Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar
szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt: a város leégett, több mint
800 ember halt meg, amikor román "népfelkelők" lerohanták a várost.
A mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában
békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító
polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta
Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848.
május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is
megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet
követeltek, és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle
erdélyi román kormánynak tekintettek. Az erdélyi románok szövetkeztek az
ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen.
Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a
magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen
mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek
zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség
kötelékében harcoltak.
Így
érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5
km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan
Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város
felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte
meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent
Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és
felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az
ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes
sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára
az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat
kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22
km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak.
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem
szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az
utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált
üldözői elől menekülni.
A
fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit
doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott,
kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A
lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket,
a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az
úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt,
belovagoltak a templom épületébe. A fosztogató söpredék elpusztította a
Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét
annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi
református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű
ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita
templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték
végbe a mócok, mint a református egyház épületében. Az a szörnyűség
pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a
legképtelenebb horror-regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is
bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e
borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza
kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen
öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az
oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen
leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel
idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba. Azonban a
felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még
Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a
„biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek.
Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára
menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események
1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január
9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás
és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be. A magyarirtásnak mintegy
800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak
halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak,
kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták,
illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg
a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a
magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben
az etnikai arányok a románok javára.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai
mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848.
október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak,
így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás.
A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a
gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a
végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás,
megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra
kínzása.
A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik „dicső tetteiket”.
Román
részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk elkövetett
szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság
tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett
színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak.
Az első mészárlásra 1848. október 19-én került
sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak
gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet
keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig
kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert –
férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Zalatna
és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot
Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
A
székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett
sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból
további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
Következzen egy lista az 1848-49-ben a román felkelők által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma
1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140
1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család
1848. október Asszonynépe (Asinip) ?
1848. október Boklya (Bochia) 30
1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73
1848. október Bugyfalva (Budesti) ?
1848. október Csáklya (Cetea) ?
1848. október Forrószeg (Forosig) ?
1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind
1848. október Zám (Zam) ?
1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400
1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött
1848. október Sárd (Sard) környéke 300
1848. október Algyógy (Geoagiu) 85
1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar
1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200
1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800
1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?)
1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90
1848 december 9. Köpec 51
1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung),
Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Al- sócsernáton (Cernat)?, Tatrang
(Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ?
Gerendkeresztúr (Grindeni) 200
1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu
1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60
1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ?
1848. október Naszód (Nasaud) ?
1848. október Borbánd (Baraban?) ?
1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család
1848. október Radnót (Lernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága
1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000
1849. május Bucsesd (Buces) 200
(Nagyenyed történelme - miabonyunk.hu - Erdély Ma nyomán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése