz hasonlatos.

Valóban jó a kérdés: mit ér ma az irodalom?

Van egyáltalán értéke? A jelenkor furcsán nyakatekert, meggyötört világában felcserélődött kismillió szerep; szó szerint így van, hogy ami valamikor rossz volt, most jó, és ami valamikor nagyon jó volt, az ma rossznak van titulálva. Néha nehéz eligazodni az emberek között, éppen az elgépesített agyak miatt. Szépen mindenki teszi a dolgát, jobb esetben figyel a környezetére valaki, bár ezek a jobb esetek alig-alig fedezhetők fel, a gépiesített marhák világában élünk… Ki ül le esténként, akár csak fél órát olvasni? Merem állítani: kevesen. Ki ül le egy teljes órát olvasni? Még kevesebben… És akkor lehet továbbmenni, bontogatni, fejtegetni a szálakat: miket olvasnak a még olvasó emberek, mely írók a népszerűek ma, és így tovább… Érdekelne, hogy vannak-e erre szakosodott emberek, akik utánajárnak annak, hogy az olvasók miket szeretnek olvasni.

Szinte kiáltok esténként kifelé a fejemből a nagyvilág felé, hogy romboljátok le ezt a giccses porfelhőt, amely kavarog, forog, viszi a koszt, de semmi mást nem ad, mint sunyi döghalált. Porból készítjük mesterkélt ételeinket, az egykor atyáskodó, tanító írókat felváltották a kommersz alakok, akik íróknak nevezik magukat, és különböző lobbiknak köszönhetően abnormális magasságig jutnak. Jönnek olyan emberek, akik kiadnak egy-két könyvet, és ünnepelt emberekké emeli őket a média; rádiókban, tévékben szerepelnek, csillognak, mosolyognak, fogsoraikat villogtatják, miközben saját munkájukat, munkásságukat gyalázzák meg. Egy író igazán sosem élhet sztáréletet, még akkor sem, ha vonzó a csillogás. Az egész giccsparádé, a felcicomázott alakok pukedlizése hányingert keltő látvány. Az író elhagyja íróasztalát, hogy a csillogás segítségével felékítse mosolyát, interjút ad, majd bohóckodik a tévében egy sort, s közben mindenféle hangzatosnak tűnő mondatot közöl, amelyen aztán hetekig, hónapokig, olykor évekig rágódik néhány szerencsétlen, hogy mekkora gondolatot közölt az író.

Sokszor gondolkodtam a kérdésen. Nem is szívesen adnék interjút, sem rádióban, sem tévében, talán még egy újságnak igen, de ez sem biztos. Az író egy dolgozószobai lény, aki keveset beszél, viszont sokat ír, éppen magánya teremti meg uradalmának bőséges kincseit. Ha egy író kilép ebből a szobából, az íróasztal megnyugtató bűvköréből, kisebbfajta árulást követ el művészete ellen, s átlép a beszélő szerepbe, holott az inkább a színészek mestersége. Író írjon, színész beszéljen, énekes énekeljen. Az íróasztalt körülölelő csendben megszülető regények, novellák, az intuíció finom zsilipkamráján átfolyó gondolatok adják egy író igazi értékét; valódi értékét csak és kizárólag művei minőségéből lehet lemérni, és nem megjelenésén, vagy éppen interjúban kiköpött féligazságok, olcsó bölcsességek eregetésén.

Minden változik, mégpedig folyamatosan. Akár napról napra változnak emberek is, rohanó világunk nem ismer megállást, ha esetleg valaki megállna, az felér egy halállal, néha ezt is hallom… Ma már nem érték az úgynevezett lassúság, a kényelem, hogy az ember kényelmesen, a maga ideje alatt megalkosson valamit, például egy regényt. Egy regénynél nem számít, hogy mennyi idő alatt készül el: meglehet írni egy kiadós regényt néhány hónap alatt, de akár lehet rajta ülni tíz évig is. Nem számít az időtartam… Ma, az elüzletiesedett világban, határidőre készülnek a regények, van egy kijelölt intervallum, és a kész kéziratot szállítani kell. Ilyen ez a lélektelen, brutálisan dőre világ. A művészi kibontakozás, a pihenés, a kényelem, a művészi szabadság ma már nem kivitelezhető, ha valaki kicsit is lemarad, máris kimarad a parádénak nevezett röfögésből. Gyorsaság és giccs, úgy járnak együtt, mint a sziámi ikrek. Mindent gyorsan, azonnal állítsunk elő, nem számít semmi, legyen kész, aztán már értékesíteni is lehet…

Vannak regények, amelyek éppen azáltal válnak nagyszerűvé, hogy egyes esetekben évekig érlelték a gondolatokat, éveken keresztül faragták a sorokat, csiszolgatták a szavakat, olykor oldalakat átírtak, míg végül a világ elé lehetett tárni egy olyan alkotást, amelynek valódi értékei vannak. A túlságosan gyorsan összetákolt regények üresek, nincs tartalmuk, az egész súlytalan. Felékített gondolatokkal megrakott művek egész sorát gyártják ma futószalagon számos országban, nézzük csak a jelenkor amerikai irodalmát, ahonnan éppen a vámpíros gyalázatok indultak, vagy a különböző limonádé művecskék, amelyek szépen vannak megírva, más értékük nincs is. Az igazán nagy írók, akik még tudtak valamit alkotni, mára vagy olyan öregek, hogy alig írnak, vagy már meg is haltak.

Furcsa dolog ez a mai irodalommal, hogy ami szépség és minőség, az egyáltalán nem kell, vagy csak egy szűk rétegnek, amelyik valami ódivatú sznobizmusból szépirodalmat olvas. Veszik a könyveket, hogyne vennék, ma divatba jöttek a különböző önismereti könyvek, az ezoterikus irodalom már egy jó ideje hasít a piacon. Nincs is ezzel semmi baj. Csupán megjegyezném, hogy ebben a műfajban is akad nem egy kókler, aki felülvén a hullámokra, pénzszerzés céljából kiad a keze közül néhány kötetet, és közben ő maga küzd önismereti problémákkal, szorongásokkal, számos dőreséggel. A hiteltelenség a mai kor egyik leginkább szembeötlő tulajdonsága. Szépen mosolygó emberkék parádéznak a tévében, vaskos bölcsességeket lopnak levitézlett íróktól, aztán azokat csavargatják erre-arra, hogy aztán sajátjukként adják közre. Abszolút hiteltelen az egész, és ez igaz a művek nagy részére is.

Gondolataim egészen egyszerűek az irodalom kérdéskörben. Alapvetően egyszerűen figyelem, vizsgálom az eseményeket, valamennyire még a kortárs irodalmat is szemmel tartom, bár a hányinger kerülget egy-egy mű olvasása közben. A hiteltelenség viaskodik a giccsel, a gyorsaság karöltve jár a súlytalan, kommersz művekkel, és az üzlet kapzsisága köti mindezeket csokorba, hogy valami értéket kisajtoljon az irodalomból. Kevés sikerrel teszik… Mert bár pénzt keresnek vele, akár milliókat is hozhat a konyhára egy-egy összetákolt regény, értéket nem nagyon lehet bennük találni, meddő próbálkozás…

Van egyáltalán értéke az irodalomnak?

Én hiszem, hogy van. Nagyon szeretnék is hinni benne, hogy a minőségi irodalom még fontos az embereknek, és hogyha ma még nem sikerült visszatalálniuk a mélyen szántó művekhez, idővel visszatérnek az emberek. Hiszem, másképp nem lehet alkotni, ha egy író nem hisz a tudásában, akkor a fene megette az egészet, abba kell hagyni a gépelést, csakhogy egy igazi író sosem tudja abbahagyni az írást. A halál képes csak kivenni a tollat a kézből… Fontosak lennének a valóban minőségi alkotók, és az őket felölelő apparátus, értem ezalatt a kiadókat, és az afféle menedzser embereket, akik átlátják ezt a hatalmas szövevényt. Mivel nem csak kenyéren és vízen él az ember, szükség van minőségi szépirodalomra – ez biztos!

http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/mveszetek/sz-kovacs-peter/3142-mit-er-ma-az-irodalom