Van-e antiszemitizmus, vagy zsidókérdés? A mai demokratizált világunkban feltehető-e egyáltalán ez a kérdés? A válasz egyértelmű: van bizony, és sokkal markánsabban jelentkezik, mint eddig bármikor. Már maga az a tény, hogy valami kérdéssé válik, hogy a közvélemény valamit kérdésként kezel, arra utal, hogy valami azon a téren nincs rendben. Mostanában nagyon nincs rendben.
Ha valamit társadalmi kérdés tárgyává válik, akkor arra a tények és a tényekhez kötődő érzelmek alapján fogalmazódnak meg a válaszok. Azt is el kell fogadnunk, hogy a tényeknek van kisebb szerepük, és az érzelmek a meghatározóbbak. A zsidóság esetében különösen így van ez. Egy betelepült, beszüremkedett nép az őshonos nép életterében idegennek számít, ennek minden hátrányos következményét viselnie kell. Ez minden idegenre vonatkozik. Ez a kezdeti ellenérzés azonban változik, egyes népek vonatkozásában kedvezően, más népek vonatkozásában kedvezőtlenül. A változás iránya attól függ, hogy az adott nép mennyire tud beilleszkedni, milyen vélemény alakul ki róla, ittléte milyen változásokat vált ki a közvetlen és a tágabb környezetében, milyen hatása van az ország történelmére. Ha ezek a tényezők mind pozitívak lennének is, még akkor sem fogadja be, nem tekinti a nemzettest részének az őshonos nép mindaddig a betelepülőket, amíg meg nem kedveli. Amíg érzelmileg is be nem fogadja.
A magyarság befogadó nép, bizonyítja ezt sok olyan népcsoport, melyet ma már mindenki magyarnak tekint, holott betelepülésük idején voltak velük gondjaink. Ilyenek - a teljesség igénye nélkül - a jászok és a kunok. Más népek betelepülőit a magyarság a nemzettest részének elfogadja, de úgy, hogy a népi sajátosságait ismerve és megbecsülve, nemzetiségnek tekinti. Ilyenek - ugyancsak a teljesség igénye nélkül - a szerbek (rácok), németek (svábok), szlovákok (tótok) és a románok. Ebből eredően a közelmúlt történelme során soha nem volt kérdéses ezen népcsoportok hová tartozása. Ezekkel a népcsoportokkal sors-, és elvközösség alakult ki, a kölcsönös megbecsülés alapján, annak ellenére, hogy életvitelben, kultúrában és vallásban voltak különbözőségek.
A magyar élettérben két népcsoport jelent meg, amelyek képtelenek a beilleszkedésre, más-más okok miatt. A cigányság és a zsidóság. Mindkét népnek voltak és vannak olyan tagjai, kisebb csoportjai, akik tökéletesen képesek lennének a beilleszkedésre, de a többségük nemzetellenes viselkedése miatt a beilleszkedés és elfogadottság legfontosabb eleme, az érzelmi kapcsolódás nem alakulhatott ki.
Európai népek betelepültjeivel számtalan közös vonása volt a magyarságnak. Nem csak a vallás és a kultúra területén, hanem az életvitel vonatkozásában is. Dolgos, nyíltszívű, azonos karakterű, de más nyelvet beszélő, más térség szokásait magukkal hozó népcsoportok a hasonló adottságokkal rendelkező magyarság életterében rövid időn belül otthonára találtak.
A zsidóság és a cigányság nem akart soha beilleszkedni, nem fogadta el a gazdanép normáit, tudatosan azokkal szembe helyezkedett. Nyilvánvaló, hogy ez a magyarságból egy markáns érzelmi elutasítást váltott ki, amit a két népcsoport viselkedése, a magyarság ellenségeinek a totális kiszolgálása, minden esetben a nemzet elleni külső és belső rombolás segítése napjainkra teljesen kiélezett. Ma ezt a két népcsoportot idegennek és kártékonynak tekinti a magyarság túlnyomó többsége.
A zsidóság esetében a közelmúlt történelmi eseményei annyira elmérgesítették a két nép kapcsolatát, melynek megjavítására már nincs semmi remény. A totális zsidó vezetésű Rákosi-rendszerben a szadista tömeggyilkosságokat elkövető, a 14 haláltábort működtető, a világ legbrutálisabb terrorgépezetét, az ÁVH-t irányító zsidóság olyan iszonyatos kárt okozott a magyarságnak, melyet mind a mai napig még felmérni sem lehetett. Az egymillió legyilkolt magyarral még nem számolt el senki. A Kádár-rezsim viszonylag normálisabb alapállását a szovjet vezetés és Kádár kiegyezésre való törekvése jellemezte, de ez készítette elő azt az országrablást, melyet a zsidó propaganda rendszerváltásnak nevez.
Ezt a műveletet a kommunista párt által kinevelt, de azt eláruló zsidó funkcionáriusok hajtották végre, az ugyancsak elzsidósodott nómenklatúra segítségével. Hogy milyen eredménnyel, azt naponta tapasztalhatjuk. A háttérben a külföldi zsidó szervezetek álltak, élükön az Amerikai Egyesült Államokkal.
Az általános elutasítást a zsidóság is naponta tapasztalja, és nem csak hazánkban. Az életszínvonal általános romlása ma már gondolkodásra készteti azokat is, akik eddig a hamis csillogású, jólétinek nevezett társadalmak hedonista életvitelét élve, nem foglalkoztak ilyen kérdésekkel. Ahol pedig érezhetően növekszik a nyomor, ott a radikalizmus is növekszik. Ezzel szembe, ennek a folyamatnak a kiteljesedése ellen hozták létre a holokauszt-mítoszt, és a rendkívül durva törvényeket, melyek a holokauszt tagadását a gyilkosságok szintjén bünteti.
Ez is, mint minden kényszer, csak növeli az érzelmi elutasítást, szinte már az utálat szintjéig. Nem az a kérdés, hogy volt-e olyasmi, amit a zsidóság holokausztnak, vagy soah-nak nevezett el, hanem az, hogy miért vált ez szinte vallási tétellé. Abban nincs semmi kivetni való, ha a zsidóság a valóban elszenvedett veszteségeire emlékezik, a halottjait elsiratja, a veszteségeik okozóit megveti. Ez az ő dolguk, ez nemzeti ügy. Más népek ugyanígy emlékeznek veszteségeikre, melyek jóval nagyobbak a zsidóság veszteségeinél, de ez legyen az adott nép ügye. Ezért nincs értelme annak sem, amit a revizionisták csinálnak a holokauszt tagadásával, relativizálásával. Miért foglalkoznak ilyesmivel? Lényegében ők éltetik ezt a mítoszt, állandó botrányaikkal tartják életben. A zsidóság ha valamit el akar érni, a holokausztra hivatkozik. Hivatkozhat, ha nem érdekel senkit. Valóban nagy veszteségeik voltak, de háború volt, és a háború a veszteségekről szól, még a győztesek esetében is. Ha háború van, akkor háború van - tartja egy orosz közmondás, és ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. A háború a halálról szól, a háborúban csak a halál törvényei a mérvadóak. Az, aki a háborús eseményeket a békeidők törvényei szerint ítéli meg, egy idióta. Vagy tudatos zavarkeltő.
Felmérést végeznek a magyarországi antiszemitizmusról. A napokban járt nálam egy újságíró, és feltette a kérdést, hogy antiszemita vagyok-e. Válasz: ki nem állhatom a zsidókat, egyetlen zsidó ismerősön sincs már, a lehető legrosszabb véleménnyel vagyok róluk, de ezzel vége, nem vagyok antiszemita. Mert minden anti-akármi, antikommunizmus, antifasizmus, antiszemitizmus a gyűlölet megjelenítése, megköveteli azt, hogy az ember ezzel a témával sokat foglalkozzon, méghozzá olyan szinten, mely rabul ejti az egész egyéniségét.
Én csak simán utálom őket azért, amit a fentiekben leírtam. Derűsen, mosolyogva. Szeretet alapon, az igazság szeretete alapján. De legalább ennyire utálom azokat is, akik nem zsidók, csak jellemtelen gazemberek. Különösen akkor, ha szélsőjobboldalinak, nemzeti radikálisoknak tartják magukat. Ezért a felmérőknek nem azt a kérdést kellene feltenni, hogy ki antiszemita, hanem azt, hogy ki miért utálja a zsidókat, és általában miért utál bárkit is.
Ha zsidó lennék, én is ugyanazt tenném, mint általában a zsidók. Mert nem tehetnék mást. Mert ma már mindenki kényszerpályán mozog, és olyan úton, mely egy újabb háborúba vezet. Erre az útra van kényszerítve a senkinek sem ártó, talán köztiszteletben is álló zsidó épp úgy, mint a saját hányadékában fetrengő, részeg szkinhed. Egymás ellen, vagy egymás mellett? Teljesen mindegy. A lényeg az, hogy a halál törvényei érvényesüljenek. Mert ha háború van, akkor háború van.
Kassai Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése