Kőolaj van elég, beruházóban van hiány

A Nemzetközi Energia Ügynökség prognózisa

 

A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) legutóbbi jelentése nem tesz optimistává a világot. A nyersolaj árának elkerülhetetlen emelkedése, a kitermelés alatt álló lelőhelyek gyorsuló hanyatlása, a beruházások (a termelés és a finomítás) elégtelensége és az éghajlati felmelegedés gyorsulása közepette - összegzi a Le Monde -  nehéz nem sötéten látni bolygónk jövőjét a World Energy Outlook olvasásakor.

        A dolgok jelenlegi üteme mellett a gazdaságban a szénkibocsátás  drasztikus csökkentésére lenne szükség az éghajlat „katasztrofális és jóvátehetetlen károsodásának" elkerülésére. Nem kevesebbre, mint egy „energetikai forradalomra". Akkor hát ne is reménykedjünk? „Válaszútnál vagyunk... Még nem késő megváltoztatni az irányt" - vélekedik Fatih Birol, az IEA fő közgazdásza, a jelentés felelőse.

        A Föld nem szűkölködik a fekete aranyban. Az IEA úgy számol, hogy akár 6500 milliárd hordót is rejthet a gyomrában, bele számítva a nehezebben kitermelhető mennyiségeket is.  Amennyiben azonban csak a „hagyományos" kőolajjal számolnak, akkor fölgyorsul a lelőhelyek kimerülése, méghozzá nagyobb ütemben az Északi-tengeren és a kis lelőhelyeken, mint a hatalmas iraki vagy szaúd-arábiai olajmezőkön.

        Az AIE becslése szerint a legmagasabb kitermelési szint elérése után a természetes hanyatlás évi 9 százalék, ami 6,7 százalékra csökken a termelés fenntartását szolgáló beruházások eredményeként. 2030-ra 10,5 és 8,6 százalék lesz az évi csökkenés, ha nem ruháznak be még többet. Márpedig a napi fogyasztás 84 millió hordóról 106 millió hordóra nő (nem számítva az agroüzemanyagokat), még akkor is, ha a nyersolaj aránya a mai 34 százalékról 30 százalékra csökken a szén és a gázfogyasztás növekedésének eredményeként.

        Ha a kőolajban nincs is hiány, a beruházásban viszont van. Az IEA 26 000 milliárd dollárra becsüli a 2030-ig beruházandó összeget. Ehhez viszonyítva az öt legnagyobb nemzetközi olajtársaság (Exxon Mobil, Shell, BP, Total, Chevron) profitja, amely meghaladta az 50 milliárd dollárt 2008. harmadik negyedévében, szerénynek tűnik.

        A könnyen kitermelhető kőolaj zöme a Közép-Keleten található, ahol az országok zöme az OPEC-hez tartozik. Az IEA szerint az OPEC részesedése a világtermelésben a jelenlegi 44 százalékról 2030-re 51 százalékra nő, de ez szerény növekedés ahhoz képest, hogy a tartalékok kétharmada itt található. A szakértők azonban kétlik, hogy a térség országai készek lennének maguk ezekre a befektetésekre vagy képesek elég külföldi tőkét vonzani a kívánatos beruházások biztosítására.

        Annak ellenére, hogy legutóbb a nyersolaj hordónkénti ára 57 dollárra esett vissza Londonban, minderre tekintettel az IEA aláhúzza, hogy „véget ért az olcsó kőolaj korszaka". Véleménye szerint az ár az inflációs tényező kiszűrésével is visszaáll majd a 100 dolláros szintre és meg is marad ott 2015-ig, 2030-ra pedig eléri a 200 dollárt. (2007-ben még ugyanezek a szakértők 107 dollárt jósoltak 2030-ra.) A kőolaj iránti igény 45 százalékkal nőni fog az elkövetkező húsz évben, főleg Kína és India révén, míg a fejlett országok fogyasztása tovább fog csökkenni.   

        Az IEA sürgősnek tartja a megújítható energiák fejlesztését, de megállapítja, hogy 2030-ban még mindig a fosszilis energiából adódik majd a felhasznált energia 80 százaléka - márpedig ebből ered a kibocsátott szén-dioxid kétharmada. Hiába nő évi 7 százalékkal a megújítható energiák termelése, az áramtermelésnek csak a 4 százalékát képviseli majd (a jelenlegi arány 1 százalék). Az IEA következtetése: az emberiség számára nem annyira a kőolaj hiányzik, mint inkább az idő.

http://www.lemonde.fr/cgi-bin/ACHATS/acheter.cgi?offre=ARCHIVES&type_item=ART_ARCH_30J&objet_id=1057706

"Szűkíteni kell a nemzetállami szuverenitást"

Jürgen Habermas a világgazdasági válságról

A neoliberalizmus és a privatizáció kora véget ért. A politika szerepe nőni fog, mert a szabályozatlan piac nem képes előremozdítani a közérdeket. Új világrendre van szükség - nyilatkozta Jürgen Habermas a Die Zeitnak adott terjedelmes interjúban. A tekintélyes német szociológus és filozófus szerint a piaci kapitalizmus és a demokrácia ellentétes alapelvekre épül. A kapitalizmusban az egyén döntések olyan következményekkel járnak, amelyek mindenki életét befolyásolják. Márpedig a demokrácia alapelve az, hogy mindenkinek jogában áll beleszólni az őt közvetlenül érintő kérdésekbe. A globális piacok feletti ellenőrzéshez globális intézmények kellenek.

Habermas szerint a világgazdasági válság legnagyobb botránya, hogy elsősorban azokat a szegényeket sújtja, akiknek semmilyen szerepe nem volt a pénzügyi rendszer összeomlásában. A tőzsdeindexek zuhanása és a hitelpiaci válság következtében kialakult recesszió árát azokkal fizettetik meg, akik maguk sosem vettek részvényeket. A válság különösen a harmadik világot fogja sújtani, ahol akkora a nyomor, hogy egy kisebb visszaesés is drámai megrázkódtatáshoz vezet. A német szociológus szerint azonban nem lehet csak a pénzvilág szereplőit felelőssé tenni a történtekért, hiszen ők nem tettek mást, mint kihasználták a piac társadalmi és jogi szempontból egyaránt elismert normáit.

A válság azonban egyúttal lehetőséget is rejt magában - véli Habermas. Barack Obama januárban hivatalba lépő elnöknek lehetősége lesz leszámolnia a Bush-kormány neoliberális retorikájával. Sőt, a Clinton-kormány és a brit Új Baloldal mérsékeltebben piacpárti programjához sem kell visszatérni. „Hogy mire számíthatunk? Remélem, hogy a jövőben nem  fogadjuk el a neoliberális politikát. Az emberi életvilágot nem rendelhetjük alá a piaci törvényeknek." A tőzsdei nyereség helyett ismét a társadalmi egyenlőségnek kell a legfontosabb szempontnak lenni. „Az elmúlt évtizedek privatizációs őrülete következtében a társadalmi nyilvánosság a nyereség maximalizálására törekvő pénzügyi befektetők befolyása alá került. Az oktatás és a kultúra így a gazdasági ciklusok és szereplők kiszolgáltatottjává vált." Az állami szerepvállalás csökkenése és a nyakló nélküli dereguláció anyagi, erkölcsi, társadalmi és kulturális értelemben egyaránt rendkívül káros hatású volt. Az állami feladatok - az egészségügyi ellátás, a betegbiztosítás, a tömegközlekedés, az energiaszolgáltatók, az iskolák és a katonai feladatok - privatizálása olyan egyenlőtlenségeket teremtett, amelyek alááshatják az alkotmányos demokráciák egalitárius alapelveit.

Ellentétben a kilencvenes évekkel, amikor legjobb esetben is csak arra volt lehetőség, hogy a piaci kapitalizmus hatásait mérsékeljük, most végre a baloldalnak lehetősége nyílik rá, hogy alapjaiban reformálja meg a rendszert, és szigorúan szabályozza a spekulatív befektetések piacát. A piac mindenhatóságának felszámolása nem csak gazdasági és politikai, de társadalmi értelemben is jelentős változásokat fog eredményezni - jósolja Habermas. Véget ér a korszak, amelyben a sikeres vállalkozók és menedzserek számítottak a társadalom eszményi alakjainak.

A globális pénzpiacok reformjához elengedhetetlen olyan nemzetek fölötti politikai intézmények létrehozására, amelyek segíthetnek a nemzetek közötti hagyományos konfliktusok megelőzésében illetve megoldásában. A német filozófus szerint az alapoktól kell újjáépíteni a nemzetközi együttműködést. Az ENSZ reformja nem elég: globális alkotmányra van szükség. Az ENSZ legjobb esetben is csak a válságok kezelésére alkalmas, ami fontos feladat ugyan, de a nemzetközi stabilitásra ennél többre, szorosabb együttműködésre van szükség. A globális pénzügyi, környezetvédelmi, energiapolitikai és szociális kérdések szabályozásához új nemzetek fölötti politikai intézményrendszer kialakítása kell. Olyan testület felállítására, amely - ellentétben például a G8-al - kötelező érvényű döntéseket hozhat, és amely nem kizárólag a tagállamok érdekeinek érvényesítésére törekszik. Ez természetesen a nemzetállami szuverenitás csökkenésével jár. Az elmúlt évtizedek során azonban az EU bizonyította, hogy lehetséges olyan politikát folytatni, amelyben közvetlenül nem érvényesül a nemzetállami szuverenitás és érdekérvényesítés, bár - ismeri el Habermas - a gazdasági válság kapcsán egyelőre nem sikerült az EU tagállamainak fölülemelkednie a nemzeti érdeken, és közös válságprogramot kidolgozni. A válság rávilágított, hogy még nagyobb együttműködésre van szükség az EU-n belül is, különben Európa teljességgel elveszítheti világpolitikai jelentőségét.

Pogonyi Szabolcs
http://www.zeit.de/2008/46/Habermas?page=all

A valutaalap visszatér

„A rendkívüli helyzet rendkívüli intézkedéseket követel"
Der Spiegel

Az IMF, a globalizáció kritikusainak kedvenc céltáblája a pénzügyi válság hatására kénytelen engedni korábbi neoliberális elveiből. Az egykor nagyhatalmú intézményt az elmúlt évtizedekben folytatott hitelezési gyakorlata miatt megvetés és közöny veszi körül - így látja legalábbis Susanne Amann a Der Spiegelben.

Amikor a Nemzetközi Valutaalap francia elnöke, Dominique Strauss-Kahn kijelentette, hogy „a rendkívüli helyzet rendkívüli intézkedéseket követel", ezzel az intézmény saját korábbi politikáját bírálta. Azt indokolta ugyanis ezzel, hogy az IMF ezentúl feltételek nélkül hajlandó rövidtávú segélyek nyújtására.

Korábban éppen az előfeltételek okoztak felháborodást, és ennek lett a következménye, hogy az egykor félve tisztelt válságkezelő szervezet háttérbe szorult. A bírálatok újra és újra megismétlődtek: a fejlett nyugati gazdaságok az általuk irányított testületen keresztül a saját neoliberális gazdaságpolitikájukat akarják ráerőltetni a fejlődő országokra. Eközben egyáltalán nem vizsgálják meg, milyen következményekkel jár az általuk javasolt gazdaságpolitika az érintett országokban. 

Nem nehéz példákat találni - a Nemzetközi Valutaalap utolsó nagy szerepvállalása az 1997-98-as ázsiai válság idejére esik. Akkor a nem utolsósorban nyugati befektetők által fújt ingatlanpiaci lufi pukkadt ki, és a külföldi beruházók kivonták a pénzüket a térségből. A valutaalap hiteleinek akkor olyan feltételei voltak, amilyenek ma már szóba sem jöhetnének: „csak akkor volt pénz, ha az állami vállalatokat privatizálták, a kereskedelmet és a tőkepiacot liberalizálták". A szerző tovább idézi Peter Wahl pénzügyi szakértőt, az Attac antiglobalista hálózat németországi szervezetének egyik alapítóját: „közölték az országokkal, hogy több piacra és kevesebb szabályozásra van szükségük".

 

Ez drámai következményekkel járt - állapítja meg Susanne Amann a német hetilapban. Az olyan, makrogazdasági szempontból alapvetően egészséges országok, mint Thaiföld vagy Dél-Korea, szigorú takarékossági intézkedések bevezetésére, mindenekelőtt a szociális kiadások csökkentésére kényszerültek, hogy megkaphassák és aztán törleszthessék a hiteleket. A magas kamatokkal együtt ez aztán súlyos recesszióhoz, a munkanélküliség erőteljes emelkedéséhez, végeredményben pedig milliók elszegényedéséhez vezetett, főleg az városokban.

Manapság a valutaalap már hallani sem akar saját egykori dogmatikus piaci fixációjáról. A közepesen fejlett országoknak szánt segélyprogramja lehetővé teszi, hogy minden előfeltétel nélkül rövidtávú pénzügyi segélyhez jussanak. A célcsoportot azok az országok alkotják, amelyeknek egészséges a nemzetgazdasága, csak a válság hatására, önhibájukon kívül és átmenetileg sújtja őket tőkehiány.

Mindez azt jelenti, hogy a Nemzetközi Valutaalap tanult a 90-es években elkövetett hibáiból? Vagy inkább - mint a rossz nyelvek állítják - csak a saját klientúráját próbálja megkímélni a válság következményeitől, és ennek érdekében sutba dobja az elveit? - teszi fel a kérdést Susanne Amann. A válaszhoz egy, a munkaadói oldalhoz közel álló kölni gazdaságkutató intézet, az IW munkatársát, Jürgen Matthest idézi, aki úgy látja, hogy az IMF már korábban módosítani kezdte hitelnyújtási feltételeit, jobban szem előtt tartva a helyi érdekviszonyokat. Azt a korábban idézett globalizáció-kritikus Peter Wahl is elismeri, hogy a hitelre szorulóknak takarékoskodniuk kell. És ha a valutaalap a jövőben az országokra bízza, miből és hogyan takarítsanak meg, akkor valóban tanult a válságból. Az ázsiai válságot követően ugyanis olyan országokban veszett el az intézménnyel szemben a bizalom, mint Kína, India, Brazília vagy Argentína - ebben mindkét megkérdezett szakember egyetért. Ázsiában és Latin-Amerikában regionális alapokat hoztak létre, hogy mielőbb visszafizessék az IMF-hiteleket, és véget vessenek a függésnek. A Der Spiegel szerzője ismét Matthest idézi: „Egyes országok esetében politikai-ideológiai hátterű az IMF bírálata, de ha egy olyan, liberális ország is elfordul a szervezettől, mint Brazília, az mindenképpen elgondolkoztató.".

A valutaalap is érzékeli, hogy lejárt a korlátlan piac, a laissez-faire-politika ideje. Olykor egyenesen egy világméretű szabályozási stratégiáról esik szó. Strauss-Kahn a két héten belül esedékes G20-tanácskozáson ötpontos javaslattal kíván előállni a jövőbeli gazdasági lufik kialakulásának megakadályozására, hiszen ezeknek a kipukkadása „a tényleges gazdaságot teszi tönkre" - idézi az IMF elnökét a Susanne Amann.

http://www.spiegel.de/wirtschaft/0,1518,587550,00.html

Permanens krízisátfedések

A válság próbára teszi Latin-Amerika társadalmait is
El Pais

Alig egy hete a guanajuantói gyáriparosok szervezete hívta fel a mexikói kormány figyelmét: ha idejekorán nem fordít nagyobb gondot a térségi gazdaság kiszolgáltatottságának kivédésére, akkor a külföldi tőle óhatatlanul kimenekül az országból, illetve visszamenekül a sokkal nagyobb biztonságot nyújtó Egyesült Államokba. A legfontosabb az lenne, ha központi intézkedésekkel a peso elértéktelenedését, dollárral szembeni hirtelen leértékelődését megakadályoznák - írja a Madridban megjelenő El País hasábjain Alicia González.

Pedig Mexikó gazdasága - és különösen a fővárostól északra fekvő területek, mint amilyen Guanajuanto is - mostanában jobb időket éltek meg, mint korábban. 2003 óta a termelés bővülése stabilan az 5 százalék fölött maradt, a munkanélküliség pedig 5 százalék alá esett, ami 37 éve nem történt meg Mexikóban. Akkor borult be az ég, amikor most szeptemberben az elemző-cégek 3 százalékra rontották az általános latin-amerikai növekedés 2009-es valószínűségét, ami a mexikói gazdaságra kivetítve alig haladja majd meg az 1 százalékot.

Mindez azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán - vagyis a G3-ak - krízise messzemenően befolyásolja Latin-Amerika gazdaságait is, mindazonáltal - írja a lap - nem hagyható figyelmen kívül, hogy a piacok azért nem egyöntetűek. Az 1998-1999-es ázsiai krízis, vagy Dél-Amerika 2001-2002-es válsága nem csak világméretű problémákhoz nem vezetett, de még a térség egyes országaiban is más és más intenzitással jelentkezett. „A térség rendkívül heterogén - idézi az elemzés Gerald della Paolerát, a párizsi egyetem professzorát. - Már jó ideje Mexikó egy másik ligában játszik, és ez egyre inkább Brazíliára is vonatkozik." Persze, ez a potenciális vesztesek ligája...

Ezt látszik igazolni - írja az elemzés -, hogy az amerikai Szövetségi Tartalék Bank (Federal Reserve Bank), a mexikói és brazil hasonló intézményekkel összefogva, illetve kiegészülve a Singapore-i és dél-koreai központi bankkal, a válság első jelére létrehoztak egy közös likvid pénzalapot annak érdekében, hogy egyensúlyt teremtsenek olyan térségekben, ahol rosszra fordulhatnak a dolgok. Ugyanaz a reakció ez, mint az IMF gyors lépéssel, mellyel 250.000 millió dollárt különített el a válság által leginkább sújtott dél-amerikai piacok megsegítésére. Nyilvánvalóan közöttük van, Mexikó mellett, Brazília és Columbia is.

Augusztus óta a mexikói peso 22 százalékos értékvesztést mutatott, a brazil reál 25 százalékosat. Latin-Amerika mintagazdasága, a chilei, nem tudta megakadályozni, hogy az ottani peso kiugróan 36 százalékkal értékelődjön le. Még az argentin peso tarja a legjobban értékét a maga 11 százalékos esésével. „E mögött - jegyzi meg az elemzés által megszólított egyik szakértő - több van, mint egyszerű félelem."

A legnyugtalanabb hír egész Latin-Amerika számára az egyre elérhetetlenebb külföldi tőke, ami leginkább azokban a költségekben tükröződik, melyekbe az új hitelek felvétele kerül, illetve a JPMorgan által megállapított, kockázati listán elfoglalt hely. A pénzügyi válság mindenütt felborzolta a kedélyeket, de sehol sem kerül annyiba, mint az olyan államokban, amelyek messze meghaladják kockázat szempontjából Chilét, Mexikót vagy Brazíliát. Ilyennek számít Argentína vagy Ecuador is.

A kormányok reakciói is sokat árthatnak, különösen az ottani piacokat életben tartó jelentős nemzetközi tőke vonatkozásában. Azt követően, hogy az argentin kormány gyorsan államosította a magánnyugdíj-pénztárakat, mindenki elfordult tőlük, és már Venezuela sem kíván hitelt nyújtani a finanszírozási problémák kiegyenlítésére, annak dacára, hogy Hugo Chávez szívesen költi pénzét politikai haszon és barátszerzésre.

Másrészt - állapítja meg az elemzés - színezheti, sőt alapvetően befolyásolni is képes a mai válságot az a jelentős átstrukturálódás, ami a latin-amerikai és karibi piaci kapcsolatokban az elmúlt öt-tíz évben végbement. Az itteni országoknak tradicionálisan az Egyesült Államok, illetve Európa volt a fő kereskedelmi partnere, de mára őket megelőzte a Csendes-óceáni térség, ahova a chilei export 36 százaléka irányul, Peru esetében ez 24, Brazília esetében 18 százalék. Az argentin export pedig 16 százaléka irányul ide. Ebben a partiban egyre inkább kiemelkedő játékosként Kína is megjelenik, mely teljes exportjának 7 százalékát a dél-amerikai térséggel bonyolítja. Bármilyen prognosztizálható kínai recesszió így kártyavárként döntheti le a déli kontinens gazdaságait.

Az elemzés felsorolja a további kockázati tényezőket, például azt, hogy bár Latin-Amerikában a feldolgozóipar messze elmarad nem csak Európától, de Ázsia fejlett országaitól is, mindazonáltal a világipar számára szükséges számos fém és természeti ásványanyag legfőbb forrása e kontinens. Viszont e téren is csökkennek az árak; az egyetlen kivétel a szénhidrogének idei ármegugrása, de ez is átmenetinek bizonyult, így Venezuela, Bolívia vagy Peru gazdasága ma már nem számolhat extrajövedelmekkel.

Viszont amitől el nem tekinthetnek, azok a jövedelmekben megmutatkozó óriási eltérések, amelyek eddig is valamennyi társadalmi feszültség gyúanyagát képezték, és ez nem lesz másként a következő évtizedekben sem. Jele ennek az erőteljes populizmus, amivel jó néhány itteni ország - Venezuela, Brazília, Peru stb. - elitje nem csak számol, de politikai kalkulációiból az soha nem is hiányzik. Aktuális világválság ide vagy oda, Latin-Amerika a glóbusz többi tájától abban különbözik, hogy ezek a krízisátfedések itt permanensen léteztek már évtizedek óta. A nemzetközi kataklizmák tehát ezeknek nem előidézői, ugyanakkor még tragikusabbá tehetik kihatásaikat.

http://www.elpais.com/articulo/semana/crisis/pone/prueba/Latinoamerica/elpepueconeg/20081102elpneglse_2/Tes

Hűvös fogadtatásra talált az euró-zóna csúcstalálkozó terve

The Financial Times

Hűvös fogadtatásra talált Nicolas Sarkozy javaslata, hogy az eurozóna állam- és kormányfői rendszeres időszakonként találkozókat tartsanak. Az ötlet hátterében az október 12-én Párizsban tartott találkozó áll, amelynek eredményeként megszületett a globális pénzügyi válság kezelésének terve. Számos európai pénzügyminiszter szerint az elképzelés elhibázott, és valójában az Európai Központi Bank (EKB) függetlenségének megnyirbálására irányul. Wouter Bos holland pénzügyminiszter feleslegesnek tartja az eurozóna pénzügyminisztereinek havonta megtartott tanácsülése, és az állam- és kormányfők részvételével negyedévente ülésező Európai Tanács mellett párhuzamos struktúrákat létrehozni.

A The Financial Timesnak név nélkül nyilatkozó német, osztrák és finn diplomaták az csúcsot a politikai nyomásgyakorlás eszközének tekintik, és emlékeztetnek rá, hogy Sarkozy féléves EU-elnökségét júliusban az EKB kamatpolitikája elleni éles támadással kezdte. A precedensként említett október 12-i találkozóval kapcsolatban pedig megjegyzik, hogy azon az eurozónán kívüli Nagy-Britannia képviseletében Gordon Brown is részt vett. Legérzékenyebben éppen az eurozónán kívüli államok képviselői reagáltak a felvetésre, különösen a jövő évben soros elnökséget betöltő Csehország és Svédország, amelyek így gyakorlatilag kiszorulnának az európai gazdaságpolitika alakításából.

A francia diplomácia azonban nem tett le az elképzelés érvényesítéséről. Tisztviselők szerint logikus, de nem szükségszerű, hogy az euró-csúcsot Nicolas Sarkozy elnökölje. Elképzelhetőnek tartják például Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, az euró-csoport elnökének személyét is. Álláspontjuk szerint a legfontosabb, hogy az október 12-i párizsi találkozó pozitív tapasztalataira építve túlléphessenek a jelenlegi intézményi struktúrán.

http://www.ft.com/cms/s/0/18e93bce-aa51-11dd-897c-000077b07658.html

Oroszország elveszítette valutatartalékainak 20 százalékát

Nyezaviszimaja Gazeta

Az orosz Központi Bank hét végén publikált jelentése szerint nemzetközi valutatartalékai egyedül az október 17-e és 24-e közötti héten 31 milliárd dollárral csökkentek. Ez az utóbbi időszak kimagaslóan legnagyobb zuhanása. Ennek a csökkenésnek kevesebb, mint a fele a nemzeti valutának a dollárral szembeni leértékelődésével magyarázható, legnagyobb részt azonban abból fakad, hogy a külföldi tőke szinte menekülésszerűen hagyta el az országot, illetve a nagyarányú valutaeladás is közrejátszott ebben, mellyel a kormányzat a rubel vásárlóerejét kívánta megőrizni.

De ez csak a kezdet – jegyzik meg szakértők. Ugyanis az olaj – következésképpen az ahhoz kötött gáz – árának további csökkenése prognosztizálható, ami Oroszország szempontjából újabb drámai következményekhez vezethet. Augusztusban a hordónkénti olajár olykor meghaladta a 140 dollárt, míg most 70 dollár körül van, és Moszkva már kiegyezne azzal is, ha 63 dollár körül stabilizálódna. Annál is inkább, mert az urali olaj ára a múlt héten 57 dollár alá süllyedt.

Míg augusztusban, a dél-oszét konfliktust megelőzően, a teljes valutatartalék még 597 milliárd dollár volt, addig október 17-én, a pénzügyi válság kezdetén 516 milliárd, október 27-én pedig már csak 485 milliárdra apadt. A veszteség tehát augusztushoz képest 113 milliárd, vagyis mintegy 20 százalék.

„Ha a Központi Bank 2009-ben továbbra is azt a politikát folytatja, mint 2008-ban, akkor Oroszország könnyen elveszítheti teljes valutatartalékát. Fontos lenne ennek megakadályozására limitálni a belpiaci rubeleladást, de minden arra utal, hogy ez tovább fog folytatódni” – nyilatkozta a Kommerszantnak az Otrkityija fő gazdasági elemzője, Daniel Levcsenko.

http://www.ng.ru/economics/2008-10-31/1_rubl.html?mthree=1

A legősibb megoldatlan kérdés

Kísérletek a prostitúció szabályozására

 

Az Economist  arról ad körképet, milyen eredménnyel jártak a prostitúció megfékezésére irányuló programok a világ különböző országaiban. Nem kevés fejtörést okoz mindenütt, hogyan lehetne megszüntetni a szexiparhoz kapcsolódó káros jelenségeket (prostitúcióra kényszerítés, erőszak, fertőző nemi betegségek), miközben az állam igyekszik a lehető legkisebb szerepet vállalni ebben.

Hollandiában nyolc éve legalizálták a bordélyházakat, nem büntetik a szexuális szolgáltatásokat, az állam csak szabályozóként és adószedőként lép fel. Másként közelít a kérdéshez Svédország, ahol 1999 óta a prostituáltak „futtatását" igyekeznek szankcionálni (pénzbírsággal, fél évig terjedő börtönbüntetéssel, kipellengérezéssel), míg a testüket áruba bocsátó nagy- és kiskorúakat áldozatnak tekintik.

 De úgy látszik, hogy egyik országnak sem sikerül megvédeni a prostituáltakat a kizsákmányolástól, ha nem akarja felvállalni az atyáskodó állam szerepét. Amszterdamban hiába próbálták felvásárolni a vöröslámpás negyedet, hogy aztán fokozatosan átalakítsák: a rendőrség becslése szerint a kirakatokban pózoló nők több mint fele nem szabad akaratából választotta a megélhetés e formáját. Bár Svédországnak követői is akadtak (Anglia és Wales), és négy év alatt 40 százalékára csökkent az utcai prostituáltak száma, sokan azért bírálják a svéd modellt, mert a hatóság így csupán „exportálja" a prostitúciót a szomszédos országokba vagy a szexturizmus révén Thaiföldre. A svéd szexmunkások egyesülete arra is felhívja a figyelmet, hogy a titkos prostitúcióra kényszerülők nagyobb veszélynek vannak kitéve, még inkább kiszolgáltatottak a kerítőnek vagy kitartottnak, és az sem derülhet ki, hogy a kizsákmányolt még kiskorú.

Más európai országokban a szigorúbb szabályozásra hajlanak: a norvégok például úgy vélik, hogy az afrikai, dél-amerikai és kelet-európai bevándorlók miatt példátlan méreteket öltött a prostitúció, az olasz kormány pedig tiltja és nagyobb bírsággal sújtja a közterületi prostitúciót. Az Egyesült Államokban változatos a szabályozás: a prostitúció többnyire szabálysértésnek minősül, Nevadában holland mintára bordélyházakba szorítják vissza, de San Franciscóban épp most készülnek szavazni egy törvényjavaslatról (Proposition K), amely gátolná, hogy a rendőrség fellépjen a szexmunkások ellen. A javaslat ellenzői attól tartanak, hogy a rendőrök kezének megkötésével végképp kiszolgáltatottá válhatnak a prostituáltak. Ugyanakkor jó példa a liberalizálás sikerére Új-Zéland, ahol 2003-ban dekriminalizálták a szexipart. Az új-zélandi kormányzat idén májusban jelentést tett közzé, amely szerint a prostituáltak 60 százaléka úgy érzi, hogy megválogathatja ügyfeleit, mindössze 1 százalékuk fiatalabb 18 évesnél, és 4 százalékuk mondta, hogy más kényszerítette prostitúcióra. Az átlagpolgárok viszont úgy látják, hogy egyre több a prostituált, ezért például Aucklandben csak kereskedelmi-ipari övezetekben lehet bordélyházat fenntartani (ahogyan ezeket Nevadában is igyekeznek kiszorítani a városközpontból). A brit Women's Institute két nagymamakorú képviselője úgy ítélte meg, hogy a prostituáltak szempontjából az új-zélandi rendszer a legigazságosabb: az ottani „kisvállalkozókat" nem használják ki bordélyüzemeltető „üzletemberek", teljes keresetükkel gazdálkodhatnak, így elutasíthatják a kétes ügyfeleket és az egészségügyi követelményeknek is megfelelően, biztonságos körülmények között dolgozhatnak.

http://www.economist.com/world/international/displaystory.cfm?story_id=12516582