A kurd olajfegyver

Iraki geopolitika realitások

Az iraki olajipari minisztérium bejelentette, hogy május 31-én megkezdik az olajszállításokat Törökország felé azokról az újonnan feltárt területekről - a Tak Tak-i, valamint a tavkei mezőkről van szó -, amelyek Dahuk tartományban vannak. Csakhogy Dahukot már évek óta kizárólag a kurdok ellenőrzik; mind adminisztrációs, mind pedig katonai szempontból ott egyedül az úgynevezett Kurd Regionális Kormánynak van szava - írja tanulmányában a Stratfor nevű amerikai biztonságpolitikai elemzőközpont.

A bejelentés értelmében már idén a napi szállítások mértéke eléri a 100 ezer hordót, 2011-tól pedig a mennyiség meghaladja majd a 450 ezret.

Miközben a kurdok nagy győzelemként könyvelik el az üzletet, mindez nem olyan egyértelmű vívmány a Bagdadot irányító síita és szunnita arab vezetés szemében. Mint ismeretes, ők hosszú küzdelmet folytattak a lokális kurd kormányzattal az északi olajvagyon sorsa miatt. Stratégiai szempontból az iraki araboknak éppúgy, miként az ország szomszédainak, mindig is elemi érdekük fűződött ahhoz, hogy pórázon tarthassák a kurdokat, ekként is akadályozva önálló államiságuk kialakulását. E politikának nagyon fontos eleme az olajvagyon feletti dominancia is. Ezért igyekeztek elérni, hogy a kurdok által bármilyen ez irányú, külföldi cégekkel kötött megállapodásra Bagdad adhassa elsőként áldást, illetve, hogy az olajból származó jövedelmek regionális szétosztását is a központi kormány ellenőrizhesse.

A kurdok persze felismerték, hogy Szaddam Husszein bukását követően elérkezett az a történelmi pillanat, mely lélegzetnyi lehetőséget ad számukra céljaik elérésére. A helyi kormányzat egymás után kötötte a közös megállapodásokat, gyakorlatilag fűvel-fával; a külföldi cégeknek 10-20 százalékot ígérve a profitból, sőt részleges tulajdonjogot is biztosítva számukra az olajmezők felett. A bagdadi olajminisztérium mindazonáltal állandó nyilatkozatokban figyelmeztetett arra, hogy csak a központi kormányzat által jóváhagyott üzletek tekinthetők érvényesnek, amelyek sokkal kisebb profitnyereséget ígértek, mint a kurdok, és kizárták az olajmezők akár parciális eltulajdonlását is.

A vita ma is folytatódik és nem világos, milyen irányt vesz majd a jövőben. Ám a kurdok most megtalálták a kormány sebezhető pontját, ami nem más, mint a kitermelés jó ideje tartó stagnálása. Bagdad minden igyekezete ellenére nem tud eleget tenni a külföldi elvárásoknak, képtelen arra, hogy a napi összkitermelést 2 millió hordó fölé tornássza. Minthogy az államkassza üres, vonakodva bár, de hozzájárult ahhoz, hogy a kurd területek is bekapcsolódhassanak az exportba, ezzel jelentős mértékben csökkentve a költségvetési feszültséget. A kurdok tehát nem várt lehetőséghez jutottak, ugyanakkor nem tekinthetnek el attól, hogy a szállítóeszközök - mind biztonsági, mind pedig technológiai szempontból - továbbra is a tulajdonostól, azaz a központi kormánytól függnek, és azzal is számolniuk kell, hogy vajon - a kurd önállósodásban olyannyira ellenérdekelt - Törökország továbbítja-e a kurd olajat a nemzetközi hálózatok felé...

Fontos tényezője e geopolitikai küzdelemnek Irak síita miniszterelnöke, Nuri al-Maliki, aki miközben árgus szemmel figyeli a Kurd Regionális Kormány minden lépését, igyekszik a helyzetet saját politikai céljaira kihasználni. Számára az iraki olajkitermelés stagnálása ugyanis legalább olyan fontos politikai kérdés, mint a kurdok szeparatizmusa. Így aztán arra az időre gondolva, amikor az amerikai csapatok elhagyják majd az országot, már most megpróbál a kialakult helyzetből politikai előnyöket kovácsolni, elsősorban úgy, hogy az olajkitermelés fiaskóiért bűnbakot keres. Korrupciós vádak alapján sikerült a kabinetből kibuktatnia a kereskedelmi minisztert, miközben egy jövendő kormányátalakítás már most az olajipari miniszter távozását is előre vetíti. Ez utóbbiról, vagyis Husszein Sahrisztániról bizonyos körök úgy nyilatkoznak, mint Iránhoz igen közel álló személyről. Az ellene tervezett parlamenti eljárás, illetve potenciális távozása a kabinetből annak a befolyásos politikusnak a bukását hozhatja, aki komoly veszélyt jelent Irak számára egy olyan jövőben, amikor már az amerikaiak képtelenek lesznek az ország önállóságát - esetleg integritását - megőrizni Teherán regionális nagyhatalmi ambícióival szemben.

Ráadásul Törökország is kezdi látványosan visszanyerni erejét és kezdeményező képességét, és minduntalan komoly vitába bonyolódik Washingtonnal arról, hogy bevonulhasson az északi kurd területekre. A többi szomszéd - elsősorban Szaúd-Arábia - pedig az iraki szunniták kizárólagos védelmezőinek szerepében tetszelegve, mindent elkövetnek, hogy a síita többségű bagdadi vezetés, beleértve al-Maliki legitimitását elvitassák, sőt gyakorta magának Iraknak a legitimitását is megkérdőjelezik.

Al-Maliki egyébként nem csinál tikot abból, hogy legfőbb feladatának tekinti erős és önálló arab állammá tenni ismét Irakot - méghozzá a többségi síita lakosságra támaszkodó vezetés alatt. Mint ismeretes, e többség dacára az országot számos, földrajzilag, történelmileg, de főként politikailag és etnikailag elkülönülő tájegység alkotja; al-Maliki a síita, szunnita és kurd ellentét csökkentésével igyekszik elkerülni, hogy országa menthetetlenül libanonizálódjék. Ahhoz, hogy ebben sikeres legyen, a miniszterelnök már rég felismerte, hogy önmagának kell az otthoni autonóm törekvések élére állnia. Ezzel nem csak kifogja a szelet e követelések hálójából, de kontrollálni is tudja őket.

Nem kétséges, al-Maliki az arab világ „legújabb demokráciájának" erős embere, aki tisztában van azzal, hogy a Szaddám-utáni realitások nem a legkedvezőbbek a demokratikus kibontakozás számára. A demokrácia az ő olvasatában nem más, mint egy lehetőség, mellyel szemben még ott van alternatívaként a többség egyértelmű uralma, amire feltétlenül szükség van, ha az országot nem lehet másként egyben tartani. Ezért sokan a miniszterelnököt inkább autoriter, semmint demokratikus meggyőződésű embernek tartják, de ez túlzás, hisz nem személyes ambíciókról van szó. Hívják az ország vezetőjét akár Szaddamnak, akár al-Malikinek, Irak csak akkor maradhat fenn, ha a kiválni kívánó közösségeket sikeresen benn tudják tartani valamilyen államszövetségben, engedmények, vagy akár - és Irakról lévén szó, ez sokkal valószínűbb - a síiták és a szunniták vaskezű uralma révén. E tény a térség geopolitikai realitásainak szerves része - állapítja meg a Stratrfor elemzése.