A bankok működésének titkai hazánkban a rendszerváltás előtt és után is rejtve maradtak a kormányok és főként a közvélemény előtt. A különbség csak az, hogy a rendszerváltást megelőzően a veszteségek takargatására is létezett banki „know-how”, míg a kettős könyvvitel nemzetközi szabályainak megkésett jegybanki alkalmazása 1997-ben egy összegben ömlesztette a „gyanútlan” állam nyakába az évtizedek alatt felhalmozott veszteségeket. A bankok és a jegybank veszteségmentesítésére (feltőkésítésére) 1995–97 között fordított hitelekből mintegy 25 milliárd dollár a tőkésedő kamatok miatt mára több mint százmilliárd dolláros adóssággá gömbölyödött. (Ha valaki kételkedne esetleg, az számítsa ki a 25 milliárd dollár kamatos kamatát 1997 óta az aktuális kamatszinteken).
A pénzügyesek, vagy mondjuk úgy, a „pénz-ügyesek” eddig minden kétkedőt lesöpörtek. Amikor 1978-ban Faluvégi Lajos pénzügyminiszter a Magyar Nemzeti Bank gigantikus árfolyamveszteségét firtatta, felfelé buktatták. Nem is érdeklődött tovább. Idehaza a rendszerváltás első évei szinte terített asztalt kínáltak a pénzvilág szélhámosainak a politikusok ostobaságainak következtében. Hosszú ideig üzemelt például az úgynevezett bankprivatizációs bizottság, ahol szakértőkké felkent emberek agyaltak azon, hogy miként is kell az akkor még állami tulajdonú bankokat privatizálni. Nagy volt a feladat, törték is a fejüket, hogy hogyan lehetne áruba bocsátani a semmit, vagy inkább a hatalmas mínuszt. Évekig folyt volna még a bizottságosdi, de kellemetlen „üzemi baleset” történt. Az egyik nagybank élére épeszű vezetés került, és átszámolta saját pénzét. Kiderült, hogy az előző év diadalittas jelentésével szemben több mint hetvenmilliárd forint hiányzik a kasszából. Hirtelen aktuálissá vált a régi jereváni vicc pénzügyi változata, mármint hogy a bankok nem osztogatnak (osztalékot), hanem éppenséggel fosztogatnak. Az államot, az adófizetőt fosztogatják. A bankok feltőkésítése maga volt az infernó. Az állami források felhasználáshoz nem kért a kormány parlamenti felhatalmazást. Nesze neked demokrácia! A módszer kizárta, hogy a bankokat megkárosító és hitelcsaló latrok körmére lehessen nézni, pedig erre is született épkézláb szakértői javaslat. Az „üzemi balesetet” szenvedett bankban sem szabadott rendkívüli közgyűlés keretében tisztázni, hogy miként jött létre a gigantikus veszteség. Ezt maga az állam, vagyis a pénzintézet tulajdonosa tiltotta meg.
Az lett aztán a hab a tortán, vagy még inkább a vörös meggyszem a hab tetején, ahogy a bankok privatizációja zajlott. A teljes vételár a bankokba helyezett friss, valós pénztőke tizedét sem érte el. Az 1997-es adósságcserének maszkírozott jegybanki konszolidáció után jó egy évtizeddel az euroatlanti térség bankrendszerét is utolérte a rothadás. A pénzintézetek, persze hatékony könyvvizsgálói és hitelminősítői „segédlettel”, teljes áron semmit sem érő hiteltartozásokat vásároltak. A megzuhant bankoknak itt is állami pénzeket juttattak. Az a kérdés, hogy kinek van haszna a bankok „rothadásából”, se nálunk, de Európa-szerte sem vetődött fel. Több helyen azonban az adófizetők már nem bírják a terheket. Rogyadozik az államkasza Görögországban és a mediterráneum sávjában. Spanyolországban éppen most lázadoznak az adófizetők, mert húszmilliárd eurót kellene pumpálni egyetlen bankba. A fizetőpincér szerepét pedig, mint a forró krumplit, úgy hajítja el magától a spanyol államkincstár, az Európai Központi Bank (EKB) és az eurós mentőalap. A hangzatos görögmentés címen pedig egyszerűen bankmentés folyik, hiszen a Görögországba ömlesztett pénzeket azonnal visszacsatornázzák a rogyadozó pénzintézetekbe. Mint tudjuk, leírták a görög államkassza adósságának egy részét, ebből pedig vesztesége keletkezett az érintett bankoknak. Ezt a veszteséget az EKB egyszázalékos, olcsó forrással pótolta. A nyugdíjalapokat viszont veszni hagyták. Mondván, ami elveszett a görögöknél, bőven visszajött az olcsó ECB-forrásokon. A média folyvást gyalázza a görög népet, pedig az EKB polcai is rogyadoznak már a görög és egyéb problémás államok papírjaitól. Ha viszont végül az EKB is bajba kerül, akkor a számlát végül mégis az európai adófizetőknek kell állniuk. A folyamat lépésről lépésre halad, de egyre gyorsabb ütemben. A magyar társadalom már a rendszerváltás előtt is komoly megszorításokkal fizetett a bankvilág szélhámosságaiért. Azóta, vagyis 1978 óta létformánkká vált a megszorítás. Európa azonban hosszan élvezte a jólét kényelmét és áldásait. Az utóbbi húsz évben még a déli országcsoport is. Most viszont eljött az ideje annak, hogy ők is áldozzanak a bankokért! Hogy minél nagyobb legyen ehhez a kedvük, kitalálták számukra – istenem, megint fából vaskarika – a „növekedésbarát” megszorításokat. Mi, magyarok az efféle halandzsát már régóta ismerjük. Nálunk olyan stabil volt a szocialista demokrácia, s olyan hevesen folyt a békeharc, hogy itt kő kövön nem maradt. Ehhez csapták oda még a szocialista erkölcsöt és azt a nem kevés ezen nevelkedett embert, aki/akik a sok marhaságot még a rendszerváltás után is nosztalgiával emlegetik. Abban reménykedhetünk csupán, hogy az unió boldogabb fertályában az emberek gyorsabban felismerik a képtelenségeket, és a mi erőfeszítéseink sem lesznek feleslegesek. Így kerülhetünk csak ki a bankszélhámosok kísérleti laboratóriumából.
A pénzügyesek, vagy mondjuk úgy, a „pénz-ügyesek” eddig minden kétkedőt lesöpörtek. Amikor 1978-ban Faluvégi Lajos pénzügyminiszter a Magyar Nemzeti Bank gigantikus árfolyamveszteségét firtatta, felfelé buktatták. Nem is érdeklődött tovább. Idehaza a rendszerváltás első évei szinte terített asztalt kínáltak a pénzvilág szélhámosainak a politikusok ostobaságainak következtében. Hosszú ideig üzemelt például az úgynevezett bankprivatizációs bizottság, ahol szakértőkké felkent emberek agyaltak azon, hogy miként is kell az akkor még állami tulajdonú bankokat privatizálni. Nagy volt a feladat, törték is a fejüket, hogy hogyan lehetne áruba bocsátani a semmit, vagy inkább a hatalmas mínuszt. Évekig folyt volna még a bizottságosdi, de kellemetlen „üzemi baleset” történt. Az egyik nagybank élére épeszű vezetés került, és átszámolta saját pénzét. Kiderült, hogy az előző év diadalittas jelentésével szemben több mint hetvenmilliárd forint hiányzik a kasszából. Hirtelen aktuálissá vált a régi jereváni vicc pénzügyi változata, mármint hogy a bankok nem osztogatnak (osztalékot), hanem éppenséggel fosztogatnak. Az államot, az adófizetőt fosztogatják. A bankok feltőkésítése maga volt az infernó. Az állami források felhasználáshoz nem kért a kormány parlamenti felhatalmazást. Nesze neked demokrácia! A módszer kizárta, hogy a bankokat megkárosító és hitelcsaló latrok körmére lehessen nézni, pedig erre is született épkézláb szakértői javaslat. Az „üzemi balesetet” szenvedett bankban sem szabadott rendkívüli közgyűlés keretében tisztázni, hogy miként jött létre a gigantikus veszteség. Ezt maga az állam, vagyis a pénzintézet tulajdonosa tiltotta meg.
Az lett aztán a hab a tortán, vagy még inkább a vörös meggyszem a hab tetején, ahogy a bankok privatizációja zajlott. A teljes vételár a bankokba helyezett friss, valós pénztőke tizedét sem érte el. Az 1997-es adósságcserének maszkírozott jegybanki konszolidáció után jó egy évtizeddel az euroatlanti térség bankrendszerét is utolérte a rothadás. A pénzintézetek, persze hatékony könyvvizsgálói és hitelminősítői „segédlettel”, teljes áron semmit sem érő hiteltartozásokat vásároltak. A megzuhant bankoknak itt is állami pénzeket juttattak. Az a kérdés, hogy kinek van haszna a bankok „rothadásából”, se nálunk, de Európa-szerte sem vetődött fel. Több helyen azonban az adófizetők már nem bírják a terheket. Rogyadozik az államkasza Görögországban és a mediterráneum sávjában. Spanyolországban éppen most lázadoznak az adófizetők, mert húszmilliárd eurót kellene pumpálni egyetlen bankba. A fizetőpincér szerepét pedig, mint a forró krumplit, úgy hajítja el magától a spanyol államkincstár, az Európai Központi Bank (EKB) és az eurós mentőalap. A hangzatos görögmentés címen pedig egyszerűen bankmentés folyik, hiszen a Görögországba ömlesztett pénzeket azonnal visszacsatornázzák a rogyadozó pénzintézetekbe. Mint tudjuk, leírták a görög államkassza adósságának egy részét, ebből pedig vesztesége keletkezett az érintett bankoknak. Ezt a veszteséget az EKB egyszázalékos, olcsó forrással pótolta. A nyugdíjalapokat viszont veszni hagyták. Mondván, ami elveszett a görögöknél, bőven visszajött az olcsó ECB-forrásokon. A média folyvást gyalázza a görög népet, pedig az EKB polcai is rogyadoznak már a görög és egyéb problémás államok papírjaitól. Ha viszont végül az EKB is bajba kerül, akkor a számlát végül mégis az európai adófizetőknek kell állniuk. A folyamat lépésről lépésre halad, de egyre gyorsabb ütemben. A magyar társadalom már a rendszerváltás előtt is komoly megszorításokkal fizetett a bankvilág szélhámosságaiért. Azóta, vagyis 1978 óta létformánkká vált a megszorítás. Európa azonban hosszan élvezte a jólét kényelmét és áldásait. Az utóbbi húsz évben még a déli országcsoport is. Most viszont eljött az ideje annak, hogy ők is áldozzanak a bankokért! Hogy minél nagyobb legyen ehhez a kedvük, kitalálták számukra – istenem, megint fából vaskarika – a „növekedésbarát” megszorításokat. Mi, magyarok az efféle halandzsát már régóta ismerjük. Nálunk olyan stabil volt a szocialista demokrácia, s olyan hevesen folyt a békeharc, hogy itt kő kövön nem maradt. Ehhez csapták oda még a szocialista erkölcsöt és azt a nem kevés ezen nevelkedett embert, aki/akik a sok marhaságot még a rendszerváltás után is nosztalgiával emlegetik. Abban reménykedhetünk csupán, hogy az unió boldogabb fertályában az emberek gyorsabban felismerik a képtelenségeket, és a mi erőfeszítéseink sem lesznek feleslegesek. Így kerülhetünk csak ki a bankszélhámosok kísérleti laboratóriumából.
Boros Imre
Magyar Hírlap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése