Nyugat- és Észak-Európa gazdasági aranykora a második világháború után kezdődött és a nyolcvanas években ért végett. A szociális piacgazdaság keretei között a piac és az állam szerepe közötti ideális egyensúlyt a globalizáció megszüntette, a korlátok és ellenőrzés nélküli globális tőke, illetve a szabadpiaci mechanizmusok két évtized alatt ismét felidézték a gazdasági krízis fenyegető rémét.
Kiderült: a kapitalizmus nem önfenntartó és nem önszabályozó. A gazdasági racionalizmus megkívánja - a globális szinten is hatékony - új egyensúlyok megteremtését. Ebben mindkét fél érdekelt: a nemzetállamoknak meg kell egyezniük a globalizmus erőivel, illetve intézményeivel. Ma már nyilvánvaló, hogy a szabadpiaci elvek ugyanolyan működésképtelenek, mint az utasításos tervgazdálkodás. Megengedhetetlen, hogy a multinacionális cégek erőfölényüket kihasználva a transznacionális profitszerzés szociális költségeit kizárólag a nemzetállamokkal fizettessék meg, mert ebben az esetben a nemzetállam eszköztelenné és kiszolgáltatottá válik. A globális transznacionális vállalatokkal szembeni ellenállás kétségkívül kockázatokkal járó lépés, de a teljes behódolás viszonylag gyorsan a jövő feléléséhez vezet. A nemzetállamoknak stratégiai jelentőségű megállapodásokat kell kötni a multinacionális cégekkel.
Ugyanez vonatkozik a különböző szövetségi rendszerekre is. Az Európai Unió mostani válságát, a belső szabályozatlanságból eredő pénzügyi egyensúlytalanságon túl, alapvetően az amerikai érdekeltségű befektetői alapok támadása idézte elő.
Ugyanez vonatkozik a különböző szövetségi rendszerekre is. Az Európai Unió mostani válságát, a belső szabályozatlanságból eredő pénzügyi egyensúlytalanságon túl, alapvetően az amerikai érdekeltségű befektetői alapok támadása idézte elő.
A Nyugat legnagyobb problémája, hanyatlásának egyik legfőbb oka az eladósodottság. Becslések szerint az amerikai államadósság meghaladja a GDP 100 százalékát, Európában pedig eléri a 90 százalékot. A világ teljes államadóssága 40 ezer milliárd dollár körül van, ennek négyötöd részét a nyugati államok adósságai teszik ki. A cégek és a családok adósságai értelemszerűen tovább növelik az eladósodottság mértékét. De az eladósodottság csak ürügy: az USA valójában a dollár megvédése érdekében próbálja meggyengíteni az eurót. Az Egyesült Államok vezetői joggal tartanak Kínától és Indiától. Figyelemre méltó, hogy miközben Kína valuta tartalékainak 61 százalékát dollárban, az EU-hoz gazdaságilag közelítő Oroszország viszont tartalékai 41 százalékát euróban tartja! Geopolitikailag egyértelmű, hogy Kína és India előtörése miatt az oroszoknak le kell mondaniuk régi tervükről, mert nem terjeszkedhetnek a jövőben Ázsia felé.
Az Európai Unió jövőjét végső fokon a multinacionális cégek kíméletlen profit-maximalizmusa és az ezt biztosító neoliberális gazdaságpolitika veszélyezteti, sértve ezzel a nemzetállamok szuverenitását. Vitathatatlan, hogy a globális gazdaság a nemzetállami politika fölé nőtt. A nemzetállamok külön-külön esélytelenek a szuverenitás helyreállítására, de egy európai szinten jól átgondolt egységes szabályozással korlátok közé szorítható a globális tőke. A legutóbbi uniós csúcstalálkozón, a nemzeti önrendelkezésük egy részéről önként lemondó országok ezért akarják megmenti az eurót. Németország és Franciaország ebben a kérdéskörben rendkívül elkötelezettnek tűnik. A teljes szuverenitás fenntartása mindig illúzió volt, de a cselekvőképesség megteremtéséhez szükséges szuverenitás biztosítása elérhető cél.
A nagyhatalmak - Németország, Franciaország, Nagy-Britannia - unión belüli erősebb érdekérvényesítő képessége miatt mára az is nyilvánvaló, hogy az Európai Unió előbb két- majd többsebességűvé vált. A perifériára szorult uniós országok képtelenek megvédeni magukat a tradicionális értelemben vett Nyugattal szemben. A 2008-ban kirobbant pénzügyi-gazdasági válság azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a nyugati országok saját gazdasági életük stabilizálása érdekében bármikor készek az EU perifériájára telepített üzemeik bezárására, saját piacaik védelmére, kihelyezett bankjaik cserbenhagyására stb.
Magyarország geopolitikai helyzetéből következően ma is a német és az orosz birodalom érdekszférájához tartozik. Közép-Európa a mindenkori nagyhatalmi erőviszonyoknak kiszolgáltatott térség volt, ahol a nemzeti érdekek védelme soha nem volt könnyű feladat. Az elmúlt húsz év téves helyzetértékelése miatt Magyarország és Oroszország kapcsolatai lényegében formálisnak tekinthetők, míg az unió tagjaként hazánk szempontjából a német gazdaságtól való függés egyre erősödik. Ugyanakkor az már most is látszik, hogy a szomszéd népekkel szembeni nemzeti érdekérvényesítés ezután sem ígérkezik könnyű feladatnak. Reménytelennek tűnő gazdasági helyzetünk jelentős javulásáig az ellenérdekeltek folyamatos támadásaira számíthatunk.
A magyar külpolitikának tudomásuk kell vennie, hogy az Egyesült Államok vezetői rádöbbentek a stratégiai túlterjeszkedés veszélyeire és tarthatatlanságára. Ennek következménye az USA fegyveres erőinek kivonulása Irakból. Közép-Európa feladása amerikai szempontból rendkívül racionális lépésnek tekinthető, hiszen a birodalmak bukásának egyik legfőbb oka éppen a túlterjeszkedés: az a helyzet, amikor egy birodalomnak már annyi érdekeltsége és kötelezettsége van a világ különböző területein, amennyinek már nem lehet megfelelni. Nincs mozgósítható erőforrás és eszközállomány a problémák megoldására. Az új helyzetben az Amerikai Egyesült Államok kénytelen lesz újragondolni egész eddigi külpolitikáját, valamint geo- és katonapolitikai stratégiáját. Várhatóan egy kevésbé expanzív, ugyanakkor az ország védelmi képességét növelő - kevésbé költségigényes - stratégia kerül majd előtérbe. A geopolitikai viszonyok átrendeződését egyetlen ország sem hagyhatja figyelmen kívül.
Ebben a helyzetben Magyarország hosszú távú érdeke a Kína, India és Oroszország felé történő nyitás.
Magyar Nemzet, 2011. december 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése