Kína összevonja szemöldökét, az amerikai kongresszus morgolódik, a hitelminősítő ügynökségek Cassandra szerepét játsszák, az EU (szokásához híven) lapít. Samu bácsi a pénzügyi szakadék szélén imbolyog, fürdőgatyában. Miután a Standard & Poor’s átlépte a Rubicont, és hitelképességét leminősítve kiállította a „szegénységi bizonyítványt” a világ vezető hatalmáról, Kína mint az USA legfőbb hitelezője „felelős intézkedések” meghozatalára szólította fel adósát a befektetők védelme (tehát elsősorban saját maga) érdekében. Válaszul az amerikai képviselők elkezdték feszegetni, hogy vajon a Kína felé fennálló kolosszális mértékű amerikai államadósság nem jelent-e fenyegetést országuk nemzetbiztonságára nézve.
Mindenesetre a Fednek előbb-utóbb mindenképpen el kell döntenie, hogy ismét az amerikai állam segítségére siet a „bankóprés” felpörgetésével (QE 3), vagy pedig engedi, hogy a „szabadpiac” felhajtsa a kamatszintet, amelyen az USA a jövőben egyáltalán kölcsönhöz juthat. Ez utóbbi esetben a mára totálisan legatyásodott Samu bácsi rövidesen képtelen lenne adóssága törlesztésére, és ugyanaz történne, mint Németországban 1918 jután: hiperinfláció, vagyis a zöld hasú valuta drasztikus értékvesztése. Márpedig ez a hipotézis nyilvánvalóan a katasztrófával lenne egyenlő a legnagyobb dolláralapok tulajdonosai, elsősorban Kína számára. Így aztán az USA és távol-keleti riválisa/hitelezője momentán egy sajátos „róka fogta csuka” helyzetben lavírozik. Ha ugyanis Kína, amint azt már többször pedzegette, egyik-napról a másikra befejezné az amerikai államkötvények (T-Bond) vásárlását, akkor ezzel ugyan kihúzná a dollár alól a szőnyeget, viszont maga is legalább annyit veszítene, mint Amerika.
Mindazonáltal a Washington és Peking közötti hallgatólagos monetáris egyezség mostanra már a múlté, amint azt - a teljesség igénye nélkül - számos momentum jelzi. Januárban Kína felfüggesztette T-Bond-vásárlását, majd végül márciusban jóval kisebb mennyiségben újra elkezdte, annak ellentételezéseként, hogy Washington nem feszegeti a jüan alulértékeltségét a nemzetközi fórumokon. Márciusban a kínai kormányfő és a központi bank kormányzója nyilvánosan forszírozta, hogy szűnjön meg a dollár tartalékvaluta szerepe egy a nemzetközi közösség által kibocsátott valuta javára. Áprilisban a G20-ak találkozóján az USA és Kína ugyan megállapodott egy kétoldalú egyeztetési mechanizmus létrehozásáról a gazdasági kérdések és a külpolitika tekintetében, amely azonban a korábbi hallgatólagos monetáris egyezséghez képest sokkal inkább tűnik a nyájas különválás módozatainak kidolgozására hivatottnak. Annál is inkább, mert a kínai hatóságok nem sokkal később bejelentették, hogy az USA válsága következtében a két ország közötti árucsere volumene egy év alatt 6,8 százalékkal, a Kínában történő amerikai beruházások mértéke pedig 19,4 százalékkal csökkent. Ugyanakkor a kínai központi bank közleményéből kiderült, hogy majdnem megkétszerezte az ország aranytartalékait, és az általa birtokolt több mint ezer tonna révén Kína az ötödik helyet foglalja el a világ országai között, a csaknem kétezer milliárd dolláros valutatartalékaival viszont nemzetközi listavezetővé vált. Mindezzel párhuzamosan a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank áprilisi ülésein a kínai küldöttség határozottan fellépett e két intézmény reformfolyamatának a felgyorsítása, illetve az USA szavazati jogának a korlátozása érdekében a feltörekvő országok javára. Májusban Kína és Brazília bejelentette, hogy kétoldalú árucseréikben lemondanak az amerikai valuta használatáról, nyilván azzal a ténnyel is összefüggésben, hogy időközben az USA-t megelőzve Kína lett a dél-amerikai kolosszus első számú kereskedelmi partnere.
Amikor a jövő történészei a szükséges történelmi távlatból elemezni fogják a nemzetközi erőviszonyok alakulását, bizonyára megpróbálják majd meghatározni a fordulópontot, vagyis azt a pillanatot, amikor az Egyesült Államoktól Kína vette át a globális vezető szerepet. E fordulópont meghatározását lehetővé tévő jelzések között van egy csalhatatlan tényező: miközben ugyanis az amerikai állam az ésszerűség határán túl is eladósodik gazdaságának támogatása végett, addig Kína kihasználja a körülményeket két vitális célja, egyrészt energetikai szükségleteinek biztosítása, másrészt technológiai képességeinek megerősítése érdekében.
Kína most fogalmazza meg válaszát az amerikai pénzügyi „mérnökség” spekulatív és totálisan felelőtlen rendszere által kiváltott gazdasági válságra, amelyről lényegében 2008-ban hullott le a fügefalevél. A kínai gazdaságpolitika stratégiai irányváltását tartalmazó 12. ötéves tervet március elején hagyta jóvá a Kínai Népi Kongresszus. Valójában a valósághoz való pragmatikus alkalmazkodásról van szó, annak következtében, hogy a világgazdaságot destabilizálta a jelenlegi vezetője. Egyrészt tehát a kínai gazdaság a jövőben egyre kevésbé lesz exportközpontú, inkább a belső piaci igények kielégítésére és a korábban nagyrészt kihasználatlan vagy többnyire rosszul fizetett óriási munkaerő-tartalék aktivizálására fog törekedni. Másrészt Kína úgy döntött, hogy nemzeti valutáját, a renminbit fokozatosan leválasztja a dollár (süllyedő) hajójáról, ezzel együtt pedig a jüant nemzetközi fizetőeszközzé teszi. Az Oroszországgal történő árucserében például a jövőben a rubelt és a jüant használják.
Teljesen világos, hogy Kína többé már nem akar a világ olcsó műhelye lenni, mindenekelőtt pedig nem szándékozik tovább finanszírozni azon országok deficitjeit, amelyek mindeddig elnyelték a termékeit. A Közép Birodalma nem fog ugyan ismét magára zárulni, mint a történelem folyamán oly hosszú ideig tette, de az új gazdaságpolitikai stratégia a parttalan növekedés hajszolása helyett a teljes gazdasági autonómia kivívására és a társadalmi stabilitás biztosítására helyezi a hangsúlyt. A kínai vezetés hosszú távú tervet dolgozott ki az ország bankrendszerének fejlesztése, a belső kötvénypiac növekedése és végső soron a monetáris cserék liberalizálása végett. Mindehhez Sanghajt 2020-ra a világ egyik vezető tőzsdei központjává fejlesztik, hogy aztán egy évtized múlva, 2030 körül Kína leválthassa az Egyesült Államokat a világ vezető hatalmaként. „Az a legjobb stratégia, amely harc nélkül éri el a céljait”, mondta a híres kínai tábornok, Szun Cu, 26 évszázaddal ezelőtt. A jelenlegi kínai vezetés, úgy látszik, tökéletesen megtanulta a leckét.
MD 2011. X. 11.
Gazdag István: Kína mint az új világrend letéteményese
Engels már a XIX. évszázad végén megjósolta, hogy „amint a kínai konkurencia nagy léptékűvé válik, gyorsan a legvégső következményeibe fogja taszítani a dolgokat, és így Kína meghódítása a kapitalizmus által egyúttal jelet ad a kapitalizmus összeomlására Európában és Amerikában”. Alig egy évszázaddal később kezd beteljesülni a „tudományos szocializmus” egyik apostolának a jóslata. Kína növekedési potenciálja ugyanis szinte felfoghatatlan.
Több mint 800 millió kínai még falusi körzetekben lakik, türelmetlenül várva, hogy a gazdasági csodából profitálhasson, miközben az egyetemeken és kutatóintézetekben mérnökök százezrei fejlesztik a jövő technológiáit a világ iparának uralására készülve. Az ipari és a világra nyitott Kína 1979-ben született meg, amikor Teng Hsziao-ping felszabadította az alkotó energiákat. Mindennek alig harminc éve. Kína tehát egy történelmi paradoxont képvisel, hiszen egyszerre ötezer éves matuzsálem és harmincas ifjonc. Civilizációs szinten egy óriáscsecsemő, akinek a felnőttkori tulajdonságairól halvány fogalmunk sincs. Míg a nyugati civilizációknak meg kell halniuk, hogy az utódaik megszülessenek, Kína majdnem mozdulatlan maradt két évezreden át, túlélve önmagát és a külső agressziókat egyaránt. Majdnem 1.4 milliárdos lakosságával nemcsak a világ legnépesebb országa, hanem egyike a leghomogénebbeknek is, mivel népessége 92 százalékát egyetlen etnikum, a han alkotja. Önmagát a világ központjának tekintve, amelyet barbárok vesznek körül, a hanok Kínája sohasem volt expanzionista, majd elszenvedte a „szégyen évszázadát”, amelynek során elfoglalta, szétszedte, megalázta és kihasználta a Nyugat és Ázsia összes imperialista hatalma: Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország, az Egyesült Államok és Japán. Ezt a leckét Kína sohasem fogja elfelejteni, mégsem katonai, sokkal inkább technológiai revánsra törekszik, és ehhez minden aduja megvan.
A jelenlegi Kína nem a semmiből bukkant fel, hiszen többek között a puskapor és a mágneses tájoló, a papír és a nyomda, a kormánykerék és az iránytű, az esernyő és a talicska feltalálója. Évszázadokkal a Nyugat előtt egy csomó olyan technikát fejlesztett ki, amelyen a modern világ alapul. Egészen elképesztő fejlődési potenciáljára jellemző, hogy bár jelenleg a GDP-je még csak alig negyede az Egyesült Államokénak, és ezzel a világ második gazdasági hatalma, az előrejelzések szerint 15-20 éven belül megfordul a sorrend. Tavaly 12 százalékkal 535 ezerre nőtt a kínai milliomosok száma egy olyan országban, ahol a gazdasági növekedés szintje átlagosan 10 százalék évente, és így lehetővé vált több százmillió ember kiemelése a szegénységből. A világ vezető mezőgazdaságaként Kína adta tavaly a rizs- és pamuttermelés egyharmadát, a kukorica egyötödét, a takarmány 15 százalékát, és a világ sertésállományának a fele is itt található. Kína a textil, az informatika és a játékok országa, ezekkel a termékeivel elárasztja a világpiacot, de az országútjain még csak 40 millió gépkocsi közlekedik, ugyanannyi, mint a hatvan milliós Franciaországban, és hatszor kevesebb, mint a háromszáz milliós Egyesült Államokban.
A kínai kormány kiemelt fontosságot tulajdonít a megújuló energiaforrások fejlesztésének. Két éve az ország beindította a világ legnagyobb projektjét 6000 szélerőmű telepítésére. A cél: 30 ezer megawatt áram termelése 2020-ra. Ily módon Kína az energiaszükséglete 15 százalékát szélerővel szándékozik biztosítani, a jelenlegi 7 százalék helyett. Az országban zajló alapvető változásokat talán legjobban a számítógépek elterjedése jellemzi, amelyekből 2010-ben 432 milliót számláltak, csaknem kétszer annyit, mint az USA-ban, és havonta 8 millióval növekszik a computer-használók száma. Kína néhány év alatt a kézműipari termékek első számú gyártójává vált, miközben a tőzsdei piaca nagyobb mint Japáné és Európáé, a múlt évben 2846 milliárd eurós forgalommal. A jelenkori kínai géniusz jelképének azonban talán mégis a világ legnagyobb gátja számít: a Jangce folyón lévő, mintegy száz méter magas Három Torok vízerőmű csaknem két és fél kilométeres, és kb. 84 milliárd kW áramot termel évente.
Kína világgazdasági pozíciójának a megerősödése egyszerre vált ki csodálatot és félelmet. A kutatás-fejlesztési beruházások növekedési szintje Kínában egészen elképesztő, jelenleg volumenében a harmadik helyet foglalja el a világon, az USA és Japán után. Húszmillió egyetemistájával (2004) ugyanannyi diákot képez, mint az USA és az EU együttesen, amelyeknek azonban jóval alacsonyabb a növekedési rátájuk. 1999-ben még a 10. helyet foglalta el a tudományos publikációk világranglistáján, 2004-ben már az ötödiket, 2010-ben pedig a másodikat. Tudományos szenzációnak számított, amikor nemrég kínai kutatók bejelentették, hogy kidolgoztak egy eljárást a használt nukleáris fűtőanyag tisztítására, amely lehetővé teszi annak újrahasznosítását hatvanszor hatékonyabban, mint a korábbi technika. Ezzel Kína belépett a nukleáris fűtőanyag teljes ciklusát uraló országok exkluzív klubjába, ugyanakkor 30 évszázadra biztosítottnak látja az urániumszükségletét, 2035-ig pedig energiatermelésének egynegyedét atomenergiából szándékozik fedezni (szemben a jelenlegi 2,5 százalékos aránnyal).
Sokáig az Egyesült Államok tekintette magát a világ közepének, európai vazallusaitól követve, mígnem a Pew közvélemény-kutató központ 2011. január 12-én közzétette szokásos évi felmérése legutóbbi változatát. Arra a kérdésre, hogy „melyik a világ vezető gazdasági hatalma”, a megkérdezett amerikaiak 47 százaléka Kínát jelölte meg, és csak 31 százalékuk a saját országát! A 2008-as pénzügyi összeomlás előtt még 41-30 volt az arány az USA javára. Kína világelsősége persze még a jövő zenéje, és az USA-val való őrségváltásra az előrejelzések szerint kb. két évtized múlva kerülhet sor, de a trend világosan látszik, és ezt már maguk az amerikaiak is érzik.
Noha egy alig kétszáz éves, szedett-vedett politikai konglomerátum néhány évtizedre elbitorolta, a primátus végül visszaszáll arra, akit megillet: az ismert történelem egyik legősibb, legalább ötezer éve folyamatosan létező, homogén civilizációjára. És így majd a világ rendje helyreáll...
MD 2011. X. 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése