Szovjet kémek Amerikában

A KGB tevékenysége az Egyesült Államokban

The New Republic

Anne Applebaum amerikai Kelet-Európa szakértő a The New Republic hasábjain John Earl Haynes, Harvey Klehr és Alexander Vassiliev új könyvét (Kémek: a KGB tündöklése és bukása Amerikában) elemzi. Cikke elején leírja, hogy az amerikai szovjet kémkedést sokféleképpen ítélték meg, és két szélsőséges véleményt idéz is (az egyik szerint nem történt ilyesmi, ezért a kérdést vizsgálni sem érdemes, a másik szerint minden baloldali és liberális szovjet ügynök volt). A vizsgált könyv e két szélsőség között helyezkedik el. A jelentős tudományos múlttal rendelkező szerzők több mint egy évtizede kutatják a témát, s jártak az egykori szovjet levéltárakban is.

Korábban három népszerű könyvet is megjelentettek már a témában. Az első kötet (The Secret World of American Communism) a Komintern újonnan hozzáférhetővé tett archívumait felhasználva azt sugallja, hogy az Egyesült Államok Kommunista Pártja (EÁKP) jelentős szovjet (anyagi) támogatást élvezett. A második kötet (The Soviet World of American Communism) szintén szovjet levéltári forrásokra támaszkodik, s elsősorban a Szovjetunió EÁKP-ra gyakorolt ideológiai hatásait vizsgálja. Meglepő, hogy ez még erőteljesebb volt, mint az anyagi befolyás. A harmadik kötet (Venona: Decoding Soviet Espionage in America) a Nemzetbiztonsági Ügynökség és a szovjet archívumok „Venonával" kapcsolatos iratait dolgozza fel. A „Venona" a második világháború idején közös amerikai-brit projekt volt a szovjet üzenetváltások megfejtésére. Bebizonyosodott, hogy az 1940-es években a Szovjetunió kiterjedt kémhálózatot működtetett az USA-ban, a legértékesebb szovjet ügynökök között pedig ott volt Alger Hiss és Julius Rosenberg. A szerzők a tényeket sorakoztatják fel, nem polemizálnak, s nem helyeslik Joseph McCarthy szenátor amerikai kommunizmusról vallott véleményét, sőt elítélik azt, ahogy az antikommunizmust „partizánfegyverként" alkalmazta. „Túlzásai" nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai kommunizmus történetéről folytatott vita eltorzult.

Legújabb könyvük, a szovjet kémkedés története Amerikában, ugyanebben a szellemben folytatja a megkezdett munkát, csupán a felhasznált források köre bővült. A szovjet levéltárak, az FBI-archívumok és a Venona-fájlok mellett Haynes és Klehr ezúttal hozzájutott a KGB (Applebaum az egyszerűség kedvéért így nevezi a külföldi szovjet hírszerzést) operatív aktáihoz is, amelyekbe eddig nyugati történészek még nem nyerhettek bepillantást. Ebben orosz társszerzőjük, az egykori KGB-tiszt Vassiliev volt a segítségükre. Ezenkívül szemtanúk, disszidensek visszaemlékezéseit is felhasználták, sőt Applebaum még hozzáteszi, hogy a problémáról szóló ismereteinket a magyar levéltárak anyagai is gazdagítják.

Újdonságnak számít, hogy az atomkémkedésen és Alger Hissen kívül [az amerikai ügyvédet 1948-ban azzal vádolták meg, hogy a háború alatt Moszkvának kémkedett - a szerk.] még rengeteg szovjet hírszerző dolgozott az Egyesült Államokban. A KGB-akták lehetővé tették Haynes és Klehr számára, hogy az FBI által korábban csak a fedőnevükön ismert kémek tucatjait azonosítsák be. Munkájukról, jellemükről, tevékenységükről számos érdekes részletet mutatnak be.

A szórakoztató részleteken túl Klehr és Haynes könyvének a legnagyobb érdeme az, hogy rávilágít az Amerikában folytatott szovjet kémkedés valódi méreteire és az abba bevont emberek számára. A szerzők mintegy ötszáz KGB-ügynökről beszélnek, de nem mindegyikükről rendelkeznek pontos információkkal. De ha csupán azokat vesszük számba, akiknek a név szerinti beazonosítása sikerült, akkor is azt mondhatjuk, hogy jóval több kém tevékenykedett az USA-ban, mint azt bárki gondolta volna, és sokkal mélyebbre hatoltak az amerikai társadalomban, mint hittük. Az 1930-as években a KGB-nek voltak emberei a külügyminisztériumban, a kereskedelmi és az igazságügyi minisztériumban, az OSS-ben [a CIA elődje - a szerk.]. Szaglásztak a Manhattan-terv környékén, a kutatóintézetekben, a vegyipari vállalatoknál, a repülőgépgyárakban stb. Dolgoztak ügynökök a médiában és az irodalmi életben. A KGB még Ernest Hemingwayt is megpróbálta beszervezni, sikertelenül.

A szovjet kémek nagyon magas szinten űzték hivatásukat, karjuk elképesztően messzire elért. Közülük többen orosz vagy kelet-európai bevándorlók voltak. Mások, mint például Hiss, a protestáns fehér elithez tartoztak, akik a Princetonon, Stanfordban vagy a Harvardon végeztek. Egyikük, Samuel Dickstein kongresszusi képviselő volt, Henry Ware pedig a cserkészmozgalomban játszott fontos szerepet. Csak kevesen dolgoztak pénzért - Dickstein bizonyosan közéjük tartozott -, a többségük ugyanis meggyőződésből cselekedett, s nyíltan vagy titokban tagja volt az EÁKP-nak, mely akkoriban szoros kapcsolatokat ápolt a Szovjetunió Kommunista Pártjával (SZKP).

Úgy tűnik, az EÁKP és más országok kommunista pártjai, valamint a KGB közötti kapcsolatok szorosságát nem lehet alábecsülni. Többé-kevésbé azt lehet mondani, hogy aki hitt a kommunizmusban, az hitt a világforradalom szükségességében is, melynek legfőbb letéteményese az SZKP, illetve annak „kardja és pajzsa", a KGB volt. Az igazi marxisták szemében a KGB és az EÁKP céljai meg kellett, hogy egyezzenek. Az amerikai párt főtitkára, Earl Browder maga toborzott és ajánlott ügynököket a KGB-nek (a felesége egykori bolsevik politikai komiszár volt, aki az oroszországi polgárháború idején, 1918-ban és 1919-ben ellenforradalmárokat ítélt halálra). A párt vezetői tisztában voltak azzal, hogy a pénz Moszkvából érkezik, s ebben semmi kivetnivalót sem találtak.

A KGB számára a Szovjetunió és az EÁKP közötti szoros kapcsolat egyszerre jelentett áldást és átkot. Egyfelől a szovjet kommunizmus iránti szimpátia a KGB-t hozzásegítette a széleskörű kémhálózat kiépítéséhez. Vitán felüli, hogy az általa nyújtott információknak köszönhetően a Szovjetunió gyorsabban szert tehetett az atombombára, megerősíthette a Kelet-Európa feletti hatalmát és a hidegháborús pozícióját. Ezek az információk segítséget jelentettek Sztálinnak a Roosevelttel való jaltai tárgyalásain és általában a szovjet vezetésnek abban, hogy jobban megértsék az amerikai döntéshozatal mögött rejlő motívumokat a világháború alatt és után. Másfelől viszont ez az ideológiailag motivált ügynökcsapat egy idő után szükségképpen „ingataggá" vált. Mivel lojalitásukat az eszmék táplálták, politikai nézeteik változásával a hűségük is alábbhagyhatott. Abban a pillanatban, hogy nem értettek egyet az EÁKP vagy a Szovjetunió politikájával, felhagyhattak a tevékenységükkel. Így például az 1937-1938-as koncepciós perek idején vagy az 1939. augusztusi Molotov-Rippentrop-paktum aláírása után több ügynök felmondta az együttműködést. A KGB amerikai csillaga az 1940-es évek végén áldozott le, amikor az antikommunizmus térhódításával sokan megértették, hogy a Szovjetunió iránti lojalitás az amerikai értékek elárulásával egyenértékű: az EÁKP taglétszáma és befolyása drámaian visszaesett, ahogy a KGB toborzási lehetőségei is megnehezültek.

Az érdekességek közül érdemes kiragadni Robert Oppenheimer ügyét. A Manhattan-terv vezetőjéről a szerzők alapos vizsgálódások után azt írják, hogy titokban az EÁKP tagja volt, legalábbis 1941 folyamán. Ezt látva a KGB számos próbálkozást tett, hogy együttműködésre bírja. Úgy tűnik azonban, hogy ezek nem jártak sikerrel. Mások viszont igenis adtak át atomtitkokat.

Az igazi kérdés persze az, hogyan vált lehetségessé, hogy ilyen sok ember működött együtt a KGB-vel. A válasz Applebaum szerint az 1930-as évek nemzetközi kommunista mozgalmának természetében és ideológiájának rendkívüli erejében rejlik. Egyesek hittek abban, hogy a szovjet típusú kommunizmus Amerikában utópiát teremt, de alapvető fontosságú, hogy tudjuk, minden ügynök motivációja más és más lehetett, ami természetesen a megítélésüket is befolyásolja. Ez a „fontos és mélységesen lebilincselő" könyv a tényeket vizsgálja, ami Applebaum szerint helyes, hiszen csak így lehet ezt a jelenséget megérteni és megismerni, a fikciót pedig kizárni.