Gazdag István: Dél-Afrika, a szivárványos rémálom

Sztrájkoló és sztrájktörő munkások között napokig tartó és több tucat halálos áldozatot követelő véres összecsapások után augusztus 17-én a Pretoriától keletre fekvő Marikana platinabánya környékén igazi csatajelenetekre került sor, amikor a rendőri erők csak úgy tudtak kiszabadulni a felfegyverzett lázadók gyűrűjéből, hogy a tömeg közé lőttek. „Szakszerű intézkedésük” mérlege mintegy negyven halott, száznál több sebesült és félezer őrizetes. Mivel a zendüléses sztrájkok sokasodnak országszerte, a dél-afrikai biztonsági helyzetre az jellemző, hogy a rendőrség képtelen megfékezni a mindenre elszánt tüntetőket, akiket már az egymással rivalizáló szakszervezetek sem tudnak kordában tartani.

Eddig a prózai tények, de a hátterüket megvilágító elemzés sem adhat alkalmat a lírára. Mára ugyanis egyértelművé vált, ha esetleg valakinek még lettek volna kételyei e tekintetben, hogy a dél-afrikai „csoda” csupán egy délibáb, az országot irányító Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANK) kudarca ugyanis totális, gyakorlatilag minden területen. Ami pedig a részleteket illeti: a munkanélküliség a munkaképes korosztály mintegy 40 százalékát sújtja, és a fekete népesség legnincstelenebb rétegének - vagyis az összlakosság 40 százalékának - az átlagjövedelme fele akkorára zsugorodott, mint a fehér uralom alatt volt 1994 előtt. Eközben teljesen megmérgezte a társadalmi légkört az ország gazdaságát lenyúló és luxuséletmódjukat gátlástalanul fitogtató néger újgazdagok, a kielégíthetetlen étvágyú „fekete gyémántok” (Black Diamonds) táplálta kirívó egyenlőtlenség. Ahogyan az általános afrikai tapasztalat alapján várható is volt, a fekete rezsim a dzsungel törvényeinek szolgáltatta ki az országot, éspedig nemcsak a fehér kisebbséget, hanem legalább annyira, sőt talán még inkább a fekete többséget is. Brutális bűncselekmények visszatérő rendszerességgel borzolják a kedélyeket, és naponta átlag ötven gyilkossággal Dél-Afrika a világ egyik legveszélyesebb helye.

Az ország jövőjét tekintve talán még ennél is nyugtalanítóbb, hogy az állami ideológia rangjára emelt „pozitív szegregáció” vagy „fordított diszkrimináció” a faji preferenciával váltotta fel az érdemet és a szakmai hozzáértést mind a munkahelyek betöltése, mind a politikai, államigazgatási, társadalmi pozíciók odaítélése során. Így természetesen a Dél-Afrikai Köztársaság annak a tétnek sem tudott megfelelni, amely az olcsó fekete munkaerő és a magas színvonalú fehér szaktudás párosításával a gazdaság fellendítésével kecsegtetett. 1994 óta ugyanis a közbiztonság drasztikus romlása, az őket érő különböző államhatalmi vegzálások sorozata és nem utolsósorban a mértéktelen túladóztatás jórészt elüldözte a fehér diplomásokat, akik pedig mindennek ellenére mégis maradtak, azok visszahúzódtak fokföldi „gettóikba”, miközben a feketék sem hajlandók többé éhbérért robotolni a többnyire Citybeli és manhattani tőkéscsoportok által birtokolt bányákban és üzemekben.

A marikanai véres incidens ugyanakkor abba az ádáz rivalizálásba illeszkedik, amely az ANK-ban zajlik a különböző klánok között a következő elnökválasztás jelöltjének kijelölése végett. Ugyanaz a forgatókönyv, amely 2007-ben Thabo Mbeki megbuktatásához vezetett, vajon megismétlődik a pártvezér (és egyúttal a következő államfő) személyéről dönteni hivatott decemberi kongresszuson is? Minden esély megvan rá, hiszen az ANK-ban egyre növekszik a feszültség zuluk és kszoszák, posztmarxista doktrinerek és pragmatikus kapitalisták, ortodox afrikanista nacionalisták és a fajok békés egymás mellett élésének hívei között. Ugyanakkor feloldhatatlan nemzedéki ellentét állítja egymással szembe a „fekete angol úriemberekből” (black englishmen) álló régi vezetőgárdát a fehérellenes „faji felszabadítás” - fehér farmerek ezreinek halálát követelő - zimbabwei gyakorlatát preferáló fiatal trónkövetelőkkel.

Ez utóbbiak vezéralakja a pedi etnikumhoz tartozó Julius Malema, aki a sztrájkoló bányászok mellé állt, nagyon is jól tudván, hogy a bányák államosításával és a fehér földbirtokok elkobzásával kapcsolatos radikális álláspontját a néger lakosság elsöprő többsége támogatja. Miután az AMK-ból kizárták, Malema arra számít, hogy a zendüléses sztrájkok sokasodása meggyöngíti, sőt aláássa Zuma elnök hatalmát, aki ugyan élvezi a legerősebb bányászszakszervezet, a zulu többségű NUM támogatását, a marikanai sztrájkot viszont a belőle kivált AMCU szervezte. Mivel az ország gazdasági és társadalmi helyzete könyörtelen szabályszerűséggel romlik, a fekete extrémizmus mindenképpen szép napoknak nézhet elébe.

Nelson Mandela és utódai tehát egy olyan országot, amely valaha Európa meghosszabbodása volt az afrikai földrész túlsó végén, hamisítatlan harmadik világbeli állammá változtattak, amely valósággal fuldoklik a korrupció, a nyomor és az erőszak tengerében. Ezt a realitást ugyan részben még eltakarja egy rendkívül hatékony, de egyre zsugorodó szektor teljesítménye, amelyet persze fehérek irányítanak, akik csak az alkalomra várnak, hogy tehetségüket és szaktudásukat Kanadában vagy Ausztráliában kamatoztassák, „angolos” távozásukkal fejezve ki véleményüket az ország jelenéről és jövőjéről egyaránt.

Természetes következményeként annak, amikor ideológiai megfontolásokból felülírják a tapasztalati tényeket. A Nyugat negédeskedő képmutatásának kielégítésére szánt „szivárványnemzet” fogalmával hiába igyekeztek elhomályosítani azt a tényt, hogy a dél-afrikaiak nem alkotnak egységes nemzetet. Valójában csak egy alkalmi jellegű mozaikról van szó, olyan népekből mesterségesen összetákolva, amelyek kulturális referenciái összeegyeztethetetlenek egymással, miközben az érdekeik ellentétesek, az érzelmeik pedig ellenségesek egymással szemben. Bizonyos szempontból viszont Dél-Afrika kétségtelenül egy tipikus állatorvosi ló: a harmadik világbeli fordított gyarmatosítást elszenvedő Európa elrettentő előképe. Multikulturális álomból szivárványos rémálom.

MD 2012. IX. 5.