A mullahok alkonya – új elit Iránban

Katonák váltják fel a papokat

Asharq Alawsat

Míg az irániak azon vitáznak, hogy ki is nyerte valójában a június 12-i elnökválasztást, abban megegyezni látszanak a vélemények, ki is tekinthető vesztesnek. Sokan, sőt egyre többen találják úgy, hogy a síita klérus alkonyának egyértelmű jele mindaz, ami most zajlik, azé a klérusé, mely eddig soha ennyire zavarodott, megosztott és elszigetelt nem volt még, mint most, az elnökválasztás után – írja Amir Taheri, nagytekintélyű iszlám szakértő az Asharq Alawsat hasábjain.

Aki kicsit elmélyültebben szemléli az eseményeket és alkalma van bepillantani némileg azok mögé is, az már jó ideje tisztában van vele: a mullahok támogatásával felemelkedett Iránban egy katonai-titkosszolgálati elit, és mára olyan erőre, befolyásra tett szert a napi politikában épp úgy, mint az ország hosszú távú perspektíváinak alakításában, hogy meghatározó pozíciója meg sem kérdőjelezhető. Nos, ez az elit ma épp azokat szorítja ki a hatalomból, akik olyannyira dédelgették és támogatták tagjait: a papokat.

A mullahok, akik meghonosították Iránban a mára államvallássá vált „imámita”, vagy „tizenkettes” – azaz tizenkét imámot istenítő – síita felekezetet, a 16. században jelentek meg, a Szafavida-dinasztia sahjai hívták be őket Mezopotámiából, Indiából és Libanonból. Magatartásukat az évszázadok során szigorú – és sikeres – stratégia határozta meg: bár igen szorosan kötődtek a mindenkori vezetéshez, mégis távol tartották magukat a politikától, így a lakosság nem azonosította őket a világi hatalommal. Mindazonáltal jelentős üzleti tevékenységet folytattak, számos gazdag alapítványnak voltak a kezelői, amelyek a kormányzatoktól nagylelkű támogatásokban részesültek mindig is, így létrehoztak egyfajta párhuzamos gazdaságot, ami saját jólétüket épp úgy szolgálta, mint azt a karitatív tevékenységet, melyet ezek révén kifejthettek. Erejük legfontosabb záloga mégis inkább egységükben rejlett. Soha sem tapasztalhatta meg a külvilág, azaz Irán népe, hogy a mullahok egymás ellen nyílt harcot folytattak volna, de még arra sem volt példa, hogy vitájukat a külvilág elé vigyék. Egy olyan társadalomban, mely híres volt intoleranciájáról, a konfliktusok minden szinten eléggé erőteljesen és meglehetős nyíltsággal fogalmazódtak meg, az efféle magatartás egészen egyedinek volt mondható. Számos példa volt arra, hogy a sahok kivégeztették testvéreiket, megvakítatták gyermekeiket, a nagykereskedők gyakorta béreltek fel hivatásos gyilkosokat riválisaik kiiktatására, nem is beszélve a különféle törzsek közötti kegyetlen leszámolásokról – mindeközben a mullahok a belső harmónia örök megtestesítői maradtak.

Így aztán nem volt nehéz évszázadokon át elhitetniük a lakossággal, hogy a rend és a maradandóság letéteményesei, sőt ők képviselik a társadalom kollektív lelkiismeretét, a komoly válságok idején pedig csak nekik áll módjukban megmenteni az országot és a népet.

A 18. századtól komoly befolyásuk volt mindenre, ami a perzsa történelemben zajlott. Az 1890-ben, a britek ellen irányuló, antiimperialista úgynevezett dohány-bojkott idején, tekintet nélkül az osztály-hovatartozásra, az egész iráni társadalmat mozgósítani tudták. Az 1905-1906-os alkotmányos forradalom sikerét is ők biztosították. Ők voltak azok, akik a kommunizmus eszméjével kacérkodó vezetést támogatták abban, hogy 1950-1951-ben hozzáfogjon a kőolaj-kitermelés államosításához. És ők voltak azok, akik sikerrel megakadályozták, hogy Reza Pahlevi sah bevezesse a társadalom számára oly nélkülözhetetlen társadalmi és gazdasági reformokat. A sahot eltávolító úgynevezett iszlám forradalomban is közismerten vezető szerepet töltöttek be (1978-1979).

Nem csoda, hogy a forradalmi vihart követő első hónapokban, az akkori miniszterelnök, Mehdi Bazargan, valamint az államfő, Abol-Hasszan Baniszadr közös erőfeszítése, hogy visszakényszerítse a mullahokat a mecsetekbe, gyorsan elbukott. 1981-től e papi réteg mondható Irán igazi politikai vezetőjének.

A felületes szemlélő számára ez történelmi győzelemnek tűnik, de ha jobban belegondolunk, a mullahok fausti egyességet kötöttek a politikával, ami eddigi ötszáz éves töretlen befolyásuknak alighanem a végét jelenti. Az országnak és népének jelentett „utolsó menedék” mítosza az elmúlt harminc évben lassan szertefoszlott, a papok ugyanis a politikai küzdelmek frontvonalába kerültek, s mindmáig ott is maradtak. Harcolva a társadalommal lassan elveszítették aurájuk szentségét, ráadásul, Ruhallah Khomeini ajatollah jóvoltából, aki rájuk erőltette az iszlám törvények őrzőinek intézményét (Walayat Faqih), megbontotta az egyház egységét, vitákat, súlyos konfliktusokat generálva a mullahok legfőbb vezetői, az ajatolláh-k között is.

2005-ben, bizarr körülmények között Mahmud Ahmadinezsád nyerte meg az elnökválasztást, maga mögé utasítva egy ajatolláht, Hasemi Rafszandzsánit. Ahmadinezsád ezzel az első olyan megkérdőjelezhetetlen vezető lett, aki 1981 óta nem a vallási elitből került ki. Hatalomra kerülését követően – a katonai és biztonsági intézmények feltétlen támogatásával – módszeresen kiszorította mindenhonnan a klérust. A minisztertanácsban, melyben egykoron 18 mullah ült, ma mindössze egy van; e téren a legfontosabb és legemlékezetesebb az a momentum, amikor a rendkívül befolyásos belügyminiszteri pozíciót vette el tőlük. Az egyébként bábfunkciót betöltő parlamentben (Madzslisz) arányuk 2005-ben 60 százalék volt, ma a képviselők mindössze 9 százaléka kötődik a klérushoz. A területi kormányzói hivatalokat és a teljes vidéki adminisztrációt, mely szintén a mullahok befolyása alatt állt, mára már az Iszlám Forradalmi Gárda, vagyis a hadsereg és a titkosszolgálat ellenőrzi.

Az idei elnökválasztás négy jelöltje közül mindössze egy kötődött az egyházhoz, a palament korábbi elnöke, Mehdi Karrubi ajatollah; az eredmény, melyet elért önmagáért beszél, az 1 százalékos támogatottság, melyet sikerült összeszednie, a mullahokra mért megalázó csapásnak számít.

És ezen nem lehet csodálkozni. Ahmadinezsád ügyesen manipulálta az iszlám papsággal kapcsolatos iráni tömegek érzelmeit; néhány vezető ajatolláht, korábbi riválisát, Rafszandzsanit, vagy Natek Nurit, a parlament egyik volt elnökét, korrupcióval vádolta meg. Szisztematikusan eltávolított a gazdaságból jó néhány olyan üzletembert, akik mögött a mullahok álltak, s akiknek tevékenysége a sah utáni korszakban államosított javak újbóli magánosítása révén virágzott fel. Vállalkozásaikat most csendben ismét államosították. Gazdasági szakértők ezt a sah utáni korszak legnagyobb, vagyonjellegű átrendeződésének tartják.

Ahmadinezsádnak sikerült megosztani a papságot saját személyével kapcsolatban is: a vezetői réteg legbefolyásosabb tagjai, a „Legfőbb Őrök” tanácsa támogatta újrajelölését, míg mások ellenezték azt; ők újraválasztását ma csalásnak nevezik.

Amerre csak tekint az ember, a befolyás és a pénz felett vitázó papokat lát szerte Iránban, közben pedig épp azt a két dolgot veszítik el, amiért olya nagy buzgalommal küzdenek. Helyüket pedig mindenütt katonák és a biztonsági szolgálatok emberei veszik át.