A gyűlölet egyesít

Az antiszemitizmus Venezuelában

2009. január 30-án Caracas egyik peremvárosában tizenöt felfegyverzett férfi betört az ottani zsinagógába és törni-zúzni kezdett, majd antiszemita feliratokat hagytak maguk után, s távoztak. Az esemény egyáltalán nem elszigetelt, s nem is példanélküli. Az utóbbi négy évben Venezuelában magasra csapott az állam által irányított antiszemitizmus heve, amit Hugo Chávez elnök 2005. karácsonyi nyilatkozata is tükröz: „A világ elég nagy mindenki számára, egyes kisebbségek, ugyanazok leszármazottai, akik megfeszítették Krisztust, s akik elűzték innen Bolivart, s a maguk módján szintén megfeszítették, mégis kiterjesztették az ellenőrzésüket a világ gazdagsága fölé" - emlékeztet a Boston Review-ban megjelent írásában Claudio Lomnitz és Rafael Sánchez.

2004 végén a rendőrség megrohamozta a Hebraicát, a zsidó társadalmi, oktatási és sportközpontot, ahol állítólag fegyvereket és robbanóanyagot kerestek. Semmit sem találtak. De nem is az volt a cél, hogy találjanak: a támadás egybe esett Chávez teheráni hivatalos látogatásával. Az egyik venezuelai zsidó szervezet emberjogi részlegének igazgatója szerint az elnök meg akarta mutatni Iránnak: „Így bánok én a zsidóimmal."

Tavaly október és december között a chávezista média agresszívabbá vált. A legjelentősebb chávezista online újság, az Aporrea 136 zsidóellenes cikket közölt, 2009-ben pedig a havi átlag elérte a 45-öt. 2008. december 28. és 2009. január 27. között, Izrael gázai offenzívája idején napi átlagban öt ilyen jellegű írás látott napvilágot.

Nyilvánvalóan nem csupán Izrael kritikájáról, hanem valódi antiszemitizmusról van szó, amit a klasszikus antiszemita témák, tónus és érzelmek is tagadhatatlanná tesznek. Ezt már a 2006-os libanoni háború idején is érzékelni lehetett az újságokban és a televízióban. 2007-ben, a diáktüntetések idején azt hangoztatták, hogy a megmozdulásokat a tehetős Cohen család pénzeli. 2009 januárjában az egyik újságcikk azt írta, hogy a venezuelai zsidó lakosságot el kellene „izolálni" feltételezett szövetségeseivel, az ellenzékkel együtt. Ugyancsak felszólítottak Izrael Állam eltörlésére, az imperialista mesterkedések megállítására Afganisztánban, Kongóban és másutt. A kifejezésmód a modern antiszemitizmus jegyeit hordozza magán („a cionista zsidók többet törődnek a pénztárcájukkal, mint bármi mással, beleértve Istent"). Követelték, hogy az utcákon a zsidók éltessék Palesztinát és ítéljék el Izraelt.

Chávez állt annak az erőfeszítésnek a középpontjában, amely Izraelt Hitlerrel, a zsidó összeesküvést pedig a venezuelai ellenzékkel igyekezett azonosítani. 2006 augusztusában kínai látogatásán a következőket mondta: „Izrael sokat bírálja Hitlert. Ahogy mi is. Ő azonban ugyanolyan dolgokat tesz, mint Hitler, talán még rosszabbakat is a fél világ ellen." Idén januárban az örökös elnökségéről döntő népszavazás kampányában összemosta a zsidókat, az Egyesült Államokat („a birodalmat") és az ellenzéket. A retorika a zsidó figuráját azonosítja a chávizmus belső és külső ellenségével. Chávez lehet, hogy nem szereti az utóbbi években 20%-kal gyarapodó 12 ezer fős venezuelai zsidó közösséget, ő azonban az antiszemita retorikájával az egész ellenzéket nemzetellenesnek állítja be.

Az antiszemitizmus közel áll a chávizmus intellektuális szívéhez, ami a legjobban Norberto Ceresole argentin ultranacionalista és holokauszttagadó írásaiban ragadható meg. A 2003-ban elhunyt Ceresole közeli kapcsolatokat ápolt a latin-amerikai nacionalista és populista katonai körökkel, főleg Luis Velasco Alvarado perui elnökkel, akinek tanácsadója is volt. Ceresole 1994-ben tűnt fel Venezuelában Chávez környezetében, de egy év múlva a titkosszolgálat kiutasította az országból, amiért propagandistaként részt vett Chávez 1992-es megbukott puccskísérletében. Amikor Chávez 1999-ben hatalomra került, ismét megjelent. Azóta Ceresole eszméi Chávez minden politikai lépésében tetten érhetők.

Ceresole szerint Chávez és a nép között közvetlen kapcsolat van, a fasizmus pedig nem azonos a chávizmussal, mert az utóbbiban nincs domináns pártstruktúra. Viszont nem érvényesül a hatalmi ágak szétválasztásának elve. Chávez szemében minden vele szembeni politika idegen és gyalázatos, amelyet ki kell vetni a nemzet testéből. A zsidó figurája kapóra jött neki ebben a vonatkozásban, hiszen ahogy Ceresole kifejti, „a zsidók kizárólag összeesküvő közösségként cselekszenek".

Ezek után nem meglepő, hogy a zsinagóga elleni támadást Chávez úgy értékelte, hogy azt az ellenzék hajtotta végre a rezsim ellen. Merthogy csak nekik származott belőle előnyük. Ebbe tökéletesen beleillik az is, hogy Chávez szerint a Bush-kormány szervezte a szeptember 11-i támadást annak érdekében, hogy az iszlámistákra terelhesse a gyanút és igazolhassa Irak invázióját.

Mindettől függetlenül a chávizmus ideológiája egyáltalán nem koherens. Gyakori drámai gesztusai ráirányítják a médiafigyelmet, ami a fasiszta stratégiára emlékeztet. Chávez „Venezuela Übü királya", hiszen állandóan változtatja a játékszabályokat, hogy dezorientálja az ellenzéket. A chávezista évtized egyértelműen aláaknázta a venezuelai demokratikus intézményrendszert, amint arra a Human Rights Watch a jelentéseiben többször is rámutatott.

A chávizmusban az elnök és a nép között fizikai kapcsolat van, őket „szeretet köti össze". Ahogy a népszavazási kampány egyik jelszava megfogalmazta: „A szeretetet szeretettel kell visszafizetni", ami arra utal, hogy Chávez nép iránti szeretete kölcsönös kötelezettség. A nép „kéz a kézben", „szeretetben" egyesülve küzd a „gyűlölt" ellenség ellen, akik közé Ceresole a zsidókat is odasorolta.

Chávez nemcsak befolyásosnak és manipulatívnak írja le a zsidókat, hanem az összeesküvés mestereinek is: azzal a klasszikus fordulattal él, amit a Dreyfus-ügytől a nácikig használtak. Eszerint a hatalmas és kizsákmányoló zsidó egyúttal gyenge és megvetésre méltó. Chávez az ellenzékét „hitványnak" titulálja. A két csoport összemosása már csak egy lépés. Ehhez járul még a rezsim homofóbiája is, az ellenzéket gyakran hozzák összefüggésbe a homoszexuálisokkal. Sőt Chávez nem ritkán „nagy darab ganéjnak" nevezi az egész ellenzékét. Amikor 2007-ben leszavazták az örökös elnökségét, „ganéjgyőzelemről" beszélt. Miközben Chávez az egész ellenzékét igyekszik az imperializmus által támogatott belső oligarchiára korlátozni, ellenfeleinek száma nő: a szakszervezetek, a diákmozgalmak, az egyház, a civil társadalmi szervezetek.

A caracasi zsinagóga meggyalázása felzúdulást keltett a hazai és a külföldi sajtóban egyaránt. Ahogy a kritika egyre élesebb lett, Chávez pozíciója úgy vált egyre tarthatatlanabbá. Előre menekült, s utasította a miniszterét, hogy találja meg a bűnösöket, amit az egy héten belül meg is tett. A bűnösöket elítélték, Chávez pedig kihirdethette, hogy a vallásszabadságot Venezuelában továbbra is tiszteletben tartják. Csakhogy az antiszemitizmus itt nem vallási intoleranciát jelent. A rezsim a zsidókat az alávalóság inkarnációjaként használja fel, az ellenzék szinonimájaként. Ez utóbbi a valódi célpont. Akárhonnan is kapták a zsinagógagyalázók a parancsokat, a rezsim felelőssége tagadhatatlan.

A chávezi antiszemitizmus végső soron a rezsim gyengeségének szimptómája. A kormánynak igazából sosem sikerült az államapparátust teljes egészében az akarata alá kényszeríteni. A „bolivari forradalom" bizonyos demokratikus folyamatok között fejlődött ki, ahol a fogyasztók, a szakszervezetek, a bürokrácia, a közösségi szervezetek és a tulajdonosok jogait tiszteletben kell tartani. A klasszikus lenini elmélet szerint a régi struktúrák és a felemelkedő forradalmi intézmények egy rövid átmeneti időszakban együtt léteznek. Chávez Venezuelájában ezzel szemben ez a kettősség helyi jellegzetesség lett, csökkentve az állam felelősségre vonhatóságát. Félkatonai csoportok, drogmaffiák, bűnözői szervezetek, halálbrigádok és a korrupció burjánzanak. Ez a duális struktúra adja Chávez politikájának hátterét. Az ellenzék és az elégedetlenség állandó fenyegetést jelent az elnökségére. Ilyen körülmények között a politikai feszültség egyetlen ügyre, egyetlen ellenséges közösségre való leszűkítése valóban hasznos lehet. A történelem azonban azt mutatja, hogy az ilyen fajta ideológiák inkább a diktatúrával, semmint a demokráciával állnak rokonságban. Ha a rezsim a populizmusra, a katonai uniformisra, a homofóbiára és az antiszemitizmusra támaszkodik, kezdhet nyugtalankodni.

http://bostonreview.net/BR34.4/lomnitz_sanchez.php

Kívül tágasabb...

Okulhat-e Amerika az európai bevándorlás-politikákból?

Alexandra Starr - korábban a BusinessWeek politikai tudósítója és a Washington Monthly szerkesztője - a Slate magazinban azt vizsgálta, hogyan szabályozzák a bevándorlást a különböző országok. Európában éppúgy erősödnek a bevándorlókkal szembeni ellenérzések, mint az Egyesült Államokban, de az ebből fakadó problémákat többféleképpen próbálják orvosolni. Mégis van egy közös vonásuk: az ország (közel)múltja nagyban meghatározza, hogyan bánik kormányzata a jövevényekkel.

Németországnak a Holocaustból fakadó bűntudata arra kényszeríti a kormányt, hogy nyitottnak mutatkozzon az idegenekkel szemben. A politikai korrektséget azonban néha nehéz összeegyeztetni azzal, hogy az embereknek csömörük lehet a „sokszínűségtől". Az 1990-es években az ország nemcsak a volt Szovjetunióból érkező zsidókat fogadta be, hanem Kelet-Európa és a Balkán felől is jóval több bevándorlóra számíthatott. Ezért ettől kezdve nem tekintették menekültnek azt, aki egy harmadik, „biztonságos" (gyakorlatilag bármelyik szomszédos) országon át érkezett. A korábbi Jugoszláviából származók is csak „megtűrt" státust (Duldung) kaphattak: ideiglenes tartózkodási engedélyt, amelyet félévenként hosszabbítani kellett (az állam támogatást és szállást adott nekik, de nem vállalhattak munkát). Az Európai Unió 2004-es bővítésekor Németország igyekezett a lehető legtovább (2011-ig) távol tartani munkaerőpiacától az új tagállamokból érkezőket (a jól képzett tudósokat, műszaki szakembereket persze szívesen látta). Minden évben sokan érkeznek (általában családegyesítés céljából), de sokan távoznak is: a 2006-os „nettó migráció" 75 000 fő volt. Ma az ország vezetőinek az okozza a legtöbb fejtörést, hogy a háború után, a gazdasági fellendülés korában érkezett török „vendégmunkások" maradtak, de sosem illeszkedtek be igazán (a 82 milliós népességből 2,5 millióan törökök). Feleséget általában anyaországukból választanak, gyermekeik pedig többnyire szakmunkásképzőbe járnak és a munkaerő-piacon gyorsan haszontalanná váló szakmákat tanulnak, ezért körükben a munkanélküliség általában kétszerese az össznépességbeli aránynak. Ha a szülők legalább nyolc éve élnek az országban, gyermekük 23 éves koráig német állampolgár, de amint betölti ezt az életkort, választania kell (mivel nem ismerik el a kettős állampolgárságot). 2005 óta nyelv- és orientációs tanfolyamokat írnak elő a vízummal érkezőknek. 2007 óta a „feleségimportálást" úgy próbálják fékezni, hogy csak azt engedik be, aki beszél németül és elmúlt 16 éves. Ennek hatására a török vízumkérelmek száma harmadával csökkent, és az országban élő muszlim közösségben, főként a fiatalok körében gyökeret vert az iszlám radikalizmus (a 2001. szeptember 11-i terrortámadások elkövetői közül többen is megfordultak Németországban).

Ez intő példa lehet az Egyesült Államok számára: a bevándorlással kapcsolatos 2007-es és a szenátusban leszavazott törvényjavaslat tartalmazott egy vendégmunkás-programot is. A lehetséges kedvezményezettek körét úgy kell meghatározni, hogy csak azokat „marasztalja", akiket szerződésük lejárta után is szívesen látna az ország. Nehezebb szót érteni az egyre nagyobb elidegenedett csoporttal az őket „ideiglenesen" az országba hozó program lejárta után.

Starr Ausztria esetében „kollektív amnéziát" emleget (bécsi ösztöndíjasként megtapasztalhatta, hogyan vélekednek e hajdan a jövevényeknek köszönhetően pezsgő kultúrájú város lakói az idegenekről, lásd erről szóló cikkét). Ez az ország 1938 és 1945 között a Harmadik Birodalom része volt, és ünnepelte az osztrák származású Hitlert (sokan antiszemitizmusát is), mégis a hitleri agresszió áldozataként sikerült kikeverednie a világháborúból. A német politikusokkal ellentétben az itteniek nem ódzkodnak kihasználni az idegenellenességet. Nem véletlen, hogy a legutóbbi választáson a két szélsőjobboldali párt a szavazatok 29 százalékát szerezte meg. (Ausztria ma már nem lóg ki a sorból: Európa-szerte lehet ilyen programmal voksokat nyerni, ezt mutatják az ismét Berlusconi vezette Olaszország, valamint Svájc és Dánia választási fordulatai is.) A bevándorlásról szóló osztrák törvények a legszigorúbbak közé tartoznak. A szövetségi kormány és a kilenc tartomány vezetése évenként megszabja a beengedhetők számát. Németországhoz hasonlóan Ausztria is 2011-ig kitolta munkaerőpiaca megnyitását az új uniós országok előtt. Leginkább azt igyekeznek gátolni, hogy az innen származó olcsóbb munkaerő aránya meghaladja a munkavállalók 9 százalékát. Az ország 8,2 milliós lakosságának nagyjából 10 százaléka más állam polgára, többségük a volt Jugoszláviából és Törökországból érkezett, ők az 1960-70-es évek „vendégmunkásai" és leszármazottaik. A mai menekülteket - akiknek valóban faji, vallási, nemzetiségi, társadalmi hovatartozásuk vagy politikai nézeteik miatt kellett elhagyniuk a szülőföldjüket - csak akkor fogadják be, ha jól képzettek vagy rokonuk él az országban. Ez részben az igen erős szociális védőháló (ingyenes egészségügyi ellátás és középfokú oktatás, gyermekenként négyhónapos fizetett szülési szabadság) fenntartását szolgálja. Bár néha épp a bevándorlók beengedésével lehet finanszírozni költséges közcélú programokat (ha például magas a nyugdíjasok aránya, és az állam adóemelésre, kiadáscsökkentésre kényszerülne) - Ausztria azonban nem szorul újabb adófizetőkre, mert a világháború miatt sokan nem érhették meg a nyugdíjaskort.

Hollandiában nagy változáson ment keresztül a bevándorlók megítélése. 2002-ben az iszlámbíráló politikust, Pim Fortuynt, 2004-ben pedig a muszlim nőkről rövidfilmet készítő Theo van Gogh filmrendezőt gyilkolták meg. A politikus halála után a konzervatív pártok óriási fölénnyel nyerték meg a választásokat, van Gogh „kivégzését" követően pedig a bevándorlással korábban szakminiszterként foglalkozó Rita Verdonk (a „vasasszony") egy sor reformot vezetett be, hogy elvegye a marokkóiak és törökök kedvét a bevándorlástól. Bár Hollandiában már az 1970-es évek közepén véget ért a vendégmunkás-program, a családegyesítések és az anyaországból választott házastársak révén folytatódott a beáramlás. Ma a 16,4 milliós holland népesség közel 10 százaléka nem nyugati származású, közülük mintegy 1 millióan muszlimok. 2006 óta a fejlődő világból érkezőket nyelv- és kultúraismereti vizsgára kötelezik. A vízumkérelmek száma harmadával csökkent, és a kérelmezők 10 százaléka nem jut át a vizsgán. Egy idén hozott bírósági határozat értelmében azonban a családjukhoz érkezőket nem lehet ilyen vizsgára kötelezni. Ma az újonnan letelepedők többsége hazatérő holland vagy az EU-tagországok polgára (németek és lengyelek - a 2007-ben csatlakozott bolgárok még nem vállalhatnak munkát). A bevándorlást szigorító törvények itt is ellenállásra késztetik a külföldről származók egy részét: a második-harmadik nemzedékhez tartozó lányok hagyományos fejfedőt viselnek. Starr szerint itt is a bűntudat gátolta sokáig az idegenek bírálatát, mivel a holokauszt során elpusztult a holland zsidók három negyede. 2007-ben Geert Wilders politikus filmjében a Mein Kampfhoz hasonlította a Koránt. De a mostani változásokkal sem jutott elég támogatóhoz például Verdonknak az a javaslata, hogy az utcán tiltsák be az idegen nyelveket. Azért sem sikerült keresztülvinnie az akaratát, mert pártja gyengén szerepelt a 2007 februári választásokon, így ő is elveszítette posztját. Senay Ozdemir, egy muszlim nőknek szóló magazin szerkesztője felhívta a figyelmet arra, hogy az „importált" asszonyok elszigetelve élnek a - gyakran területileg is, parabolaantennákkal tarkított „szatellitvárosokba" elkülönülő - zárt bevándorlócsoportokban.

Míg a nyugat-európai országok többségének a külföldiek beáramlása okoz gondot, Lengyelország a külföldön munkát vállalók kivándorlásával bajlódik. Orvoshiánnyal küzd, és a jelenlegi „építési láz" még inkább érezteti, hogy sok iparos hagyta el az országot. 2007-ben 6 százalékos volt a gazdasági növekedés, és a külföldi munkavállalás 10 százalékra csökkentette a munkanélküliséget. A kivándorlásnak van hagyománya: tudósok, művészek gyakran Párizst választották, az Egyesült Államokban ma már 9 millió lengyel él, de a második világháború után a szövetségesekkel harcoló lengyel katonák is Angliában maradtak, és az 1990-es évekig London adott otthont egy száműzetésben működő lengyel kormánynak. Bár a 2004-es EU-bővítés óta a brit sajtó egy része sokat élcelődött a lengyeleken, a korábban bevándoroltak leszármazottai néha magas posztra jutottak (David Miliband külügyminiszter egy lengyel veterán unokája). Főként fiatalok vándoroltak ki a szigetországba a jobb és haladóbb szellemű élet reményében. Ma már azonban kezdenek hazatérni, ugyanakkor Lengyelország keletebbről, Ukrajnából vonz bevándorlókat.

Írország is arra példa, hogy a hagyományosan munkásokat „exportáló" országok néhány éven belül célországgá válhatnak. Az írek évszázadokon át emigráltak főként Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba, de a gyors gazdasági fejlődés az egyik leggazdagabb európai országgá tette a „kelta tigrist". Ma a 4,1 milliós népességű ország közel 10 százaléka idegen származású. A bevándorlást szabályozó törvények már az EU-bővítést megelőzően lehetővé tették, hogy a vállalkozások külföldről toborozzanak munkaerőt, később pedig az új uniós tagországok (és a kevésbé képzettek) előtt is megnyitotta piacát - főként britek, lengyelek és afrikaiak érkeztek. Sok bevándorló számol be arról, hogy etnikai származása miatt bántalmazták, a többség mégis úgy érzi, hogy szívesen látják az országban. A kormány minden eszközzel támogatja a beilleszkedésüket, például alig féléves itt tartózkodás után szavazati jogot kaphatnak és indulhatnak a helyi választásokon is (a lakóhelyhez kötött választójog részben az észak-írországi katolikusok jogfosztottságát ellensúlyozta 1972-es bevezetésekor). A Dublinhoz közeli Portlaoise polgármestere Rotimi Adebari, aki 2000-ben ír állampolgárság nélkül, nigériai menekültként nyerte el a posztot. 2004-ig (ugyanúgy, mint az Egyesült Államokban) minden itt született gyermek megkapta az állampolgárságot, a szülők pedig gondviselőként szintén az országban maradhattak. 2004-ben azonban népszavazással döntöttek ennek az Európában egyedülálló gyakorlatnak a megszüntetéséről (Amerikában az erre irányuló kezdeményezések sorra elbuktak, mert alkotmánymódosítás szükséges hozzá). A választójogot azonban nem vitatják el azoktól, akik még nem kaptak állampolgárságot, és az is gátolja az idegenellenes kirohanásokat, hogy a politikusok számítanak a bevándorlók szavazataira.

Az elmúlt évtized során Spanyolországban is csaknem a 40 milliós népesség 10 százalékáig nőtt a bevándorlók aránya, pedig korábban mindig többen vándoroltak ki. A gazdaság, a politika és a gyarmati múlt mind szerepet játszottak abban, hogy megváltozott a migrációs arány. Az 1990-es évek gazdasági fellendülése során rengeteg segédmunkás kellett az építő- és vendéglátóiparba, ezenkívül a cégek a nehezen betölthető állásokra külföldről toborozhattak munkaerőt. Az építkezésen, pincérként, takarítóként, idősgondozóként dolgozó bevándorlók többségének nem volt tartózkodási engedélye, de akár legálisan, akár illegálisan éltek itt, ingyenes egészségügyi ellátást kaphattak, ha bejelentkeztek lakóhelyük önkormányzatánál. Számuk annyira megnőtt, hogy a spanyol kormány végül 2005-ben amnesztiát hirdetett, 2007-ben pedig a Franco-korban Latin-Amerikába menekült spanyolok leszármazottainak könnyítette meg a hazatérést. A terrorizmus azonban itt is fokozta az idegenekkel szembeni bizalmatlanságot (2004 márciusában Madridba tartó vonatokon hajtottak végre bombamerényletet iszlám fundamentalisták, 2008 januárjában pedig az al-Kaida tagjait fogta el a rendőrség, akik vélhetően Barcelonában terveztek támadást). A mostani szigorítások fő oka mégis inkább a gazdasági visszaesés: a kormány támogatást ajánl azoknak a munkanélküli külföldieknek, akik távoznak az országból és legalább három évig nem térnek vissza. Több afrikai országgal is megállapodtak, hogy a Kanári-szigetekhez közelítő, tengeren elfogott „csónakos" bevándorlókat visszafordíthatják. A latin-amerikai bevándorlók számát úgy csökkentették, hogy vízumkényszert vezettek be például Bolívia és Ecuador polgáraival szemben. A vállalkozások is csak szigorúbb feltételekkel toborozhatnak külföldről. A 2008. márciusi választásokon a szocialista Zapatero-kormány újra győzni tudott, de a konzervatívok a korábbinál jobb eredményt értek el azzal, hogy a bevándorlás visszaszorítását tűzték ki célul programjukban. A kormány mindvégig hangsúlyozta, hogy intézkedéseit nem az idegenellenesség, hanem a gazdasági-munkaerőpiaci gondok gyakorlati megoldása indokolja. Starr úgy véli, hogy ennek a politikának lehet hátulütője: a munkanélküliek felveszik a távozásra ösztönző támogatást, de maradnak; még a spanyol ajkú bevándorlókat is elidegenítheti, hogy nem embernek, hanem eszköznek tekintik őket.

A szerző arra is rámutat, hogy a menekültek helyzetére vonatkozó 1951-es genfi egyezmény nem terjed ki azokra, akik ínség, háború vagy természeti csapás miatt hagyták el szülőföldjüket, továbbá csak irányelvként szolgál, mert a csatlakozó országok saját törvényt dolgozhatnak ki megvalósítása céljából. Elutasíthatják például azokat a menekülteket, akik „biztonságosnak" ítélt harmadik országon keresztül érkeznek, mondván, hogy így nem lehet „kimazsolázni" a legkedvezőbb feltételeket kínáló országot.

http://www.slate.com/toolbar.aspx?action=print&id=2201909

Kadarkúti Hétfői üzenetek - 15 - A Szűzanya beszél az Oltáriszentségről

2009. január 26. hétfő Szűzanya: az Oltáriszentségről

Szűzanya: Drága engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok a Mennyei Édesanyátok és Éva hangján szólok hozzátok. Ma egy másik nagy Szentségről tanítalak benneteket: az Oltáriszentségről.

Szent Fiam mielőtt a Földről eltávozott, nem hagyott magatokra benneteket. Megalapította az Oltáriszentséget, melyben Szent Testével és Vérével, Lelkével és Istenségével a világ végezetéig veletek marad. Nézzétek végig a történelmet! Egyetlen király se áldozta fel életét alattvalóiért és más népekért. Egyetlen pásztor se adja eledelül saját testét és vérét juhainak. Tehát Jézus nem emléket hagyott rátok, hanem önmagát teljes egészében: ahogyan mint ember köztetek élt, és ahogyan most az égben megdicsőülten ül az Atya Isten jobbja felöl.

Így van Ő jelen a maga valóságában minden templom tabernákulumában az örökmécses fényében. Gondoltatok-e az Ő jelenlétére, ahányszor beléptek egy templomba? Letérdeltek-e a leghatalmasabb Úr előtt, mielőtt leültök a padba? Köszöntitek-e Őt néhány szívből jövő meleg szóval? Vagy inkább e helyett földi gondjaitokkal vagytok elfoglalva? Beszélgettek egymással, elfelejtkezve a Legszentebbről?

Drága Gyermekeim! Most szeretném feltárni előttetek, hogy mi mindent tanulhattok az Oltáriszentségi Jézustól.

1. Alázatot, hiszen megfosztja magát minden Isteni külsőtől, fénytől, ragyogástól és beleköltözik a kicsi fehér ostyába. Eltűri, hogy sokan visszautasítják vagy bűnös lélekkel áldoznak, hogy egyesek megszentségtelenítik, lábbal tiporják, sátánista szekták szertartásaikon meggyalázzák. Mindezt alázatosan eltűri az Én Szent Fiam.
2. Engedelmességet is tanulhattok Tőle, hiszen a pap szavának engedelmeskedve az égből leszáll az oltárra, válogatás nélkül betér az áldozók szívébe, engedi magát beteghez vitetni.
3. Szeretetet is tanulhattok az Oltáriszentségi Jézustól. Végtelen isteni szeretetében, amit irántatok érez, semmi sem tudja rábírni, hogy visszamenjen az égbe, elhagyva a szentségházat. Pedig milyen hidegek, közönyösek vele. Sokan be se lépnek a templomba, kint a világban élik bűnös, romlott életüket. Még magukat vallásosnak nevező hívek is elmennek a templom előtt, anélkül, hogy betérnének néhány szerető szóval köszönteni Őt. Pedig Jézusomnak nem elég a piros örökmécses, az csak egy hideg üveg. Neki élő piros, dobogó emberszív kell, aki viszonozza szeretetét.

4.Az Oltáriszentségben Szent Fiam állhatatosságra is tanít titeket. Veletek marad mindvégig, míg csak egyetlen ember is marad a Földön. Kicsinyeim! Ti is legyetek állhatatosak a jóban, mert csak az üdvözül, aki mindvégig kitart a hitben és a tisztaságban.

Drága Gyermekeim! Most gondoljatok bele, milyen alkalmak vannak a templomban arra, hogy imádjátok az Oltáriszentséget és hódoljatok Előtte. Ezek a lehetőségek : 1. Szentmise, 2. Szentáldozás, 3. Szentségimádás, 4. Szentséglátogatás. Vegyük sorba ezeket!

1. A szentmisén az első perctől kezdve végig ott van a ti Megváltótok az Oltáriszentségben, lát és hall minden szót, minden mozdulatot. Ő nagyon szeretné, ha a szentmiséken mindig kihelyeznék Őt a Szentségtartóval a szentmiséző oltárra, hogy ennyivel is közelebb legyen hozzátok és láthassátok Őt a kenyér színében. Így nemcsak az átváltoztatástól kezdve lenne oltárotokon, hanem a szentmise tanítói része alatt is. Mindig abban a tudatban vegyetek részt a szentmisén, hogy Jézus jelen van közöttetek, akár kiteszik a Szentségtartóval, akár bezárva tartják. Tudjátok, Kicsinyeim, az Én Szent Fiam úgy éli meg Szívében ezt a szentmise alatti bezártságot, mintha erőszakkal el akarnák Őt választani szeretett gyermekeitől, tőletek. Az nem kétséges, hogy a tabernákulumból bármikor oda tud menni hozzátok, hogy megöleljen, megáldjon, mégis érzi az elszigeteltséget. Valami olyasmi járja át a szívét, mint régen, mikor az apostolai nem akarták hozzá engedni a gyermekeket. Mivel a szentmisén valóságosan jelen van, igyekezzetek Iránta a legnagyobb tiszteletet tanúsítani. Fékezzétek meg gondolataitokat, ne kalandozzatok el! Ha szemetek ide-oda tekinget, inkább csukjátok be. Teljes mértékben adjátok át neki akaratotokat, értelmeteket, érzelmeiteket. Az átváltoztatás pillanatában elkezdődik szenvedése, mely többszöröse a golgotainak, csak hogy a szívében zajlik le. Ezalatt érezzetek együtt vele, köszönjétek meg Neki, hiszen a ti bűneitekért kell e fájdalmakat elviselnie!
2. A szentáldozás a másik kiváló alkalom az Oltáriszentségi Jézus imádására. Gyermekeim ez óriási dolog: a legtökéletesebb egyesülés Isten és ember között. Ég és Föld Ura, a királyok Királya eggyéválik a gyarló porszemmel, az élő földi emberrel. Ne csak külsőleg vegyétek magatokhoz az Eucharisztiát, hanem egész szívetekkel-lelketekkel. Kérjétek, hogy hatása ne múljon el, ahogy lenyeltétek, hanem váljék lelketek hasznára: mossa le a bűn foltjait, gyomlálja ki a gonosz
   hajlamokat, növelje bennetek a béketűrést, a szeretetet, az alázatot, az engedelmességet és az áldozatkészséget. Csillapítsa érzékenységeteket, indulataitokat és testi vágyaitokat.
   Gyermekeim, legyetek nagyon boldogok, ha áldoztok, mert Jézus olyan csodálatosan van bennetek, mint ahogy a Tábor hegyén a 3 apostol látta a Színeváltozásakor: teljes isteni ragyogásában, tündöklésében, dicsőségében és emberi alakjában. Vágyva-vágyik rá, hogy beszélgessetek vele, kényeztessétek, dédelgessétek szívetekben, mert vágyik a hálátokra és szeretetetekre.
3. A következő lehetőség az Eucharisztia előtti hódolatotokra a Szentségimádás. Szent Fiamnak ez a legnagyobb ünnep. Míg a kisgyermek az újjain számolgatja, hogy még hányat alszunk Karácsonyig, így számolgatja Ő is az Újján, hogy ebben vagy abban a templomban hány nap múlva lesz Szentségimádás. És miért várja ennyire? Mert végtelenül szeret benneteket, éhezik és szomjazik rátok. Olyan határtalanul boldog, mikor kikerülve „börtönéből" felszentelt kezek megáldanak Vele titeket, majd kihelyezik az oltárra. Ilyenkor elkezdi szórni rátok isteni kegyelmeit és elhalmoz szeretete gyönyörűséges szavaival. De ezt nem mindenki hallja, csak aki meg tudja teremteni magában az abszolút csendet, és fogékony rá. Ilyesmiket mond nektek: „Jöjjetek Szent Szívembe, meghívlak titeket. Ne hagyjatok el Engem, mert Nélkülem nem mentek semmire! Jöjjetek, akik gondokkal küszködtök, akik kísértések között görnyedeznek, akik magányosan, szeretetlenségben éltek, akik szegények és nélkülözők vagytok. Jöjjetek és Én megvigasztallak, megerősítelek benneteket!"
   Drága engesztelő Gyermekeim! Jézus az Eucharisztiából nemcsak adja a szeretetet, hanem kapni is akar. Várja a hálátokat és viszontszereteteteket. Várja a szívetek mélyéből feltörő köszönő szavakat. Várja az Ő végtelen jóságának, szeretetének, mindenhatóságának, irgalmának dicsőítését tőletek.
4. Az Oltáriszentség előtti hódolat 4. formája a Szentséglátogatás. Ha boldoggá akarjátok tenni az én drága Szent Fiamat nem menjetek el a templom előtt anélkül, hogy néhány percet be ne térjetek. Olyan egyedül van a tabernákulumban, kulcsra zárva! Csak hideg tárgyak vannak körülötte. Alig várja, hogy rányissa valaki a templom kapuját. Csak 2-3 percet vagy negyedórát akar a napotokból, hogy
   
   beszélgethessen veletek. Kicsinyeim! Akinek Jézus első a szívében, Ő a Királya, az tud időt szakítani a nap 24 órájából, hogy naponta meglátogassa. Ha csak ennyit mond Neki, hogy szeretlek, imádlak és dicsőítelek Jézusom és fogadj el engem, úgy, ahogy vagyok, már ezzel be is aranyozta Megváltója napját. Egy kedves esetet szeretnék elmesélni nektek ezzel kapcsolatban. Szombat délelőtt egyik lelkitestvéretek belépett a templomotok kapuján, hogy pár percre meglátogassa Szent Fiamat. A kapu zárva volt csak a rácsig tudott menni. Letérdelt, imádkozott és közben egy erős kopogó, csattanó hangot hallott a tabernákulum felől. Nem tudta, mi lehet az. A mi Évánk éppen akkor lépett be és összetalálkoztak. Elmondta neki élményét. Évával megüzente Szent Fiam, hogy Ő kopogott, jelezvén neki, hogy hallja az imáját és hogy még jobban fellobbantsa a szívét. Áldását küldte neki gyermeki hitéért és szeretetéért.
   Befejezésül szeretnék felvilágosítani titeket arról, hogy mi Égiek nagyon fontosnak tartjuk, hogy az Oltáriszentség az egész Földön nagyobb tiszteletet élvezhessen. A Mennyei Atya arra bíztatja az Egyházat, hogy törölje el a merev paragrafusokat. Ne korlátozza a pásztoroknál a napi szentmisék számát. A szentmise korlátlan bemutatását kéri éjjel és nappal. Továbbá azt kívánja, hogy a papokat nem akadályozzák a szentségimádások szervezésében, és minél több lakóhelyen szervezzék meg az ÖRÖKIMÁDÁST. Ez azt jelenti, hogy éjjel-nappal egyfolytában ki van téve az Oltáriszentség és gyermekeink egymást váltva őrködnek mellette és imádkoznak. Ahol ezt létrehozzák, ott a Figyelmeztetés és Büntetés enyhe lesz.
   Végül Én, mint Mennyei Édesanyátok imáimban a legtisztább áhítatot és leglángolóbb szeretetet kérem számotokra Szent Fiamtól, hogy ezzel az áhítattal és szeretettel tudjátok imádni Őt a legméltóságosabb Oltáriszentség színében. Megáldalak benneteket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

„Izraelt orosz zsidók csinálták orosz zsidóknak”

A zsidó állam orosz gyökerei

„Izraelt orosz zsidók csinálták orosz zsidóknak" - idézi az Ogonyok hasábjain publikált esszéjében Vlagyimir Baider, a folyóirat jeruzsálemi tudósítója Dina Rubinát, aki ugyan már évek óta Izrael lakója, mégis az egyik legjelentősebb orosz írónak számít. Bár ez az ominózus kijelentés mintegy tizenöt éve hangzott el, igazságtartalma azóta csak nőtt, de ma már inkább az új, oroszországi bevándorlók, semmint a történelmi kezdetek miatt.

E történet pedig - eleveníti fel az események logikáját a szerző - 1772-ben vette kezdetét, amikor Oroszország megszállta az akkor felosztott Lengyelország keleti felét, és arra kényszerült, hogy valamilyen formában integrálja az ott élő nagyszámú zsidó hitű közösségeket. Persze, ennek az integrációnak megvoltak a határai; a zsidóknak a cári hatóság megtiltotta, hogy elhagyják a korábbi lengyel körzeteket, s hogy Oroszország belsejébe költözzenek. Ez egészen II. Sándor trónra lépéséig tartott. A reformer cár megszüntette a helyhez kötöttséget; engedélyezte a zsidó családok letelepedését a nagyobb orosz városokban, s idővel megnyíltak az állami közép és főiskolák kapui is a zsidó fiatalok előtt, még ha numerus clausushoz is kötve.

Ám mindez nem feltétlenül hozott megnyugvást, mert a minimális nyitás csak még inkább ráirányította a figyelmet arra, hogy a zsidók továbbra is elnyomottak, a velük szembeni diszkrimináció nem enyhül. És leginkább azok érezték ezt, akiket a felsőfokú tudás hozzásegített ahhoz, hogy az átlagembernél jobban és mélyebben átlássák a helyzetet. Egyértelmű lett számukra, hogy bár feljebb kerülhettek a ranglétrán, egyesek előtt megnyílt a gazdagodás útja, de továbbra is gyűlölik őket, mert valamiképpen mások, mint azok, akiknek körében élnek.

Az 1855-ben trónra lépett reformista II. Sándort 1881-ben anarchisták meggyilkolták, a rendszer pedig az általános társadalmi elégedetlenséget úgy próbálta megfékezni, hogy a népnek odadobta a zsidókat. Pogromok százait szervezték, melyeket a kormányzat hol eltűrt, hol egyenesen támogatott. A zsidók közül pedig számosan úgy érezték: Oroszországban megbukott annak kísérlete, hogy egyenlők lehessenek honfitársaikkal, tehát el kell menniük egy olyan országba, melyet a magukénak mondhatnak, mely az övék lesz, s ahol maguk teremthetnek mindenki számára egyenlő esélyt. A zsidó állam gondolata nem orosz földön született, de Oroszországban talált a legnagyobb visszhangra, akárcsak a cionizmus. Az 1880-as évek végén, II. Sándor meggyilkolását követően megindult az első alija (bevándorlás Palesztinába), és létrejöttek az első nagy zsidó közösségek, melyek még sokáig valamiféle jiddis-orosz nyelvkeveréket beszéltek, s hozták magukkal az egykori anyaföld áldásait. Nem véletlen, hogy a Jeruzsálemben gyártott első vodkamárka, a Gold címkéjéről azóta is a cári kétfejű-sasos címer köszönti az embert.

A második alijára az 1905-os elvetélt oroszországi forradalmat követően került sor. Az akkori eseményekben már nagyszámú baloldali, kommunisztikus hiteket valló zsidó vett részt; a forradalom bukását követően pedig azok, akik Izraelbe érkeztek, a kommunizmus igazi földi megvalósulásaként kapcsolódta be a kibbuc-mozgalomba.

A harmadik alija az 1917-es forradalom, majd az azt követő polgárháború nyomán alakult ki, de talán ez bizonyult a legellentmondásosabbnak. Míg sok olyan zsidó, aki szívesen adta volna identitását cserébe egy jobb és igazságosabb társadalomért, és ezért fenntartások nélkül vállalt szerepet a forradalomban, addig mások, akiket nyelvük és hagyományos kultúrájuk a cionizmus bűvkörében tartott a kivándorlást választották. E meghasonlásnak lett üdvös következménye az első izraeli zsidó színház létrejötte. Vahtangov, egész tuppjával Moszkvából kiköltözött Palesztinába, s ott megalapították a Gabina szinhízat, mely mind a mai napig megőrizte különös fontosságát az ország kulturális életében.

A második világháború, a holokauszt, illetve a nácikkal szemben oly sok áldozatot hozó Szovjetunió, az Oroszország-képet a palesztinai zsidók tudatában nagyon megszépítette. A háború alatti és utáni években a szovjet kultúra és a vele szembeni szimpátia számos eleme vert gyökeret a zsidók körében, anélkül, hogy azt akárcsak észrevették volna. Még 1990-ben is a Szíriával határos Golan-magaslatok katonai egységeinek egyik parancsnokát Iosi Peled-nek hívták, mely név akkurátus orosz fordításban Joszif Sztálint jelent. Az egykori belga bevándorló szülők baloldali elkötelezettségük természetes következményeként adták ezt a nevet fiúknak, tiszteletként egy olyan ember iránt, akiről időközben sok minden kiderült, ám mégiscsak legyőzte a nácikat.

Izrael és a Szovjetunió kapcsolatai még jó ideig megőriztek egyfajta bensőségességet. Míg Sztálin, élete utolsó éveiben egyre kíméletlenebb üldözésnek vetette alá az oroszországi zsidókat, a nemzetközi politikában mindent megtett, hogy Izrael állammá alakulását segítse. Az ENSZ-ben a szovjet diplomaták következetesen kiálltak e cél érdekében, Csehszlovákián keresztül pedig számolatlanul érkeztek a szovjet fegyverek az akkori brit protektorátusba. Ezek nélkül az izraeli függetlenség magvalósulása épp úgy elképzelhetetlen lett volna, miként azok a győzelmek, melyeket a korai években a zsidó hadsereg aratott az Izraelre támadó arab államok felett.

http://www.ogoniok.com/

Válság Kelet-Európában

„Nem több, hanem kevesebb demokráciát akarunk”

Rigában a Szovjetunió összeomlása óta nem látott tömegek vonultak utcára a gazdasági válság miatt. A tüntetők a kormány lemondását követelték, és előrehozott választásokat akartak. Philip P. Pan, a The Washington Post tudósítója szerint a volt szocialista országok elitjei elvesztették az emberek bizalmát. A gazdasági válság megfékezése jelentős áldozatokkal járó reformokat tesz szükségessé, amelyeket nem lehet széles társadalmi támogatás és konszenzus nélkül megvalósítani. Egyes szakértők szerint Kelet-Európában a korrupt kormányokkal szembeni elégedetlenség ellenére töretlen a demokratikus intézményekkel szembeni bizalom. Mások a nacionalizmus és az autoritárius politikusok megerősödésétől tartanak.

Pan felidézi, hogy a Riga történelmi belvárosában gyülekező tömeg eleinte békésen viselkedett, de aztán elszabadultak az indulatok: néhány száz dühös lett boltok ablakait törte be, és kővel dobálta a rendőrséget, macskaköveket hajigált a parlament épületére.

A rigai tüntetések nem egyedülállók. „Európa szélein, ahol a kis államoknak nincs lehetősége a nemzetgazdaság védelmére, hasonló megmozdulásokra került sor az elmúlt hetekben. Az elégedetlenség miatt kirobbant zavargások Kelet-Európában könnyen elsöpörheti a korrupt és egyre népszerűtlenebb kormányokat."

Litániában hétezer tüntető csapott össze a rendőrsséggel, és kisebb zavargások robbantak ki Bulgáriában és Csehországban. De nem csak a volt szocialista országokban vonultak utcára az elégedetlenek. Görögországban hetek óta folyamatosak a tüntetések és az összecsapások. Izlandon ezrek követelték a kormány távozását - sikerrel. Dominique Strauss-Kahn, a Nemzetközi Valutalap elnöke arra figyelmeztetett, hogy bárhol hasonló zavargások törhetnek ki. A leginkább veszélyeztetett országoknak Lettországot, Magyarországot, Fehéroroszországot és Ukrajnát nevezte. „A helyzet komoly, és még súlyosabbá válhat az elkövetkező hónapok során" - nyilatkozta a BBC-nek.

Ezúttal azonban nem a gazdasági rendszer az elégedetlenség célpontja - véli Pan. Ellentétben az 1930-as és az 1960-as évek válságaival, amelyek következtében megerősödtek a szélsőségek, a kelet-európai tüntetők nem a demokratikus intézményrendszer és a szabadpiaci kapitalizmus megdöntésére törekszenek, hanem a korrupt elit ellen lázadnak, akik nem törődnek a hétköznapi emberek problémáival.

A volt szocialista országok polgárai a kilencvenes évek középén abban a reményben viselték el a gazdasági átalakítással járó életszínvonal-visszaesést, hogy a kapitalizmus megerősödése és az euroatlanti integráció után nyugati jólétben élhetnek.

Most azonban újabb súlyos gazdasági problémákkal kell szembenézniük: Kelet-Európa országaiban a korábbi évek jelentős növekedése drámaian lelassul, sőt recesszióba fordul, nő a munkanélküliség és államcsőd veszélye fenyeget. A politikai elittel szembeni, a szocializmus idejéből származó általános bizalmatlanság a gazdasági válság hatására egyre inkább megerősödik: sokan az ígéreteket be nem váltó, korrupt elitet hibáztatják a bajokért. Az embereknek nem a szabadpiaci kapitalizmusból, hanem a demagóg ígéretekből van elegük. Közvélemény-kutatások szerint a lett kormány rendkívül népszerűtlen - a választók mindössze 10 százaléka szavazna a kormánypártokra - , de a demokráciába vetett hit mégsem rendült meg. „Nem több, hanem kevesebb demokráciát akarunk" - idézi Pan az egyik fiatal rigai tüntetőt. Egy másik az EU-tagság fontosságát hangsúlyozza, azt remélve, hogy az európai intézmények valamelyest ellenőrizni tudják a lett kormányt.

A feszültségeket fokozza, hogy a kormányok az IMF-hitelek feltételéül szabott követelményeket egyeztetés és társadalmi konszenzus kialakítása nélkül vezették be. A reformoknak nincs meg a kellő támogatottsága. Lettországban a tüntetők elsősorban ezért követelik a kormány lemondását. „Elemzők szerint Kelet-Európa több államára is hasonló sors vár, és a választások időpontján múlhat, hogy a kormányok hatalmon maradhatnak-e" - írja Pan. A nemrég megválasztott litván és román kormánynak valamivel jobbak a kilátásai. Anders Alsund washingtoni közgazdász szerint viszont Lettországnak érdemes lenne megfontolnia az előrehozott választás lehetőségét. „Az emberek támogatása nélkül nem lehet kormányozni."

Jonathan Eyal londoni biztonságpolitikai szakértő még kevésbé optimista. Arra figyelmeztetett, hogy a politikai elit bizalomveszetésének következtében a kelet-európai államokban megerősödhet a nacionalizmus, és az elégedetlenek könnyen a nemzeti- és etnikai kisebbségek ellen fordulhatnak. Eyal könnyen elképzelhetőnek tartja, hogy a volt szocialista országokban az autoritárius politikai népszerűsége jelentősen nőhet.

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2009/01/25/AR2009012502516.html?hpid=topnews

A nagy összeomlás, 2008

A Nyugat geopolitikai hanyatlása

A jelenlegi gazdasági krízis, mely kétség kívül 75 éve a legnagyobb kihívás a világ számára, elsősorban az Egyesült Államokat, Európát, valamint feltehetően Japánt érinti majd a leginkább - állapítja meg tanulmányában Roger C. Altman a vezető külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs hasábjain. Ez komoly csapás, ami szerinte gyengíti Amerika stratégiai pozícióit, és a Nyugat geopolitikai hanyatlásához vezet.

Sokan ma - legalábbis ideológiailag - úgy próbálják minimalizálni a károkat, hogy visszautalnak az 1981-1982-es krízisre, melyet viszonylag könnyen átvészelt a világ. Ám látni kell, hogy az akkori krízisben még épek és hatékonyak voltak a helyzetet kezelni képes eszközök épp úgy, mint a kormányzatok monetáris és fiskális potenciálja, így hatásuk is gyors lehetett. Ez a mai állapotokról egyáltalán nem mondható el. Az aktuális károk lényegesen megkérdőjelezik az amerikai típusú szabadpiaci modell életképességét. Az eddig életbeléptetett intézkedések az állami beavatkozások hosszú távú érvényét és szükségességét vetítik előre, vagyis azt, hogy az állami szektor erőteljesebb lesz, mint a közelmúltban bármikor is lehetett, a kis és középvállalkozások ereje pedig jelentősen csökkenni fog.

Nemigen lesz olyan állam, mely később elmondhatná magának: a krízist haszonnal tudta saját előnyeire felhasználni. Talán egyedül Kína erősödik majd meg globális szinten, s ennek az az oka, hogy viszonylag izolált pozíciókat foglal el gazdasága, valutatartalékai tetemesek - mintegy 2 trillió dollár -, és gazdasági növekedése, még ha csökken is, a belső piac által életben tartott aktivitás következtében szerény, de biztos folyamatosságot mutat majd.

Ez a viszonylagos védettség lehetővé teszi Peking számára, hogy míg Amerika és Európa saját korábbi pozícióinak visszaszerzéséért harcol, addig bővítse potenciálját; képes lesz arra, hogy - saját érdekeiből kiindulva - segítse más nemzetek pénzügyi gondjainak enyhítését, így befolyását is növelje a legkülönbözőbb térségekben. A krízis egyik következménye lehet, hogy Peking és Washington közelebb kerül majd egymáshoz, viszonyuk elmélyül; a kereskedelmi kapcsolatokban eddig mutatkozó érdekellentétek elsimulnak, a Kongresszus pedig arra kényszerül, hogy enyhítsen eddigi, Peking számára előnytelen protekcionista álláspontján. Barack Obama elnök mintha máris felismerte volna - szemben valamennyi eddigi elődjével -, hogy a következő évtizedeket meghatározó legfontosabb bilaterális kapcsolat az amerikai-kínai lesz. Ennek egyik következménye lehet, hogy besegítheti Kínát a G-8-as exkluzív társaságba (a legiparosodottabb államok klubjába), illetve lehetővé teheti, hogy szélesedjék Kína részvényesi pozíciója az IMF-ben, cserében pedig Kína jelentősen növelheti az alap tőkebázisát.

Roger C. Altman véleménye szerint az eddigi - vagyis az elmúlt 75 évben kitapasztalt - válságkezelő módszerek ma kevéssé lesznek eredményesek, így a negatív hatások általánosak és tartósak maradnak; komolyan számolni kell a folyamatosan gyengülő gazdasággal, a fogyasztás és ennek következtében a bevételek csökkenésével, valamint a magas munkanélküliséggel.

Bár az amerikai jegybank már az ősszel változtatott eddigi monetáris politikáján, de mind az Egyesült Államokban, mind pedig Európában máris rendkívül alacsonyak a kamatlábak, így az intézkedésnek nem sok foganatja van. Ráadásul a központi bankok egyébként is már elképzelhetetlen mennyiségű likvid pénzt pumpáltak a hitelpiacba. A fiskális élénkítő csomagok is hasonlóképp hatástalanok lesznek, már most megjósolható. A Kongresszus e hetekben egy 300 milliárd dolláros fogyasztásélénkítő, valamint adó-visszatérítő csomagról tárgyal, de mi ez az összeg az Egyesült Államok 15 trillió dollár-volumenű gazdaságához? Európában a kilátások még rosszabbak.

Csodálkozhatunk-e akkor, ha a protekcionizmus gerjesztette demagógia mindenütt áttöri a gátakat - teszi fel a kérdést a szerző. Obama első lépéseit - ha nem is anyagilag, de politikailag - egyfajta visszafogottság jellemzi, szemben mondjuk a francia elnök, Nicolas Sarkozy, vagy az olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi tüzes, gazdasági-nacionalista, protekcionista beszédeit hallgatva. Hasonló jelenségek mutatkoznak Indiában és Oroszországban is. Ez utóbbi esetében kirívó a hasonlóság a gazdasági krízis involválta mai és az 1961-es politikai helyzet között: Vlagyimir Putyin miniszterelnök hasonlóképp próbál fogást találni Obama elnökön, miként Nyikita Hruscsov egykoron John F. Kennedyn.

E történeti krízis felveti a kérdést: nem lenne-e szükség vadonatúj, a valuta-, a banki, valamint a pénzügyi rendszereket kontrolláló globális megközelítésekre? Sokan ajánlják ezt, máris egy új, úgynevezett második Bretton Woods-t helyezve kilátásba. De szembe kell néznünk a tényekkel - állapítja meg Altman -: egy ilyen, teljesen új rendszer működésképtelen lenne. Hogy miért? Mert a globális folyamatok következtében a pénzügyi és valutapiacok túlságosan óriásiak és erőteljesen lettek, semmilyen nemzetközi megállapodás sem lenne képes szabályozni, keretek között tartani őket. Az idő elszállt a rögzített devizaárfolyamok felett. Egy ilyen lépés meglehet, több gondot okozna, mint amennyit megold.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljességgel eszközök nélkül maradtunk volna, illetve, hogy nem kellene minél hamarabb akcióba lépni. Itt van mindjárt az IMF, melyet meg kellene erősíteni és bizonyos értelemben megváltoztatni céljait és struktúráját. A szervezet mindössze egy 250 milliárd dolláros kölcsönalappal rendelkezik, melynek mértékét még 1997-ben határozták meg, ami a mai igényeknek nyilvánvalóan nem felel meg. Gondoljunk csak azokra az országokra, amelyeknek összeomlását egyelőre az IMF-hitel akadályozta meg: Magyarországra, Izlandra, Pakisztánra, Ukrajnára; valamint további hat államra, melyek szintén tárgyalásokat kezdtek egy lehetséges kölcsönről.

Másodszor: a G-8-as konstrukció már rég elavult. Teljes képtelenség, hogy Kína, amely a világ egyik vezető gazdasági hatalma, nincs benne ebben a csoportban. Ugyanakkor életszerűbb lenne a G-20-as formációt előtérbe helyezni, mely a világ 19 legnagyobb nemzetgazdaságát és az Európai Uniót foglalja magába, hisz ez sokkal inkább leképezi a valós globális gazdasági folyamatokat.

Harmadikként: újra kell gondolni a Basel II. irányelveket a bankok tőkésítésének szabályozását illetően. Ezek rendkívül alkalmatlanoknak bizonyultak a bankok mai kríziseinek tükrében, hisz a szóban forgó pénzintézeteket nem védték meg. Javallott lenne - és ebben állna az irányelvek revíziója -, ha a bankok különleges tartalékokat képeznének a financiálisan virágzó időszakokban, amelyeket aztán válság idején felhasználhatnának.

http://www.foreignaffairs.com/issues/2009/88/1

Kadarkúti Hétfői üzenetek - 14 - Az Úr Jézus Krisztus szól a bűnbánat szentségéről

Jézus: A bűnbánat szentségéről

Drága engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok Jézus a ti Üdvözítőtök, és eszközömön keresztül szólok hozzátok. Ma a bűnbánat szentségéről foglak tanítani benneteket.

A téma nagyon időszerű, mert a bűn soha nem látott módon elhatalmasodott a világban. Az emberiség gonoszsága és hitetlensége miatt megérett a pusztulásra. De Mennyei Atyánk szeretete és irgalma végtelen, meg akarja menteni a lesüllyedt teremtményei lelkét és testét.

 Ezért engedi meg az utolsó lehetőséget, a Nagy Figyelmeztetést, ahol még mindenki megtérhet, megtisztulhat. Ehhez a megtisztuláshoz adtuk nektek ajándékba a BŰNBÁNAT SZENTSÉGÉT.

Először bemutatom nektek a bűn eredetét. Az angyalok egy része Lucifer vezetésével megirigyelte Isten mindenhatóságát, tudását, hatalmát és fellázadt ellene, ezért Isten letaszította őket a Mennyből. Ők azóta a kísértők, a gonosz szellemek, akik Ádám Évától kezdve beleültetik a bűnt az emberek lelkébe.

Gyermekeim! A bűn rossz - mégha vonzónak is tűnik - mert eltávolít Tőlem titeket. Ugye tapasztaltátok, hogy ha vétkeztek, utána nyugtalanok, szomorúak vagytok, nem tudtok imádkozni sem. A bűnnel ez a célja ellenségemnek, hogy a Velem való kapcsolatotok megszűnjön és bűnt-bűnre halmozva, végül elkárhozzatok.

Mi, Atyámmal minden emberbe beleültettük a lelkiismeretet. Mindenki kivétel nélkül legbelül érzi, hogy mi a jó és mi a rossz a lelkének. Sajnos sokan ezt a lelkiismeretet elaltatják. Bebeszélik maguknak, hogy ők ártatlanok, nincs semmi bűnük. A mai ember különösen hajlamos erre, mert az egész környezete romlott, a bűnt erénynek tartja, az erényt szégyellni való gyengeségnek. Pl. a 16 éves leány vagy fiú osztálytársai szemében gúny tárgya, ha még mindig érintetlen. A hűséges férjet kinevetik a munkahelyén vagy a kocsmában, ha neje mellett nincs barátnője. A melegeknek nincs bűntudatuk, büszkén és nyilvánosan felvonulnak jogokat követelve. A magzatgyilkosságot sok országban törvény védi. Az embereknek csak egy kicsi, mélyen vallásos része igyekszik minden erejéből betartani a 10 parancsolatot, mely örökérvényű az egész történelmünk folyamán.

Aki kegyelmi állapotban van - mint ti is engesztelő Gyermekeim - annak jól működik a lelkiismerete. Minden este megvizsgálja magát -kérve a Szentlélek segítségét hozzá - és felismeri az aznapi gondolataiban, szavaiban, cselekedeteiben azt, ami jó és azt, ami rossz. A rosszat megbánja. A legideálisabb, a bűnt, még a legkisebbet is, az elkövetés után azonnal megbánni és szívből bocsánatot kérni Tőlem. Ilyenkor Én nagyon boldog vagyok, hogy kicsi gyermekem gyengeségében bocsánatot kér, Rám támaszkodik. Lehajolok hozzá, felemelem, letörlöm bűnbánó könnyeit, és a Szívemhez szorítom, és azonnal megbocsátok neki, legyen a bűne bármilyen fekete. Miután érzi szívében ezt a nagy megbocsátó szeretetemet, béke ömlik szét benne, az Én békém.

Ha valaki elmulasztja ezt az azonnali bűnbánatot és bocsánatkérést, akkor órái, napjai nyomott hangulatban telnek, ideges, képtelen elmélyülten imádkozni, mert a meg nem bánt bűn távol tartja Tőlem.

Most, a Nagy Figyelmeztetés küszöbén arra kérlek titeket kedves jelenlévő Engesztelőim, hogy egy cseppet se várjatok a bűnbánattal, mert alig várom, hogy letörölhessem lelketekről a foltot. Azt akarom Én, Üdvözítőtök, aki oly forrón szeret Benneteket, hogy lelketek bármelyik pillanatában alkalmas legyen a Szentlélek fogadására, hogy hófehér, tiszta lélekkel várjátok Őt.

A következőkben a közgyónásról szeretnék szólni néhány szót, ami a Szentmise keretén belül van. Tulajdonképpen ezzel kezdődik a mise, hogy mindnyájan megtisztuljatok az Én szent áldozatomra. Ilyenkor, mielőtt közösen, hangosan mondjátok a bűnbánati imát, teljes szívetekből kérjetek Tőlem bocsánatot mindazért, amivel megbántottatok.

Ne higgyétek, hogy nincs semmi bűnötök: Lehet, hogy kicsúszott egy türelmetlen szó, lehet, hogy átsuhant egy rosszindulatú gondolat valakiről vagy egy elítélő szó. A bűnbánati ima közben amikor kéritek a Boldogságos, mindenkor szeplőtelen Szűz Máriát, az összes angyalokat és szenteket, hogy imádkozzanak érettetek bűnbocsánatért, akkor legyetek meggyőződve róla, hogy Édesanyám, az angyalok és a szentek valóságosan ott állnak összetett kezekkel és imádkoznak értetek.

A következő, amiről tanítani szeretnélek titeket, az a szentgyónás. A bűnbánat szentsége, tehát a szentgyónás az Én ajándékom. Meghagytam apostolaimnak, hogy akiknek megbocsátják bűneit, azoknak Én is megbocsátok, és akiket feloldoznak bűneikből, azokat Én is feloldozom. De ez nemcsak apostolaimnak szólt, hanem útódaiknak is, a mai pásztoroknak. Sajnos, amióta Egyházam darabokra szakadt, az új vallások mind elutasították a Szentgyónást. Ez nagy fájdalmat okoz Nekem.

Most a szentgyónásra való felkészülésről szeretnék szólni. Elszomorít, mikor azt látom, hogy a gyónásra várakozók beszélgetnek egymással. Jobban tennék, ha elmélyülten gondolkodnának bűneiken, megbánnák és kérnék bocsánatomat. Gyermekeim! Mielőtt beléptek a gyóntatószékbe, indítsátok fel magatokban a bánatot és az erős fogadást! Lehet saját szívből jövő szavaitokkal, de lehet imakönyvből is.

Amikor beléptek, gondoljatok arra, hogy Én várlak ott bent titeket. A pap csak eszköz. Én hallgatom meg bűneiteket, Én adok lelki tanácsokat, Én hallgatom meg bűneiteket, Én adok lelki tanácsokat, Én oldozlak fel, Én bocsátom meg bűneiteket. Több választottamnak megmutattam, hogy nem a lelkiatyátok ül ott, hanem Én. Ezt Mariann is látta többször, aki a naplóban szerepel.

Fontos, hogy a gyónásmód őszinte legyen, semmit nem szabad elhallgatni. Gyónjátok meg a bocsánatos bűnöket is, ne csak a súlyos bűnöket, még akkor is, ha ez nem kötelező. Így lelketeket hófehérre tudom mosni. Ha a bánatimát (Teljes szívemből bánom...) összeszedetten, jó lélekkel imádkozzátok, ha őszintén bánjátok bűneiteket, akkor tökéletes a bánatotok. Ha közben könnyeitek hullnak, annyira átérzitek, az az Én külön ajándékom.

Ne válogassatok a gyóntató atyák között, mert az Én megbocsátásom nem a pap személyétől függ. Szentgyónás után az elégtételt, ha lehet, azonnal imádkozzátok el! De ne elégedjetek meg azzal a penitenciával, amit a gyóntató atya feladott, hanem otthon tegyetek hozzá még egy önmegtartoztatást, egy rózsafüzért vagy végezzetek valami jócselekedetet!

A szentgyónás után hála-imát kell mondani. Ha a szentmise keretében gyóntok, akkor továbbra is figyelmesen vegyetek részt a szentmisén és otthon imádkozzátok el a hála-imát, hogy megtisztítottalak benneteket. Van ilyen az imakönyvetekben, de lehet saját szavaitokkal is. Ha ezek szerint jártok el, ahogyan elmondtam, akkor szentgyónásotok teljesen eredményes lesz.

Miért kell gyónni járni? Egyesek csak azért gyónnak, hogy megkönnyebbüljenek. Ez nem elég. Azért kell gyónni elsősorban, hogy általa lelked jobb legyen, hogy ezután ne kövesd el mindig ugyanazokat a bűnöket.

Milyen gyakran kell gyónni? Egyházam erre így válaszol, hogy legalább egyszer egy évben Húsvétkor kötelező gyónni, de ajánlatos minden nagy ünnep előtt. Én, Megváltótok viszont azt mondom, ez nagyon kevés. Gyónjatok minél gyakrabban, szükség szerint. Ez azt jelenti, hogy mikor elkövetsz egy bűnt, azonnal gyónd meg! Szeretném, ha a Szentlélek Úristen kiáradásakor egészen tiszta lelket találna bennetek!

Nem vagyok ellene az életgyónásnak, helyes, ha valaki összegyűjti elkövetett, meggyónt régi és út bűneit és egyszerre meggyónja. De ezt többször nem kell ismételgetni, mert aki újra és újra életgyónásokat csinál, az úgy érzem, kételkedik megbocsátó szeretetemben és irgalmamban. Higgyétek el, amit egyszer már meggyóntatok, azt Én teljesen eltöröltem örökre.

Fontos, hogy miután Én megbocsátottam nektek a szentgyónás keretében, ti is egészen bocsássatok meg magatoknak az elkövetett és megbánt bűneiteket. Szomorú látvány Nekem, mikor valaki szentgyónás után is búslakodik, kesereg. Úgy érzi, ő olyan gonosz, hogy neki nem tudok megbocsátani, ezért el fog kárhozni. Ezt a helytelen érzést, a bűntudatot a gonosz okozza.

Kicsinyeim, búcsúzásul még annyit szeretnék mondani, hogy legyetek hálásak a bűnbánat szentségéért. Ez a szentség, ami egyengeti a Mennyország felé vezető utatokat. Bűnbánat nélkül elkárhoznátok. A sok közömbös és hitetlen ember visszautasítja ezt a kegyelmet, de Atyám irgalmában meg fogja nekik adni a Nagy Figyelmeztetéskor. Imádkozzatok értük, hogy fogadják el a bűnbánat szentségét, mint lélekmentő ajándékot! Megáldalak benneteket a bűnbánat lelkületével az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

2009. január 19.