Sz. Kovács Péter: Oktatás és média

Számos ponton találhatunk ma mindannyian mély gyalázatot, sekélyességet tapasztalhatunk olyan helyeken, ahol nem kéne, és a felszínesség minden felett átnyargal. A mai kor társadalma a nagy Semmire rendezkedett be (egyébként Czakó Gábor kedvenc kifejezése nagybetűvel a Semmi), átvette a pénz a szerepet az emberi értékek felett, minden csupa külsőséggé vált. A pénzimádat, mint afféle bálványimádat mindenkit elborít, és ma már a fiatalokat is erre nevelik, gondoljunk csak arra, amikor a szülők azt mondják, tanulj, fiam, hogy ne kelljen dolgoznod, legyen egy jó állásod, aztán hátradőlve csak a pénzt költheted.

Megértem ezeket a szülőket. Főleg azokat, akik a nagy Semmiért ledolgozták a fél, ha nem az egész életüket, a gyermeküknek már nem szánnának ilyen életet, de még az ellenségeiknek sem! Mindenkit tanulásra buzdítanak, ami szép dolog, valóban érdemes tanulni, mindig mindenfélét.

A baj az oktatásban van. Manapság már az óvodában kezdődnek a problémák, dilettáns óvónők uralkodnak kérlelhetetlenül a gyerekek felett, próbálják őket a társadalom szabályai közé szorítani, ha kell, brutális eszközökkel. Már ott elnyirbálják a szabadsághoz fűződő ezernyi szálat, szegény gyermek meg csak pislog a világra értetlenül. Ez folytatódik az iskolában, amikor hat-hétévesen hirtelen ott találja magát a fiúcska, a kislány, hogy meghatározott időben egyetlen pontra kell figyelnie, itt már nincsen játék, éneklés, rajzolgatás, építőkockákkal való játszadozás, a tanteremben meg kell tanulni írni-olvasni, számolni. Erre azt mondhatná bárki, hogy ez így van rendjén, mindenki így nőtt fel. Én erre azt mondanám, hogy ez így nincs rendjén, és csak rendkívül kevesen nőttek fel! A gyermeki ént hetven-nyolcvanévesen sem szabad levetni, ezt a szép lelkületet meg kell őrizni egész életünkben, hogy jó apák, nagyapák legyünk valamikor, továbbá azért is érdemes megőrizni ezt az ártatlan, játékos ént, mert így valóban felnőhetünk, teljessé tehetjük életünket! Hat-hét éves emberkéket még nagyon nem kéne medrekbe szorítani, folyásirányt adni nekik… Hagyni kell őket kifejlődni, játszani, cseperedni, és közben szeretni kell őket – tiszta sor.

Az iskolarendszerben kitalálták néhány évvel ezelőtt, hogy nem lehet buktatni, mintegy korrigálva a mérhetetlen dőreséget, ezáltal a diákok úgy léphetnek a felsőbb tagozatokba, hogy sem írni, sem olvasni nem tudnak. Érdekes az is, hogy évről évre több diszlexiás gyermek kerül az iskolákba, sokan eltévesztik a betűket, duplán írnak le betűket, és így tovább… A dekadencia néhány év alatt olyan méreteket öltött, hogy az ember értetlenül áll az események előtt, csupán azt lehet érezni, hogy baj van, és az egész történet bűzlik. Szülői engedéllyel meg lehet ismételtetni az osztályokat, de, kérem, egy ezernyi bajjal sújtott család nem tudja megengedni magának, hogy a gyermek kétszer-háromszor járjon egy osztályt, a tendencia az, hogy gyorsan járja ki az iskolát, aztán dolgozzon, vagy menjen egyetemre, főiskolára, de minél hamarabb, ha ez lehetséges, érjen a végére.

A probléma meglehetősen sokrétű: egyrészt ott vannak a szülők, apukák és anyukák, akik güriznek reggeltől estig, pénzt kell keresniük, különben nincs otthon, nincs élelem, ruházkodás, tulajdonképpen nincs semmi. Valaki, ha teheti, két állást is vállal, hogy egyről a kettőre jusson, közben ott a gyerkőc, akivel meg kellene csinálni a leckét, olvasásra kéne bírni, de erre sok helyen már nem jut idő. A szülők maguk is meg vannak gyötörve, tele vannak feszültséggel, agresszióval, csalódások szabdalják az életet; a munkahelyen a főnök éppen letolta valamiért, csökkentették a fizetését, vagy éppen állást akarna váltani, de nincs rá mód; a gondok halmozódnak… Megállapíthatjuk, hogy rengeteg családban ez egy abszolút probléma: nem foglalkozik senki a gyermekkel, gyermekekkel.

A probléma másik nagy része, hogy ma csupa dilettáns, alkalmatlan, emberileg nem megfelelő egyének kerülnek a tanári pályára. (Elnézést kérnék mindenkitől, de ez valóban így van!) Sok fiatal a megúszásra játszik, amikor elmegy a felsőoktatásba tanulni, kibök magának egy szakot, amire némi affinitást érez, aztán majd minden megy a maga útján. A felelősséget a mai kor embere véletlenül sem ismeri… Így vetődnek férfiak és nők (mert akkor már „felnőttek”) a tanári pályára, talán némi vonzalomból, különböző ideákat kergetve, mindenesetre jelentkeznek, és végzik az éveket sorra. Egy tanárnak rengeteg mindent kellene megtanulnia, számos olyan tulajdonságra lenne szüksége, amiket mélyen, lélekben kell keresni. Türelem, megértés, fegyelem, figyelem, gondolkodás, érzelmek… Néhányat kiragadtam, de persze ez nem minden.

Valamikor, régi regényekből, irodalmi alkotásokból tudhatjuk, éltek még bölcs tanítók, akik valóban nevelték a fiatalságot, és a gyerekek tudták, hogy érdemes hallgatni a tanárnő szavára, vagy a tanár úr intelmeire. Ilyen tanáremberek ma alig vannak, ezt bizton állíthatom! Persze hogy a gyerek megrúgja a tanárt, és meg lehet érteni, hogy miért köpik le, szólnak vissza minősíthetetlen stílusban! (Félreértés ne essék, egyáltalán nem helyeslem ezt!) Meg lehet érteni, hiszen a tanároknak nincs semmiféle kiállásuk, nem tudnak fegyelmet tartani, az órák olyan unalmasak, hogy a gyerekek alszanak vagy rosszalkodnak. Számos módon lehetne ezt orvosolni:

1. A tanárok mélyből felhozva, szívből tartják meg az órákat. A fiatal csemeték ezt azonnal észrevennék, megéreznék a mélyről jövő bölcsességet, hogy a tanárnő vagy tanár úr szeretettel fordul feléjük. Ha pedig egy gyermeket le tud kötni a tananyag, eszébe nem jutna fegyelmezetlenül viselkedni!

2. A tanárember, ha szívből tanít, mindjárt szert tenne egyfajta tartásra, lenne tekintélye, ha megértené, meghallgatná a diákjait, akkor könnyedén megtörténhet a csoda, és a nebuló megbízna a tanárában, tehát nem lennének taktikus húzások egyik fél részéről sem.

3. Szülői és tanári együttműködés, az önzés, felsőbbrendűségi érzések teljes kihagyásával.

Számos példát lehetne felhozni, hogy a szülők fújják a magukét, a tanárnő szintén mondja a saját nyűgjét, és nemes egyszerűséggel elbeszélnek egymás mellett. Vesztesként a gyermek fog kikerülni!

Ma valahogy nem szeretik a tanárok a pályájukat. Csupán a statisztikák számítanak, egy osztálynak minél magasabb legyen az átlaga, az már nem is számít, ha ne adj’ Isten, akad az osztályban néhány gyengébb képességű diák, áthidaljuk a problémát a közöny segítségével. A tanárok ma az órájukat lesik, mennyi idő van még a szabadulásig, mert ők is nyűgnek élik meg a munkájuk, sőt munkaként fogják fel, holott ennek hivatásnak kéne lennie! A gyermekekből embereket nevel elvileg az iskola, tudományokat, művészeteket cseppent a fejekbe, felkészít az életre, hogy majd felnőttként az a gyermek a társadalom hasznos tagja legyen… (Micsoda orbitális felfogás!)

„Az iskola a gyermek második otthona!” Hányszor hallottam általános iskolában ezt a mondatot… Nem tudom megszámolni, nem is akarom. Az ilyen burkolt mondatokkal, bölcsességeknek látszó idézetekkel semmi mást nem kívánnak elérni a tanárok, csak azt, hogy meg legyenek becsülve, megkapják a szerintük megfelelő tiszteletet! Kérdem én, egy olyan tanár, aki nem szereti a munkáját, azt várja, mikor indulhat végre haza, milyen tiszteletet érdemel? Vagy hogyan lehetne felnézni egy olyan tanárra, akinek egyetlen nevelőeszköze a keze, amelyekkel pofonokat osztogat?

Mindent bekebelezett a rohanás nevű fenevad… Ma nincs idő mindent megtanulni, rövidítik a tankönyveket, átrágnak néhány nap alatt mindent, ha a gyerek nem képes felfogni az anyagot, akkor el kell vinni korrepetálni! Körülbelül így néz ki ma a helyzet. A tanárok nem tanítanak, sokkal inkább leadják az anyagot, aztán részükről mosva vannak a kezek… Szó szerint darálják a tananyagot, azt a sok tudományt, amit a minisztériumban előírnak, a gyerekek mégsem tanulnak semmit – ez pedig hatalmas baj!

Egy olyan tanári társadalom létrehozása lenne a megoldás, amelyben a különböző nők és férfiak komoly elhatározásból, kötelességtudatból, szívből tanítanak, némi humorral megfűszerezve az órákat, meghallgatva a diákokat, odafigyelve a másik emberi lényre. Borzasztóan nehéz feladat, belátom… Az oktatási rendszerbe be lehetne építeni egy erős tanárképzést az egyetemeken, főiskolákon, ahol elsősorban az embereket arra tanítanák, hogy megismerjék önmagukat. A következő lépcsőben aztán lehet a különböző fogásokat tanítani, de ha egy tanárnak se tudása, se humorérzéke, nem szabad diákok közé engedni!

Szépen össze lehetne kapcsolni a médiát az oktatással, tulajdonképpen szükséges is volna. A különböző tévécsatornákon, rádióadókon ömlik manapság a szenny, az értéktelen műsorok arcul csapják a lakosságot. A pénz világában az mehet adásban, ami eladható, amire van kereslet, és ma, sajnos, a Semmire van kereslet, az értékek nem számítanak, unalmasakká váltak. Piedesztálra van emelve a butaság, a hitványság, olyan arcok parádézhatnak a különböző műsorokban, akik a röhögésen kívül nem értenek semmihez. (Jobban szeretem a nevetés szót, de azok az alakok valóban csak röhögni tudnak!) Csodálkozunk, hogy az emberek lelkileg, szellemileg le vannak pusztítva? Való Világ, Győzike, Édes Élet, hogy csak néhány műsort ragadjak ki az elmúlt tíz évben hasító műsorok közül… Meg kell mondanom, akik ezeken a műsorokon még tudnak derülni, eléggé hitvány szellemi fejlettséggel rendelkeznek! Valóságshownak neveznek olyasmit, aminek semmi, de semmi köze a valósághoz, ez már önmagában hazugság… Híreket közölnek a híradókban, amelyeket szándékosan elferdítenek, félremagyaráznak, riogatnak mindenféle járványokkal, közben meg nem történt semmi a nagyvilágban. Semmi, ez számít ma értéknek, illetve a negatív vonulatok, ebben a kétpólusú világban.

Furcsa, hogyha valaki pozitív gondolatokat kíván megosztani másokkal, érdektelenné válik a média, hirtelen elveszti hírértékét, le sem adják adásban. Egy valóságos családi életből már nem lehet realityshowt csinálni, mert még kilógna a lóláb, hogy azért az ország nem áll valami fényesen! Egy egyszerű munkásember élete nem más, mint a beszürkült hétköznapok hidegszelű láncolata, tehát érdektelen… Közben a munkásemberek tartják el a mai dőzsölő, Semmi-társadalmat, ezt nem árt megjegyezni! Valakinek meg kell termelnie a mai „sztárok” életvitelét, és ugyan ki alkalmas erre? A végletekig lenézett munkás!

A médiában szereplő korcsok csillogása meglehetősen tompa fényű az én szememben, megvallom őszintén, hiányoznak onnan is az értékek, ahogyan az oktatásból is. Márpedig a médiának van csak igazán ereje, azon keresztül lehet nevelni vagy pusztítani a társadalmat – sajnos, az utóbbit tapasztaljuk… Az oktatás emelkedésével, valamint a média átalakításával fel lehet rázni ezt az állóvizet, ahol már majdnem mindenki a halálra készül. Őszinteség, ez lehetne az alapja az egész médiának: újságokat, rádiókat, tévécsatornákat ez köthetne össze egy nagy Egységbe! Aztán a Valóságra való törekvés! El kell felejteni ezeket a mondvacsinált hősöket, tini sztárokat, akik még azt sem tudják, ők maguk kicsodák, hagyni kéne az ilyen jöttment alakokat, mint az Édes Élet sztárjai, akik semmilyen téren nem tudnak maradandót alkotni. Nézzünk szét az országban, biztosan találnánk olyan embereket, akikben megvan a kurázsi, a tudás, hogy adjanak valamit ténylegesen a lakosságnak!

Az egész média, úgy teljes egészében, elvesztette előttem a hitelességét. Ez egy másik alapkő lehetne az oktatásnak és az egész médiavilágnak, hitelessé válva közölni mindent, amit csak ki akarnak mondani. Nem olyan celebeket (már a szótól a hideg ráz) kéne futtatni, akik botrányosan viselkednek a nap huszonnégy órájában, erre bárki képes, ehhez tudás nem szükségeltetik… Manapság tanítják a hülyeséget, „tanárok” „tanítják” a fiatalokat hazudni, felismerni az „értéket” az életben, amelyet aztán le lehet közölni. Botrány…

Erős oktatás nélkül nincs erős média, és ez tökéletesen igaz fordítva is. A kettő egymás nélkül nem működik, egyik a másiknak még segíthet is, mintegy mankója lehet a másiknak. Az idő egyelőre nem alkalmas, de hiszem, hogy eljön még az a nap, amikor neki lehet állni kisöpörni a szemetet. Igaz hittel meg lehet cselekedni, valódi, szívből jövő hittel!

„Ha mustármagnyi hitetek lenne, hegyeket mozgatnátok meg!” – ezt mondta a valaha élt legnagyobb tanító a Földön; Jézus; kövessük őt…

http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/mveszetek/sz-kovacs-peter/2998-oktatas-es-media