"Kezdetben
csak kéthetente kapcsoljuk le az áramot otthon, aztán hetente, végül
naponta, amíg sötétbe nem borul egész Spanyolország – annak jeléül, hogy
elegünk van a csaló vállalkozókból és a korrupt politikusokból" -
olvassuk az ötmillió rendszeres olvasóval büszkélkedő madridi internetes
újságban, a Públicóban a nemzetközi ATTAC mozgalom egyik spanyolországi
vezéregyéniségétől, Juan Torres López sevillai közgazdászprofesszortól.
Az
Európai Unióban csak Cipruson és Írországban drágább az áram, mint
Spanyolországban. A spanyolok 27 százalékkal többet fizetnek egy
kilowattóráért, mint az átlagos európai polgár. Az elmúlt hat év alatt a
tarifa több mint 70 százalékkal nőtt (miközben az áram a nemzetközi
piacon olcsóbb lett), és az új év 11 százalékos emeléssel indul. A
válság sújtotta Spanyolország lakói egyre nehezebben fizetik a számlát:
szolgáltatók már csaknem másfél millió háztartásban szüntették meg az
áramellátást. A kisvállalkozók a nagy cégeknél drágábban kapják az
áramot, emiatt súlyos versenyhátrányban vannak, és Torres szerint ez is a
nagy munkanélküliség okai között szerepel.
Torres
nem tétovázik, hogy a teljes rendszert tegye felelőssé mindezért, és a
politikusokon kívül a bírákról is azt állítja, hogy gyakran kifejezetten
az energiacégek javára hoznak abszurd ítéleteket. Mindenesetre úgy
látja, hogy a kiugróan magas ár nem technikai okokkal magyarázható,
hanem azzal, hogy a hálózat néhány, egymással szorosan egyeztetett
árpolitikát folytató nagy cég kezében van, az egymást követő jobb- és
baloldali kormányok pedig „meghunyászkodnak a nagy európai vállalatok,
elsősorban a németek előtt”.
Az
ár annak ellenére is kiemelkedően magas, hogy a kormány maximálta a
háztartási energia árát. Ráadásul az állam kötelezte magát, hogy az
árszabályozás miatt kieső haszonért más csatornákon át kárpótolja a
cégeket (nyilván adókedvezményekről vagy csökkentett koncessziós
díjakról lehet szó). Pedig a radikális baloldali professzor állítja,
hogy a cégek hatalmas hasznot termelnek a tulajdonosaiknak, és úgy
tudja, hogy a spanyolországi energiaszektor menedzsereinek fizetése a
legmagasabbak közé tartozik a világon. A magyarázat abban rejlik, hogy a
cégek, mint Torres írja, „csalnak”. Olyan költségeket számolnak fel,
amelyeket az államnak nem volna szabad elfogadnia. Például
túlfejlesztették az energiatermelő kapacitást, s emiatt a fogyasztónak
fölösleges költségeket okoznak. Ez még nem nevezhető éppen csalásnak, az
az elég olcsó trükk annál inkább, hogy az áramdíjban a háztartási
árammérők teljes cseréjét fizettetik meg, holott csak részben cserélik
le a készülékeket. Azzal is meggyanúsítja őket Torres, hogy távolból
vezérelhető árammérőket telepítenek, s a fogyasztó nem lehet bizonyos
benne, hogy a készüléke a valódi fogyasztást mutatja. Felpanaszolja azt
is, hogy az egységnyi áram díja úgynevezett aukciókon alakul ki,
amelyeken azonban nem áramot adnak-vesznek, hanem
villanyáram-mennyiséget tartalmazó értékpapírt, amelynek vásárlói
természetesen abban érdekeltek, hogy az ár később emelkedjék. Torres
tudni véli, hogy a költségeket a legújabb erőművek költségei alapján
számítják, amelyek között még nagy súllyal szerepel az amortizáció, sőt
azt állítja, hogy a legdrágábban üzemelő erőműből kikerülő áram
költségeivel számolnak, továbbá túlszámlázzák a beruházások értékét.
Ennek közvetett bizonyítékául említi, hogy amikor az antikapitalista
Plurális Baloldal az árak, a költségek és a profitok ellenőrzésének
feladatával energiahivatal felállítását javasolta, a jobb- és baloldali
nagy pártok egyöntetűen leszavazták az indítványt.
Alighogy
ezt a meggyőzőnek hangzó érvet leírja, Torres máris egészen merész
állításra ragadtatja magát, azzal vádolja ugyanis Mariano Rajoy
miniszterelnököt, hogy „a német kormány parancsait” követve „üldözni
kezdte” az alternatív és megújuló energiatermelést, és
„hozzálátott a lebontásához”. A németek ezt állítólag azért „rendelték
el”, mert a Szaharában nagy napenergiatermelő-rendszert terveznek, és
szükségük van a spanyol piacra. Ezt a vádat újabb hatásos állítás követi
azonban: a politikusok és az energiacégek kapcsolatait jellemzi, hogy
az előbbiek visszavonulásuk után gyakran jól fizető álláshoz jutnak az
energiaiparban. Köztük két volt népszerű miniszterelnök, a szocialista
Felipe Gonzáles és a kereszténydemokrata José Maria Aznar.
Torres
az energiaszektor államosítását javasolja, de mivel attól tart, hogy a
korrupt politika az állami cégekből is törvénytelen hasznot húzna,
társadalmi ellenőrzés alá rendelné az energiaipart. Ennek kivívására
látná célravezetőnek, ha egyre több spanyol háztartás részvételével
egyre gyakoribb időközönként áramszünetet tartanának a városokban és a
falvakban.
(metazin)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése