2011. október 15., szombat

„Eurázsia” tervezet versus „Új Világrend”

V. Putyin miniszterelnök az „Izvesztyija” újságban 2011. október 3-án, az „Eurázsia új integrációs tervezete – a jövő, amely ma születik” címmel megjelent cikke nem úgy és nemcsak annyira fontos és érdekes, mint egy elnökjelölt programbeszéde az elkövetkező évekre. Feltárta az értékekben és irányokban létező konfliktusokat mind Oroszországban, mind külföldön, nagyszámú ellentétes értékeléseket is gerjesztett…
Nem fogok elmélyedni az „Új integrációs tervezet” nézőpontjainak elemzésében, csak megjegyzem, hogy ami számomra nagyon jellemző volt, az a cikk, mint egyfajta „lakmuszpapír” jellegének, vagyis Oroszország a világpolitikában betöltött igazi helyének és szerepének, az agresszív elutasítása. A kapcsolat egyértelműen rosszindulatú, sőt ellenséges. De ahogy Mao Ce-tung mondta, „az ellenséges támadás célpontjának lenni – jó dolog, és nem rossz”.
Miért is ez a reakció? Miért vált Oroszország megint célponttá? Miért vannak tele a meghatározó nyugati médiák újra a hidegháború leghidegebb időire emlékeztető cikkekkel? Mivel ijesztették meg a miniszterelnök kezdeményezései a „független” tömegtájékoztatókat?
A lényeg az, hogy ha Putyin ötletei megvalósulnak, akkor olyan komoly geopolitikai és gazdasági változásokat okoznak, melyek nem férnek bele az „Új világrend” koncepciójába. Az „Eurázsia integrációs tervezet„ – az egy igény egy olyan helyzetre, amelyik független egyrészről az utolsó 20 évben meghatározóvá vált nemzetek feletti szervezetektől (NATO, Nemzetközi Valuta Alap, EU…), másrészről az USA tüntető hegemóniájától. Oroszország ma nemcsak kezdeményezni, hanem létrehozni is kész egy új, az „atlantizmus” és a neoliberalizmus elveitől távol álló, nemzetek feletti szervezetet.
Ezeknek a kezdeményezéseknek különleges jelentőséget adnak az utóbbi idők eseményei. A Nyugat legtöbb terve a megvalósítás fázisába került. Ezek között van Európa átépítésének tervezete, amely szoros kapcsolatban áll a Balkánnal, illetve a Görögországban és Cipruson beindított gazdasági válsággal; a Nagy Közel-Kelet tervezete, melyet egy sor ország politikai rendszerének átalakításával érnének el; az „Új Ázsia tervezet”, mely aktív elemei közé tartoznak a Japánban történt tragikus események.
A Szovjetunió és a szocialista rendszer széthullása óta nem voltak ilyen léptékű geopolitikai események, amelyeket 2011-ben éltünk át. Az összes vezető ország és nemzeti alakulat érintve volt ezekben. Ráadásul a világpolitikai problémák megoldásában az erő alkalmazása, mondhatjuk, már megszokott gyakorlattá vált. Elegendő emlékeznünk az Oroszországot elmarasztaló tömeges méltatlankodásra, amikor az megvétózta az ENSZ szíriai határozatát, ami megvalósulása a „líbiai forgatókönyv” megismétlődéséhez vezethetett volna. Az USA az ENSZ BT második szavazásakor Oroszország és Kína vétóját úgy jellemezte, mint a „szíriai népnek adott pofont”, míg a francia külügyminiszter, Alain Juppé pedig ezt a döntést a „szíriaiak és az ENSZ BT fájdalmas napjának” nevezte.
Emlékeztetőül, az október 5-i ENSZ BT közgyűlést erősen emocionálisnak is nevezhetjük. Szíria képviselője először Franciaországot és Németországot sértegette, majd Közel-Keleten népirtással vádolta az USA-t. Ezek a vádak után az USA képviselője elhagyta az üléstermet, miközben azzal vádolta Oroszországot és Kínát, hogy nekik fontosabbak a jelenlegi kormánnyal folyó kereskedelmi kapcsolatok, mint a szíriai nép megsegítése. Majd Franciaország ENSZ állandó nagykövete, Gerard Araud kijelentette, hogy „egyetlen egy vétó sem jogosítja fel a kormányokat, hogy saját népüket irtsák”. Úgy látszik, hogy a Nyugat vezető köreiben az az uralkodó elképzelés, ami szerint a nép pusztítása (emlékezzünk Jugoszlávia, Afganisztán, Irak, és most Líbia bombázására) kifejezetten a NATO privilégiuma. Erről ennyit.
A lényeg, hogy ami zavarja a nyugat „partnereinket”, – az azok az akadályok és kényelmetlenségek, amelyeket Oroszország, időnként Kínával együtt, az „Új világrend” útjába állít. És ha a szíriai és a szomszédságában zajló események, a terület összes geopolitikai jellemzőivel együtt, mégis csak helyi jelentőségűek, akkor az egész Eurázsiát érintő „putyini tervezet” – „az előttünk álló ambiciózus feladat: az integráció következő, magasabb szintjére emelkedni – az „Eurázsiai Szövetség” szintjére” – már sok nekik.
Oroszország éppen azt ajánlja fel, ami képes a Nyugat világuralmát megtörni – „a nemzetek feletti szövetség modelljét, amely képes a modern világ egyik sarokkövévé és eközben Európa és a dinamikus fejlődő Ázsia-Óceániai régió hatékony összekötőjévé válni”. Putyin szavai az Eurázsiai Szövetségnek „az ipari és a technológia versenyben, a befektetőkért folyó harcban, az új munkahelyek létrehozásában” rejlő versenyképességéről, illetve ennek a szövetségnek a lehetőségéről, miszerint „biztosítja a globális fejlődést más, kulcsfontosságú játékosok és regionális szervezetek mellett, mint amilyen az EU, USA, Kína, APEC (Asia-Pacific Economic Cooperation)” – egyenesen riadójelzés a nyugati politikusoknak.
Ahogy tudjuk, a két polaritású világ megszűnésével, a Szovjetunió szétesésével és a demokrácia „győzelmi menetelésével” a világuralomért folyó harc nem ért véget. Ennek a bizonyítéka a független országok ellen zajló katonai intervencióktól kezdve egészen a kényelmetlen rezsimek megdöntésében a „puha erőt” alkalmazó információs háborúkig megtalálható. És épp Eurázsia a világuralomért folyó háború fő színhelye. Emlékezzünk H. J. Mackinder szavaira: „aki a Világ Szigetet (Eurázsiát) vezeti, az vezeti a világot”.
A XX század végén, először a történelemben, egy nem eurázsiai ország – az USA – „nemcsak az eurázsiai országok kapcsolataiban lett a bírájuk, hanem a világ legerősebb állama is”. Az „Új világrend” rendszerében az USA és a Nyugat szerint Eurázsia a gazdasági fejlődésükhöz és a növekvő politikai befolyásukhoz életbe vágóan fontos terület. A világuralom, mint az Euro-atlanti Szövetség érdekeinek biztosítása, nemcsak egy deklarált elgondolás, hanem már a tervszerű megvalósítás útjára lépett projekt – katona-politikai (NATO), pénzügyi (Valuta Alap, Világbank), gazdasági (multinacionális cégek, WTO), társadalmi (tömegtájékoztatás, tudományos társaságok) szervezetek segítségével. Viszont a nyugati elit számára világos, hogy a globális uralom (itt idézem Zbigniew Brzezinski-t, aki itt az USA-t értette) „közvetlenül attól függ, hogy az mennyire sokáig és hatékonyan tudja megőrizni vezető pozícióját az eurázsiai kontinensen”. Ezt az elsőbbséget csak úgy lehet biztosítani, hogy kontrollálják az olyan stratégiai központokat, mint Európa, Oroszország, Kína, a Közel-Kelet és Közép-Ázsia.
Az utolsó évtizedek eseményei szerint, hittük, sokáig biztosítva van a Nyugat hegemóniája Európában, Közép-Ázsiában, részlegesen a Közel-Keleten és ráadásul Oroszországban is. De úgy tűnik, hogy ennek vége lehet. A globalizáció neoliberális modellje, mint az „Új világrend” alapköve, válságba került. Erről már régóta írnak a nyugati, a kínai és az orosz tudósok. Eljött az idő – ezeket az ötleteket a politikusok formálják.
Az „Új integrációs tervezet” Oroszországnak és a szövetségeseinek fontos és ugyanennyire pedig veszélyes az ellenfeleiknek, mert képes ellenállni az „atlantizmus” fenyegetésének, kiállni a kultúrák megőrzéséért, és minden tekintetben megőrizni a nemzetek biztonságát. A mai feltételek között se Oroszország, se a volt tagállamok nem képesek egymagukban a túlélésre. De éppen Oroszország az, mint Eurázsia egyik geopolitikai központja, amely a posztkommunista területen a legerősebb gazdasággal, katonasággal és politikai rendszerrel rendelkezik, amely nemcsak képes, de köteles is a világ új rendszerének kiinduló pontjává lenni.
Természetesen az ilyen terveket a Nyugat nem fogadja nagy lelkesedéssel. De attól függetlenül, hogyan fogadják ezeket ott, hogy a tervezet bizonyos elemei körül ellentmondások vannak, hogy maga a megvalósítás is bonyolult, a „putyini tervezet” lényegét a volt szovjet népek geopolitikai és történelmi-kulturális helyzetéből adódó élete, illetve a világpolitikában uralkodó tendenciák határozzák meg. Túlélni, megőrizni az élet földrajzi, anyagi és szellemi alapjait, megóvni a kultúrát és a hagyományokat, a történelmi örökséget, lerakni az alapokat az eljövendő nemzedékek számára – mindezt csak Oroszországgal szoros integrációban tehetik meg az eurázsiai népek. Ellenkező esetben – a kitaszított országok sorsa, szankciók, bombázások…
Jelena Panamarjova, a politika tudományok doktora, az MGIMO (Nemzetközi Kapcsolatok Moszkvai Állami Egyetemének) docense
fondsk.ru


Eurázsiai szövetség: problémák, perspektívák

 Az „Új Oroszország” létezésének elmúlt 20 éve alatt az összes nemzetközi probléma mellett legélesebben a volt szovjet államok közötti kapcsolatok alakulása jelent meg. Az egykor egységes államot alkotó, egy egyedi civilizációt létrehozó közel 200 nép tagjai sorsának összefonódása továbbra is nyugtalanítja a posztszovjet világ lakosainak összes rétegét. És ez nemcsak egyfajta nosztalgia az anyagi jólétért, hanem ennél mélyebb, valami más. Szerintem, ezt az érzést jól kifejezte egy antik szerző, mikor azt mondta: „… az embernek a teljes boldogság eléréséhez dicső hazára van szüksége”. Bármennyire is igyekeznek befeketíteni a szovjet múltat, a nagyság és a dicsőség érzete megmaradt a volt Szovjetunió összes népében.

És mivel újra megjelent az egyesülés iránti vonzerő, ezért találják ki népeik történelmében az új államok „történészei” a saját „dicsőséges múltat”, az orosz történelmet, az orosz nép szerepét pedig igyekeznek bagatellizálni, meg nem történté tenni. Például, így állították be a 90-es években Oroszországot és az orosz népet, mint agresszorokat, megszállókat, gyarmatosítókat Soros pénzén a FÁK országok történelemkönyveiben. Kivételnek számít félig-meddig Belorusszia és Örményország, ahol a közös történelmünket viszonylag objektívan írják le. De kiirtani a népek történelmi emlékezetét, határokkal választani el az egységes kulturális, történelmi és szellemi világot nem sikerült. Eltérő korú emberek folytatják ebben az életüket. Az összes választási kampány során, legyen az elnöki vagy képviselői, és nemcsak Oroszországban, a FÁK országok integrációja elsőbbséget élvez. Jelcin, a 2006-os elnökválasztások előestéjén bejelentette az Orosz és Belorusz Egyesült Állam megalakulását, vagy még 1995 szeptemberében aláírt egy rendeletet, miszerint az orosz politika legfőbb nemzetközi prioritása a volt szovjet államok mély integrációja. Az igaz, hogy se az első, se a második nem valósult meg.
Az okok eltérőek, de egy világos: a politikai döntések megkövetelik a komoly tudományos előkészületeket, a megfelelő koncepció megállapítását, a folyamatok modellezését, a tervezést. Sajnos a legtöbb felhozott ötlet nem részesül a megfelelő fejlesztésben és az adott pillanat politikai jelszava marad. Vegyük az előbb említett Egyesült Államot. A mai napig senki sem tudja, mit is jelent. Nincs elmélete, a gyakorlatban nincs példája (valami hasonló létezik, Bosznia és Hercegovina, de ez csak ideiglenes és kikényszerített, perspektíva nélküli állapot), nincs tervezete, csak a szándéknyilatkozat van. Akkor jogos a kérdés: mit is építünk és építünk-e valamit egyáltalán? Szeretnénk reménykedni, hogy ezúttal V. Putyin az Eurázsiai szövetségről szóló ötletei megkapják a megfelelő körvonalakat, és a bevezetés stádiumába lépnek mind tudományos tervezet formában, mind a politikai gyakorlatban. Mert ez az idő követelése, válasz a modern világ kihívásaira.
Az emberi világ globalizációjának egyik megjelenési formája olyan geopolitikai alanyok megjelenése, akik a világ eseményeit alakítják. Ezek az alanyok gyakran veszik magukra az állam feladatait, míg azok pedig sok értelemben elveszítik a szubjektivitásukat a politikában, a gazdaságban és a szociális kérdésekben. A világ színpadon megjelentek már olyan transznacionális szervezetek, akik kihívás elé állították az államokat. Az egyik ilyen alany a világpolitikában mára a legerősebb lett: 45 ezer multinacionális vállalat, több mint ezer bank, 16 nemzetközi pénzügyi központ, saját irányító szervezetek, mint az IMF, a Világbank, saját pénznyomda – FED. Az egyet nem értők kényszerítésére ott vannak a NATO, az USA titkosszolgálatai. Éppen ez a monstrum az, aki alakítja a világ eseményeit. Az ő erőivel következett be a forradalmi változás a világgazdaságban: a pénz elszakadt a termeléstől, nemcsak, mint fizető eszköz létezik, hanem maga is áru lett, sőt az élet értelme. Válaszként kulturális és történelmi alapokon nyugvó világi és vallási egyesülések keletkeztek. Mint például – a Nagy Kína, Európa, India, az aktívan egyesülő Latin-Amerika, és soron következik az iszlám világ.
3 geopolitikai központ határozza meg jelenleg a világ eseményeit, egyidejűleg könyörtelen harcot vívnak egymással, és megteremtik a feszültségek globális harcmezejét. Ezek – Észak-Amerika, Európa, Kína. Ők rendelkeznek azokkal a feltételekkel, amelyek a világ vezetőivé teszik őket: önálló gazdasági terület legalább 400 milliónyi saját fogyasztóval, nem kevesebb, mint 20 trillió dollárnyi GDP, saját világpénz, a világ bármely pontján, tengerén és az űrben bevethető hadsereg, geopolitikai doktrína és globális stratégia, saját stratégiai fejlődéstervezet. Oroszországot a játékosok második vonalának tartják, és elsősorban az atomfegyverzetének, továbbá földrajzi helyzetének, természeti kincseinek, és a Szovjetunió geopolitikai nagyságának jogfolytonossága miatt ismerik el, hogy egy a világbirodalmak közül. De mindez csak a múlt hagyatéka, új geopolitikai potenciált az Új Oroszország nem hozott létre. A milliárdosok, a limuzinok számának növekedése, a korrupció erősödése koránt sem a geopolitikai színpadhoz tartozik. És ha a jelenlegi Orosz Föderáció nem változat a fejlődés irányán, úgy az elkövetkező pár évtized alatt átcsúszunk a harmadik vonalba, a nyersanyag bázisok és a kevésbé vagyonosok közé. Habár továbbra is rendelkezni fogunk pár ballisztikus rakétával.
Ha megfelelően tekintünk a „szovjet tervre”, észrevesszük, hogy az nem volt más, mint a jelenlegi geopolitikai központok „próbaterme”. Ezért nevezte A.G. Lukasenko, miután elolvasta Putyin cikkét az „Eurázsiai szövetségről” az „Izvesztyijában”, „a Szovjetunió szétesését a 20. század legnagyobb, legtragikusabb hibájának” (maga Putyin korábban úgy beszélt a Szovjetunió tragédiájáról, mint egy „geopolitikai katasztrófáról”).
Az Eurázsia szövetség tervezete igencsak aktuális, perspektívával is rendelkezik, de van benne sok „de” is. Először, az eurázsiai térség feletti ellenőrzésért, a kincseiért, az infrastruktúrájáért és a piacaiért a világ geopolitikai központjai küzdenek – USA, Kína, Európa. Ráadásul a Közép-Ázsia feletti befolyásért 3 iszlám szervezet vezetői is harcban állnak egymással: Törökország, Irán, Szaúd-Arábia. Türkmenisztán és Üzbegisztán vezetői nem igazán hajlanak feladni a nemzeti önállóságukat, vagyis a hatalmukat. Kirgizisztán kötelezettségekkel terhelt, mint a WTO tagja. Tádzsikisztán pedig nem tud belépni az egységes vám és gazdasági szövetségbe, az Oroszországtól és Kazahsztántól való földrajzi elszigeteltsége miatt. A Kaukázusban Örményországon kívül más nem igazán érdeklődik Putyin javaslata iránt, ő meg nem rendelkezik közös határral se Oroszországgal, se a jövőbeni tagokkal. És végül Ukrajna. Az elit és persze a lakosság jelentős része Európában, és nem Ázsiában szeretne élni. Maga Oroszország se vonzó perspektíva a maga mélyvidéki valóságával, a kőolaj és a gáz inkább az irigység tárgyai, de nem többek. Ráadásul Európa az uniós tagság lehetőségét, mint a mézesmadzagot húzza Ukrajna orra előtt. A szövetség jövőbeli tagjai közé Oroszországon, Belorusszián és Kazahsztánon kívül nincs más jelentkező. Ettől függetlenül fel kell építeni az Eurázsia Szövetséget. De nem szabad csak a gazdaságra koncentrálni. A kínaiak, indiaiak, brazilok, illetve korábban a japánok gazdasági sikereit megelőzte a nemzeti értékekhez való visszatérés, a kulturális és történelmi hagyományok és a technológiai fejlődés eredmények sikeres összekapcsolása. Teng Hsziao-ping legfőbb erénye volt, hogy visszavezette a kínaiakat a konfucianizmushoz, a „Változások könyvéhez”, a kínai civilizáció gyökereihez. A világon mindenhol a „Tianxia” (Tjanszjan, az ég alatti) jel lett a kínaiak nemzeti (geopolitikai) vezérlő elve. A kínaiak sikerét nemcsak a gazdaságban láthatjuk, hanem az oktatásban, a kultúrában, a tudományban, a szociális életben. A reformok alatt a kínaiak átlag magassága 11 cm-rel nőtt. Ez a személyiség fejlődése, a jövőbe vetett hit eredménye. Ezért az Eurázsiai Szövetség tervezetében a gazdaság, mint az egyén és a társadalom komplex fejlődésének feltétele, és nem, mint célja, kell, hogy megjelenjen. A liberális gazdasági modell, a lét nyugati értékei ellentmondanak az orosz (szovjet) értékeknek, melyek Oroszország és a Szovjetunió minden népébe beleívódtak. Erről már írtak a XIX. – XX. század kiemelkedő orosz írói is. Meg vagyok győződve arról, hogy a Szövetség első sikerei után a Közösség további államai is keresni fogják a csatlakozási lehetőségeket. De, még ha a FÁK összes tagállam csatlakozik a Szövetséghez, az is kevés lesz sikeresen versenyezni Kínával, az USA-val, Európával és a transznacionális pénzügyi óriással. Egy világ alapjait kell lerakni, összegyűjteni a jelenlegi rendszerrel egyet nem értőket. Egy ilyen szövetségnek már kirajzolódtak a körvonalai: Sanghaji szerződés, BRICS, ASEAN, stb. Az Eurázsiai Szövetségnek Oroszországgal egy teljes egészet kell alkotnia. Majd egy önálló geopolitikai központ létrehozásába kell fogni (kezdetben – gazdasági területen). És itt megint csak szükség van komoly tudományos alapokra és alaposan kidolgozott stratégiára.
Létezik még egy komoly probléma a Szövetséghez vezető úton. Ez a bürokrácia. A Szovjetunió szétesést követően egy teljesen új típusú bürokrata született. A szovjet bürokrata erős felelősségtudattal rendelkezett a neki kiosztott feladatokat illetően. A felelősségre vonás lehetett adminisztratív, pártoldali, társadalmi és büntetőjogi. Már a munkahelyi, illetve pártfegyelmi elegendő volt egy karrier derékba töréséhez és a megfelelő végrehajtást serkentette. Mára a hivatalnokokat egyáltalán nem a hozzáértésük alapján válogatják ki, nem valamiféle állami vagy társadalmi célért vállalják el a pozícióikat, hanem általában vagy a saját boldogulásukért vagy azéért, aki odajuttatta őket a pozícióra. A vezető erő nem az SZKP (kommunista párt) volt, még Gorbacsov idejében sem.
Mindettől függetlenül az Eurázsiai Szövetségre a FÁK összes népének szüksége van, ezért azonnal neki kell fogni a megvalósításának. A Közösség országainak kormányai nemrég megállapodtak egy szabadkereskedelmi zóna létrehozásáról – ez egy jó gyakorlati lépés a megfelelő irányba. Azonban a folyamat már itt fennakadhat a bürokrácia tüskéin – a hivatalnokok elkezdik fejni a vállalkozói szférát, így fékezik az elnöki és kormányrendeleteket. Az üzleti tervekhez szükség lesz egy védelmi és támogatói rendszerre mind az állam részéről, mind pedig az üzleti élet szereplőitől saját maguk védelmére és támogatására, egyfajta „Rendkívüli Helyzetek Alap”. Egy hasonlót a „Gyelovaja Rosszija” (Üzleti Oroszország) szervezet kezdeményezhetne, például A.R. Petroszján levédett elméleti munkája, az „Egyenlő esélyek ügynöksége” alapján, de lehetne más, hasonló is. De megint csak: elmélet nélkül nem boldogulunk.
Végezetül még egy érv a szövetség mellett. A szovjet vezetők egyik mondása volt: ha az ellenség kritizál, akkor jó úton haladunk. Putyin javaslata könnyű pánikot és erős kritikát váltott ki nyugaton. A Szovjetunió feltámadásáról kezdtek el beszélni, méghozzá nyugtalanul. Távol áll tőlem az a gondolat, hogy a nyugati politikusok a válság közepén épp a mi boldogulásunkért aggódnának: ők a saját érdekeikért aggódnak, ami helyes is. Vagyis az Eurázsiai Szövetség – a Közösség népeinek érdeke. A keretei között ott kell lennie a közös (de legalább igen hasonló) külpolitikai pozíciónak, a gazdasági érdekek együttes védelmi gyakorlatának, a kollektív önvédelem rendszerének. A Nyugatnak természetesen egyszerűbb lenne a dolga a különálló, posztszovjet államokkal, és éppen ezért kell az országainknak egyesülniük.
2011. október 30.
Szerző: Leonyid Ivasov – vezérezredes, a Geopolitikai Problémák Akadémiájának elnöke
Topwar.ru

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése