Nagybátáymnak,
dr. váradi és micskei Baranyi Sándornak, akit a fegyveres felkelésben
játszott vezető szerepért a kommunisták halálra ítéltek.
Jól
ismerve a megnyilvánuló világ egyre nagyobb részét kézben tartó erők
milyenségét, és a dolgok ebből következő benső "logikáját",
meggyőződésem, hogy az általános társadalmi és politikai helyzet akár
csak minimálisan pozitív értelmű megváltoztatásához ma Magyarországon
(és mellesleg a hősiesen kitartó iszlámot leszámítva az egész világon),
ahogy mondani szokás, igazmondó és feltáró erejű cikkek puszta megírása
és közreadása messzemenőkig elégtelen.
1956 kapcsán e meggyőződésem ellenére mégis elengedhetetlennek látom
néhány dolog megvilágítását, ami némelyek számára talán triviális, mások
számára viszont magyarázatul szolgálhat a téma kapcsán bizonyos
“rejtélyekre”. Az egyébként tarthatatlan jelenlegi közállapotokon
változtatás reménytelenségét egyrészt maga az úgynevezett “közvéleményt”
képviselők passzív tehetetlensége adja. Másrészt – a másik oldalon – a
közvéleményt alakítók aktivitásának milyensége: a fáradhatatlan és
metafizikailag démonian sötét célra irányítás egy jóformán totális
médiaterror ezerarcú formájában. Ez a cél egy antitradicionális
irányítás alatt álló Pán-Geonia (teljes Föld) megvalósítása, ami vallási
nyelven szólva nem más, mint az antikrisztus uralma.1
A világ egyre inkább ebbe az irányba van beállítva. Mindez
természetesen nem “hit” kérdése, mint ahogy teljesen független attól is,
hogy szokványos módokon bizonyítható-e vagy sem. A dolog ugyanis
hatásaiban félreérthetetlenül megmutatkozik. Aki ezt a szó legszorosabb
értelmében vett “sátáni” (= 'ellenséges') célt nem képes látni, sem az
úgynevezett legújabb kor világtörténelméből, sem az aktuális
világpolitikából egy szó nem sok, annyit nem ért. Ma Magyarországon
tulajdonképpen mindenki (majdnem) mindenről beszélhet. Ennek az a
következménye, hogy – legyünk engedékenyek! – száz elhangzó
információból, száz cikkből és könyvből metafizikailag minimum
kilencvenkilenc inkább többé, mint kevésbé: hamis. Így már pusztán a
mennyiségi túlsúlynál fogva, a principiális tájékozódási pontokat
óhatatlanul nélkülöző döntő többség amorf nézeteit ez az eltévelyítő
hamisság határozza meg. Ez összhangban áll azon erők és ágenseik
szándékaival, amelyek az imént jelzett célnak megfelelően a világ
elsötétítésén munkálkodnak és a korszak lefuttatásáért felelősek.
Bár
a tömeg vagy ha úgy tetszik a “nép” önálló mozgása éppen mivoltából
kifolyólag metafizikailag tökéletesen lehetetlen, első rátekintésben
mégis valami ilyesmi látszott megvalósulni 1956 őszén Magyarországon.
Látszólag. Ha ugyanis jobban megvizsgáljuk a dolgokat, ez a metafizikai
igazság most is igazolódik. Vannak bizonyos – természetesen gondosan
eltüntetni próbált – árulkodó jelek arra nézve, hogy az események nagy
vonalai tervezettek voltak, és ennek megfelelően azok elindításánál a
rémuralmat megvalósító hatalom kézben tartóinak ügynökei munkálkodtak. A
szovjeteknek ürügy kellett Magyarország megszállásának folytatásához, a
katonai jelenlét fokozásához. Egyrészt általános külpolitikai okok
miatt (hogy a Nyugat közelről érezhesse a fenyegetést), másrészt mert a
helyzet Magyarországon egyre inkább tarthatatlanná kezdett válni. Erre
pedig jó indok egy fegyveres felkelés. Ezt természetesen messzemenőkig
nem szabadságfelkelésként és szabadságharcként értelmezik, hanem
“alvilági és lumpen elemek”, a “csőcselék” és “köztörvényes bűnözők
zavargásaként” stb, amit a szovjet tankoknak – igazságosztó és
rendfenntartó szerepet játszva – meg kell fékezni és meg kell szüntetni a
“béke és rend helyreállítása” végett. A “dicső vörös hadsereg” azóta
máshonnan is ismert lózungja. Ezt sulykolták 35 évig, mert a hatalom
bármennyire sötét és hazug legyen is, még mindig moralizál: nem tud
lemondani arról, hogy a “jó” szerepében tetszelegve imádtassa magát.
Mellékesen a résztvevők “megbüntetése” címén a rendszer komoly
ellenségeitől szabadulhattak meg. Ugyanakkor az események elindulása
pillanatától fogva a Nyugat és az Egyesült Államok különböző médiákon
keresztül egészen a katonai segítség kilátásba helyezéséig elmenően
bátorította a magyar szabadságharcosokat. Ez kétségtelenül komoly
szerepet játszott az események viszonylagos kiszélesedésében és
elmélyülésében. Pontosan ez is volt a sugalmazott feladata. Éppen ezért
csinálták, miközben eszük ágában sem volt bármit is tenni a magyar
ügyért. És ez – sok más történelmi adalék mellett – nem kisebb
jelentőségű dologra emlékeztet bennünket, mint hogy a Szovjetunió és a
nyugati liberáldemokráciák nem csak egy tőről, az átfogó ételemben vett
antitradicionalitásból fakadtak, de legvégső soron és minden látszat
ellenére közös manipulatív irányítás alatt álltak.* Erre mondta Evola
hasonlatszerűen, hogy ez a kettő ugyanannak a harapófogónak a két szára.
Ha pedig efelől annak idején valakinek kétségei lettek volna, csak a
Szovjetunió megszűnésének mikéntjét kellett később elfogulatlanul
megvizsgálnia: milyen könnyedén szűnt meg a világtörténelem eddig
valószínűleg leghatalmasabb és legszörnyűbb rémuralmi gépezete (holott
ez akár nukleáris háborúhoz is vezethetett volna), és milyen
zökkenőmentesen simult össze a hidegháború két kibékíthetetlennek tűnő
ellenfele: egy láthatatlan harmadik kéz irányítása alatt.
Amiről
ilyenformán a naivitás megkockáztatása nélkül beszélhetünk, noha ez sem
kevés, az, hogy a közvetlen irányítás egy időre – néhány napra, talán
egy-két hétre – kicsúszott az ügynökök kezei közül, világtörténelmi
viszonylatban páratlan pozitívumot produkálva. Ám még ez sem mond ellent
alaptételünknek, miszerint a társadalmi megnyilvánulás arisztotelészi
értelemben vett szubsztanciális vetülete, a puszta “lehetőséget”
képviselő tömeg vagy “nép” önálló mozgásra képtelen. Számolnunk kell
ugyanis egyrészt a világháború előtti összehasonlíthatatlanul pozitívabb
viszonyok még eleven emlékének jelentős hatásával, és az akkori vezető
szerepet betöltő személyek rejtett szervezői tevékenységével mint
esszenciális akcióval, másrészt – egy reakció értelmében – a
judeo-bolsevista rémuralomra és gyilkos terrorra válaszként születő és
ekkor aktualizálódó afféle “spontán” ellenhatással.
Magyar szabadságharcosok 1956 / Hungarian freedom fighters 1956
Bizonyos
kísérletek azt bizonyítják, hogy egy modern ország nemzeti
össztermékének minden további nélkül el lehet vonni az egyharmadát,
anélkül, hogy a lakosok azt különösebben megéreznék vagy azon
különösebben felháborodnának. Legfeljebb nem mennek olyan jól a dolgok,
mint ahogy mehetnének, egyébként pedig már régóta fogalma sincs arról
senkinek, milyen lenne az élet minden elvonás nélkül. Az egyharmadot
tehát úgyszólván “helyből” elvonják. Viszont amikor az elvonás (mint
“megszorítás”) a megtermelt javak kétharmadát eléri, a nép nyomorba jut
és igen nagy valószínűséggel ilyen vagy olyan formában fellázad. Ezért a
modern machiavellizmus szabályai szerint a kizsákmányolás mértékét a
megtermelt jövedelem egy és két harmada között kell tartani (aszerint,
hogy az illető ország általános állapota mennyire mutat analógiát egy
birka nevű állat bizonyos tulajdonságával), és – szomorú, bár de – ennek
megfelelően van “jó”- vagy “rossz”-lét egy mai országban.
Az,
hogy az ötvenes évek első felében milyen szintű nyomor valósult meg nem
csak gazdasági szinten Magyarországon, elmondhatatlan. Ez már önmagában
kedvező alap volt ahhoz, hogy bizonyos, fentebb említett “spontán”
ellenforradalmi2 mozgások generálódjanak. És ezek a mozgások, találkozva
a 1945 előtti Magyarország még nem likvidált és még el nem űzött valódi
elitjének aktivitásával, messze túlmentek és főleg túlmutattak azon,
amit az azóta is hatalmon lévő erők ágensei nagyon is tudatosan
mindössze “a kommunizmus megreformálásaként” próbálnak a mai napig
tálalni.
Mint
fentebb jeleztük, a titkos háttérirányítás alatt álló szovjetek terve
mindenekelőtt a megszállás folytatásául, sőt katonai fokozásául szolgáló
ürügy létrehozása volt. Kétségtelenül valamilyen “arculatváltásban” is
gondolkoztak, olyasmiben, ami aztán mintegy mellékesen meg is valósult: a
Rákosi (Roth)-féle zsidó-kommunista rémuralomnak a zsidó elemet – a
dominancia megőrzése mellett – második vonalba hátratoló Kádár-féle
terrorra való átállás. Ez teljesen független volt Kádár – vagy ahogy
saját elvtársai nevezték “Szar Jancsi” – személyétől,3 aki egy
messzemenőkig esetleges figura volt a szerep eljátszása tekintetében, és
jóformán bármelyik kellően ostoba és szolgalelkű, de nem zsidó
kommunista játszhatta volna ugyanezt a szerepet. Az ugyanis távlatibb
célok miatt fontos lett, hogy a judeokratikus megszállás ne váljon
túlságosan nyilvánvalóvá és ne szüljön adekvát ellenhatásokat: a
“körmös” bauerek, a “tökös” pethők, a pre-postabankos princz gyulák, a
kárpáti-krauszok és a rákosi (roth) mátyások, a péter (auspitz) gáborok,
a révai (léderer) józsefek, a farkas (wolf izrael) mihályok, az apró
(klein) antalok népe ellen. A “kommunizmus megreformálása” – halljuk
lépten-nyomon 1956 kapcsán, ami maguknak az 56-os harcosoknak a
szemszögéből nem egyéb, mint az ellenség részéről történő saját célokra
való kisajátítás, és ilyenformán alávaló hazugság. Ráadásul a saját
szemszögükből is hazugság, mert a fő cél az ellenséges – formailag –
vörös megszállás fokozott fenntartása volt, és csak másodlagosan a fenti
értelemben végrehajtott “megreformálás”. Értsd a judeokratikus jelleg
álcázása. Ezt hívták némelyek “emberarcú kommunizmusnak”. Ennek a
“reformista” koncepciónak lettek mára “hősei” az olyan semmirekellő
gazemberek, mint Nagy Imre, az orosz cári család egyik valószínűsíthető
gyilkosa, az NKVD “Vologya” nevű besúgója, a Dobi kormányban élelmezési
miniszter, majd begyűjtési miniszter (“padlásseprés”), a Rákosi
(Roth)-kormány miniszterelnök helyettese, 1953-ban Dzsugasvili (Sztálin)
halála után pedig miniszterelnök (!). Nagy 1956 őszén minden esetleges
és ködös látszat ellenére a szovjet érdekeknek megfelelően, Mikojan és
Szuszlov utasításai szerint ténykedett és folyamatosan jelentett a két
szovjet pártfőnöknek, Szerovnak, és tájékoztatta az ÁVH alakulatait és a
Katonai Bizottságot. A “kommunizmus megreformálásának” hamis címkéje
jegyében kerültek piedesztálra az olyan alakok, mint Maléter vagy
Losonci, Gimes és Szilágyi, azok, akik 1989. június 16-án a Hősök terén
lettek újratemetve. A taktika nyilvánvaló: ha 1956 nem volt egyéb, mint
kísérlet a kommunizmus megreformálására, akkor az MSZMP újfent
“megreformált” utódpártja az MSZP4 1956 – játsszunk el a képtelen
gondolattal – méltó örököse és legitim ünneplője, egyszersmind a hatalom
jogfolytonos képviselője. Mindez azonban nemzeti oldalról nézve
ellenséges érdekből történő történelemhamisítás és alávaló hazugság.
A
szuggesztió azonban itt nem ér véget. Bizonyos “jobboldali” körök a
“reformkommunisták” helyett általában az úgynevezett “Pesti Srácokban”
szeretik látni az 1956-os magyar Szabadságharc és Szabadságfelkelés
igazi képviselőit. Anélkül, hogy a budapesti vagy általában a magyar
ifjúság szerepét a legcsekélyebb mértékben is csökkenteni vagy
relativizálni akarnánk, ezzel a tévedéssel és félrevezetéssel is le kell
számolnunk. A “Pesti Srácok” azért maradhattak meg mintegy a hátterében
vagy második vonalában a ma “hivatalos” történelmi interpretációnak,
mert magán a lázadáson túlmenően tényismereteik és politikai
elképzeléseik megfelelően amorfak voltak, és így semmi valóban veszélyes
dologról nem húzhatták le a leplet. E sorok írója ezzel szemben konkrét
családi vonatkozásokból is tudja, hogy 1956 leginkább ellenforradalmi
és jobboldali vonatkozásait más erők generálták: azok, akik teljes
világossággal az 1945 előtti állapotok restaurálása végett szálltak
síkra, az egyedül legitim Magyar Apostoli Királyság, az “úri
Magyarország” és az egyházi jogok helyreállításáért, de ezen belül is és
mindenekelőtt a magyarországi judeokrácia felszámolásáért.
Legelsősorban e vonásuk miatt lettek képviselői az élők sorából
kegyetlenül likvidálva és 1956 mai interpretációiból jóformán
nyomtalanul eltüntetve. Ezek a valóban jobboldali erők – legalábbis elvi
síkon – 1956-ban is mind kül-, mind belpolitikailag független
Magyarországban gondolkoztak. Mindenféle meg nem reformált és
“megreformált” kommunizmusra, mindenféle szocializmusra, miként a
“liberális” demokráciák ez előbbiekkel basztardizált vagy önálló
változataira kizárólag mint degenerált szemléletek politikai
megfelelőire, s ilyenformán mint teljes mértékben kiiktatandó és
felszámolandó erőkre tekintettek. És az események 1956 őszén az
ellenséges beavatkozásig valóban jóformán napról-napra egyre inkább ebbe
a világtörténelmi viszonylatban példátlanul pozitív jobboldali irányba
haladtak. Valamint egyre jobban kezdett nyilvánvalóvá válni, kik
gyilkolták, akasztatták, kínozták vagy éppen verették félholtra az akkor
elmúlt évtizedben (miként 1919-ben a 133 napos judeo-bolsevista
rémuralom idején) a hazájukat és nemzetüket szerető és védő becsületes
emberek százait és ezreit, és a jogos bosszú mint népharag már-már
kiteljesedni látszott. Ezért kellett a judeokráciának és a hazaáruló
kommunistáknak sürgősen “behívniuk” az oroszokat, és emiatt nem merült
fel igazán egy pillanatra sem a nyugati demokráciák, netalán az USA
konkrét katonai támogatása és beavatkozása hazánk és nemzetünk oldalán,
amire pedig oly sokan és oly naivan vártak. Ne legyenek illúzióink. A
kommunizmus mellett a Nyugatot is egyaránt kézben tartó “világhódítók”5
terveibe semmi ilyesmi nem fért és nem fér bele a mai napig, így 1956
ellenforradalmi radikalitásánál semmi sem volt nagyszerűbb és
heroikusabb, ugyanakkor naivabb és tragikusabb.
Az
igazság “hivatalosan” a mai napig nem derült ki, az akkori igazi
bűnösök, valamint a gyilkosok és a kínzók, a mozgatók és bitang
pribékjeik, az ügynöktartók és ügynökeik nem lettek megbüntetve, sőt
remek “állami” tisztségekből vagy nyugdíjakból élnek, utódaik pedig
töretlenül tovább bitorolják az ország vezető pozícióit. Hazudnak
“reggel, éjjel meg este”, és akinek ez nem tetszik, azt a médiarendőrség
ugyanazzal az ötven évvel ezelőtti retorikával “csőcseléknek”,
“huligánnak”, “köztörvényes bűnözőnek” stb. bélyegzi, az ÁVH-t idéző
hisztérikusan brutális rendőrséggel széjjelvereti (ez utóbbi
összetételben és összefüggésben a “rend” szó természetesen viccnek is
rossz), és a koncepciós perek módszereit felelevenítve, jogsértő módon
elítéli. A maszkírozott, de hatásaiban lépten-nyomon megmutatkozó és
adott esetben azonnal nyílt, terrorisztikus diktatúrába átmenő
megszállás tart, a hatalom ugyanazokban a kezekben van, és így talán
Magyarország az egyetlen ország a világon, ahol a többség kisebbségben
van. A megosztottság kétségtelenül ördögi (diabolikus) dolog, viszont a
hamis és hazug egység még inkább az. Magyarország eszmeileg 1956 kapcsán
is legalább kétfelé szakadt. Az egyik oldalon azok, akiknek
több-kevesebb tudomásuk van a történtekről és a dolgok általános
menetéről, és jóhiszeműen elítélik a bűnösöket. Ezek azok, akiket a mai
álellenzék és áljobboldal (valójában ugyannak az egy pártnak a másik
fele) begyűjt, ámít és nyugtat folyamatosan, árulóként játszva a
közhelyre, miszerint “a puliszka nem robban”. A másikon azok, akik
szintén és nagyon is jól tudják, mi folyt itt le az elmúlt században, de
részesei és sunyi haszonélvezői annak, hozzászámítva a tetszés szerint
manipulálható, földsötét plebsüket, amelyre különféle nevetséges
“demokratikus választásokon” biztosan számíthatnak, abból kifolyólag,
hogy a rosszhiszeműség és az ostobaság minduntalan kéz a kézben járnak.
Lassan
az egész Föld felé kiteljesedő monstruózus és démoni hatalom ellen a
nagy- és középtársadalom szintjén már jóformán semmit nem tehetünk.
Ehhez ugyanis mindenekelőtt egyik legfőbb szövetségesét és
asszisztenciáját kellene felszámolni: a semmiből semmit nem látó és nem
értő pándémikusan terjedő ostobaságot és tompaságot. Ezért a célért
viszont mindenki megteheti már most az első lépést: önmagában.
Jegyzetek
1
Az antikrisztus uralma metafizikailag az antitradicionalitás uralmának
betetőződése, ami törvényszerűen egybeesik a jelenlegi emberi ciklus és
világkorszak végével. [Vö. Baranyi Tibor Imre: Fejlődő létrontás és örök
hagyomány. Debrecen, Kvintesszencia Kiadó, 2005. IV és VI. fejezet. ( A
szerk.)]
*[Bővebben lásd uo. XVII. fejezet. ( A szerk.)]
2
E helyütt az ellenforradalmi jelző pozitív értelmű és kifejezi a minden
esetben negatív forradalmi erőkkel való szembenállást.
3
A deklaráltan kádárista Thürmer kvázi ügynöki feladata nyilvánvaló:
elhitetni, hogy az ő pártja az MSZMP folytatója vagy “utódja” és nem az
MSZP. Ezért a szánalmasan stupid retorika: “az igazi kommunisták mi
vagyunk” (Thürmer). Néhány felvilágosítatlan (és fizetetlen) balek
azonban Thürmer pártjából az MSZP felé húzna, semmit nem értve a
színjátékból.
4
Az MSZMP és MSZP közötti töretlen kontinuitást a szimbólumok felettébb
beszédes világa is ékesen bizonyítja: az előbbi jelét, az ötágú vörös
csillagot néhány egyszerű mozdulattal szétvágva és az elemeket
átcsoportosítva vörös szegfű, az MSZP jele keletkezik. Ez és számtalan
nyilvánvaló tény ellenére embereket lehet arról minden további nélkül
meggyőzni, hogy “ez a párt nem az a párt”. Az MSZMP és az MSZP töretlen
kontinuitásának bebizonyítása után pedig – már ha erkölcsi alapon
bármire lehet még hivatkozni – elég lenne ennek az egy és ugyanazon
pártnak a súlyos történelmi bűneit világossá tenni a naiv
“választópolgárok” számára, hogy győzzön az állítólagos “ellenzék”,
amely azonban ezt rendre elmulasztja megtenni. Mégpedig ezért mulasztja
el, mert végső soron ugyanazon erők irányítása alatt áll, és ezért
nagyon is megfelel neki a jelenlegi és minden ezzel egy irányba mutató
helyzet.
5 Vö. Marschalkó Lajos: Világhódítók (Az igazi háborús bűnösök).
tradicio.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése